– Azt hiszem, a mostani járványnak az az egyik tétje, hogy merre fordul a világ – mondta az Indexnek Keller András hegedűművész, a Keller Quartet alapítója, a Concerto Budapest zeneigazgatója, a londoni Guildhall School of Music and Drama hegedűprofesszora. – Azt gondolom, hogy kaptunk egy jelzést a Jóistentől, hogy változzunk meg, hogy az ember találjon vissza önmagához, a legfontosabbhoz, a családhoz, a szeretethez, a megértéshez, a testvériességhez, tehát azokhoz a nagy emberi dolgokhoz, amiktől ember az ember. És ha ide vissza tudunk találni, akkor lesz jövője a mi emberi világunknak.

Keller Andrást március 15-én Kossuth-díjjal tüntették ki.

Több mint hetven díj, köztük a világ legrangosabb szakmai díjai után mit jelent önnek a Kossuth-díj?

Természetesen végtelenül örülök, és nagyon megtisztelőnek érzem. Sokan gratuláltak.

Talán sokkal korábban is megkaphatta volna, hiszen a Keller Quartettel évtizedekkel ezelőtt sorra nyerték a legjelentősebb versenyeket, köztük az Evianit és a Reggio Emiliai Borcianit. Miután a Concerto Budapest élére került, világhírű magyar és külföldi vendégzenészekkel adtak közös koncerteket.

Nem számít, mikor kap meg valaki egy díjat. Amikor a munkáját elismerik, felhőtlen az öröme.

Vagyis művészként tud úgy tekinteni rá, hogy nem az éppen regnáló politikai hatalomtól kapta, hanem a haza megbecsülésének jeleként?

Mint művész eleve kizárom a politikát. Egy művész ugyanis mindenütt és minden körülmények között a hazáját képviseli. Ez a legtermészetesebb a számomra. Mindig is az volt a legfőbb életfeladatom, hogy szólistaként, kamarazenészként vagy karmesterként a zenekarommal a magyar zenét vigyem el a világ minden tájára. Mi más lehet egy magyar művész feladata, mint az, hogy a hazája kincseit megossza a világgal? Ezt kell minél szebben, jobban és hitelesebben tennie. És fel kell nőnünk mindazokhoz a kincsekhez, amelyek nekünk megadattak.

Hangszeres zeneművészből lett karmester, sőt hosszú ideje egyszerre hegedűművészként és karmesterként is jelen van a zene világában. A magyar zeneművészek közül önön kívül korábban Kocsis Zoltán volt erre képes, akit koncertező zongoraművészként és karmesterként is világszínvonalú művésznek ismertek. Hogy indult az ön zenei pályája? Miért éppen a hegedűt választotta?

Ennek egyszerű oka volt. Az apukám hegedült. És nagyon szépen hegedült. Ő is járt a Zeneakadémiára, de őt tényleg a történelem fosztotta meg attól, hogy ez lehessen a hivatása.

Mi volt az a történelmi ok, ami miatt az édesapja zenei pályája megrekedt?

Ez összetett dolog. Katonacsalád vagyunk, a nagypapám már Doberdónál is harcolt. Huszár volt, majd megsebesült az első világháborúban, utána kovácsmesterként maradt a hadseregben. Bár szegény ember volt, el tudta érni, hogy apámat beíratta a nagyváradi hadapródiskolába. Apám osztálya volt az egyik utolsó magyar harcoló alakulat a háborúban. Amikor elérték nagykorúságukat, Németországban avatták ők tisztekké. A háború épp akkor ért véget, és azonnal francia hadifogságba is kerültek a Boden-tó környékén. Majd miután apu hazajött, elvégezte a közgazdasági egyetemet. Ezzel egy időben felvették a Zeneakadémiára is, de abban az időben nagyapám mint horthysta tiszthelyettes nem kaphatott nyugdíjat, munkát se, sőt a földjeiket is elvették tőlük. Emiatt apukámnak kellett eltartania a családot, a három testvért és a szülőket. A papa délelőtt a közgazdasági egyetemre járt, délután a Zeneakadémiára, éjszakánként pedig az Erkel Színházban muzsikált. Ebből szerzett pénzt. Végül is ezért kellett feladnia a zenei pályáját. A mi mesterségünket, a zenészséget, amióta világ a világ, nem tekintették komoly szakmának, valljuk be. Ez nem egy biztos megélhetés, viszont a közgazdaság – az igen. Ennél maradt apu is. A zene így maradt meg számára csak szerelemnek.

De az édesapjának, Keller Józsefnek később a közgazdaság-tudományból elég nagy baja származott. Írt egy olyan tanulmányt...

Írt egy tanulmányt, amit „120 évvel honoráltak” a Rákosi-rendszerben. Egy ismert közgazdászpernek lett az elsőrendű vádlottja. Az anyukám is vádlott volt, csak azért, mert nem vált el a papától. Ő is börtönbe került három évre.

Sőt az édesanyja emiatt csak egyetlenegy napig lehetett bíró.

Nagy dolog volt akkoriban, hogy párton kívüliként bírói kinevezést kapjon valaki. Nagyon tehetséges jogász volt a mama. 1955. május elején éppen azon a napon nevezték ki bírónak, amikor elfogták az apukámat. És még aznap el is bocsátották a bírói pályáról. Börtönbe került ő is. Érdekes ez a történet. Nagyon sokat tudok róla. De azt el kell mondanom, hogy a szüleim soha nem gyalázkodtak, később is nagyon nemes lélekkel viszonyultak ezekhez az időkhöz. Fiatalok voltak, harmincasok, amikor az egész életüket meghatározó dolog történt velük, de mindig nagy bölcsességgel tudták nézni. Akkor sem igyekeztek a múltjukból előnyt kovácsolni maguknak, amikor jött a rendszerváltás, ők ott maradtak, ahol voltak.

1956 őszén kiszabadultak a börtönből, és a forradalom leverése utáni napokban kiváló lehetőségük adódott, hogy elhagyják az országot. Ők mégis maradtak.

Igen. Mivel híres per volt az apuéké, a Szabad Európa is foglalkozott vele, ki akarták menekíteni őket Ignotus Pállal, aki szintén akkor jött ki a börtönből. Úgy tudom, a keresztapám mint „forradalmi bizottság” szabadította ki őt is. Útnak is indultak, végül mégis úgy döntött a papa, hogy „nem megyünk el”. Ez nekem nagyon fontos volt, mert fiatalon, még az előző rendszerben én is nagy lehetőségeket kaptam, hogy elmenjek.

A nyolcvanas években komoly ösztöndíjakat ajánlottak önnek az Egyesült Államokból. Miért maradt itt ön is?

Nem pályáztam, de négy ösztöndíjjal is megtaláltak. Tényleg csodálatos mesterektől érkeztek ezek. Ma már, megmondom őszintén, másként gondolkodom, mint akkor. A nyolcvanas évek legelején volt ez. Akkoriban nem voltam teljesen tisztában azzal, mekkora lehetőségekhez jutottam. Viszont azzal igen, hogy milyen fantasztikus tanáraim vannak, és úgy éreztem, sehol sem találnék jobbakat náluk. Akkoriban a Zeneakadémián olyan mestereim voltak, mint Kurtág György, Rados Ferenc, Mihály András, Devich Sándor, Simon Albert, Kovács Dénes volt a hegedűtanárom, és Salzburgban megismerhettem Végh Sándort, akivel haláláig szoros kapcsolatban voltam.

Amikor ezeket az amerikai ösztöndíjakat felajánlották nekem, azt mondtam, hogy nem megyek. Minek menjek? Nekem itt tökéletesen jó. Legbelül úgy éreztem, ha elmegyek, akkor ott is ragadnék. Ezért nem akartam menni, nem akartam a szüleimet itt hagyni magukra. Nekem nincs testvérem. Biztos, hogy másként alakult volna a pályám, de őszintén szólva nagyon boldog vagyok, hogy maradtam. Azóta rengetegszer mentem el Magyarországról, de igazából egy napot sem éltem másutt. Nem is tudnám ezt elképzelni.

Térjünk vissza ahhoz, miért is választotta a hegedűt. Valahol azt nyilatkozta, hogy a zongora a kedvenc hangszere.

Mint mondtam, apu is nagyon szépen játszott, otthon és apu baráti körében is voltak házi muzsikák, olyan igazi klasszikus polgári kvartettezés. Apu a pesti ferencesek énekkarának egyik alapító tagja volt, és kisgyerekként abban a szerencsében lehetett részem, hogy minden héten ott ülhettem Gergely Feri bácsi mellett az orgonapadon. Ő nagy orgonaművész volt, és nagyszerű közösség volt a Liszt Ferenc kórus. Ilyen légkörben nőttem fel, de nem fogtam fel akkor, hogy ez milyen jó, csak úgy megadatott nekem. Valami nyilván ragadt rám ebből ahhoz, hogy zenész akarjak lenni.

Talán kellett még valami. Egy interjúban beszélt arról, hogy amikor kisgyerekként megbetegedett skarlátban, a kezébe került egy Beethoven-lemez – és akkor történt valami...

Amikor heteken keresztül egyedül kellett otthon lennem, mert a szüleim dolgoztak, a történelemkönyveket bújtam. És akkor egyszer csak kezembe került Beethoven D-dúr hegedűversenye, Leonyid Kogan első felvétele. És az akkor eldöntötte. Én nagyon jól hegedültem már akkor, sorra nyertem az iskolai versenyeket, de még nem volt meg az indíttatás.

Tudom, hogy akkor változott meg az életem, akkor vált egyértelművé, hogy ez érdekel, ezt szeretném csinálni. Azért voltak utána megingások, mert ügyes voltam a sportban, voltak csábítások. Azt hiszem, hogy az az angyali szépség, ami abban a zenében van, mindenestül az összes zsigerembe bejutott.

Egy interjúban Beethoven legnagyobb, felfoghatatlan művének nevezte a Missa Solemnist, amit a zeneszerző magának és Istennek írt, mert ki akarta nyilvánítani a hitét. Ugyanekkor mondta el azt is, hogy Beethoven önnek a mindennapi kenyere, imádsága. A zene lenne a gyógyír a mindennapi gondjainkra?

Az elmúlt egy év bebizonyította, hogy az embereknek végtelenül nagy szükségük van lelki gyógyszerre. És a legtermészetesebb, legerősebb lelki táplálék a zene. Hadd beszéljek haza, én a klasszikus zenét tartom annak, mert a klasszikus zene alkalmas rá, hogy az emberek megtalálják a saját bensőjüket, ahol saját magukkal találkozhatnak egy belső világban. És ha a belső világunk kiteljesedik és fölemelkedik, akkor azt tudjuk kisugározni a világra. És ha ez megtörténik, akkor a világnak még van esélye. Azt hiszem, a mostani járványnak az az egyik tétje, hogy merre fordul a világ. Én, Keller András azt gondolom, hogy kaptunk egy jelzést a Jóistentől, hogy változzunk meg, hogy az ember találjon vissza önmagához, a legfontosabbhoz, a családhoz, a szeretethez, a megértéshez, a testvériességhez, tehát azokhoz a nagy emberi dolgokhoz, amiktől ember az ember. És ha ide vissza tudunk találni, akkor lesz jövője a mi emberi világunknak.

Míg Beethoven az ön számára a hit, Bartók a hazaszeretet. Szeretném, ha beszélne Bartók Béláról is, aki Beethoven mellett talán a legfontosabb az ön művészetében. Valahol a saját kora rockzenészének nevezte Beethovent, én egy Bartók-darabról jegyeztem meg egyszer, amikor a kisebbik lányom játszotta zongorán, hogy ez tiszta rock and roll.

Mindkettejük zenéjében végtelenül fontos a ritmus. A zenének a mozgás az alapfundamentuma. A mozgás, a tánc az emberi lét egyik alapeleme. Bartók és Beethoven is az elemi ösztöneinkre hat. Bartók páratlan művészete a Kárpát-medence népzenéjének érzelmi és ritmusvilágából sarjadt, és ebből a forrásból újította meg elementáris erővel a XX. századi klasszikus zenét. Az, hogy Bartók is rockzenész, ebben a formában nem jutott eszembe, mert nekem inkább népzenész. Bartóknál is hihetetlenül fontos a ritmus, de azért ha nem Bartókról, hanem Sztravinszkijról, a XX. század egy másik nagyságáról beszélünk, nála egészen másfajta ritmus jelenik meg. De hányat említhetnénk?

Nekünk megadatott ez a csodálatos dolog, hogy van egy Bartókunk, sőt nem csak Bartókunk van. Van Lisztünk, Kodályunk, Dohnányink, rengeteg óriásunk van. Az én életemben – ki merem jelenteni – Bartók a legfontosabb. Azért vittem el mindenhová a zenéjét, hogy jobban megértsék. Mert Bartók egyszerre magyar és európai. Egyszerre kelet és nyugat, ami mi vagyunk. Mi. A mi hazánk. Nem csak az elhelyezkedésünk miatt. Itt minden e két pólus között forog. Eközött vannak a problémáink, a dilemmáink, a napi politikai gondjaink. És ha megértjük, hogy ez a kettő nem ellenség, hanem egy csodálatos ötvözet lehet, akkor a mi népünk győztes lesz. De visszatérve Bartókhoz, ő nem sokat filozofált. Hanem egyszerűen megírta ennek a régiónak a zenéjét. A keleti zenét, leginkább a népzenét integrálta a nyugati zenei formákkal egyesítve. Saját nyelvet, egy csodálatos nyelvet teremtett, amivel megújította az egész európai zenét. Azt szeretném elérni, hogy ezt minél jobban megértsék, és ne gondolják keleti kuriózumnak, hanem fedezzék fel azt a végtelen nemességet, ami az ő zenéjében jelen van.

Önnek fontos missziója, hogy igyekszik a kortárs zenét is megismertetni a klasszikus zenét hallgató közönséggel. Vannak olyan koncertjeik, amelyek végén, mintegy ráadásként, kortárs zeneszerzők darabjait játsszák. Miért tartja ezt fontosnak?

Az egyik legnagyobb szerencsém, hogy gyerekkorom óta Kurtág György a tanárom. A mai napig. Az ő zenéjén keresztül értettem meg jobban a klasszikus zeneszerzőket, Mozartot, Beethovent, Bachot. Az ő zenéjében, ami a mai zene, benne van minden, ami régi. És én azon a belső és külső hallásvilágon keresztül jutottam közelebb a régi korokhoz. Kurtág zenéjében van egy végtelenül fontos dolog, ami az összes többi zenéhez való viszonyomat meghatározza. Kurtág egy olyan feszültségteremtő alkotó, aki szó szerint két hangnak az ütközésével képes elmondani történeteket. Világot tud teremteni. Nála ez a minimalizmus egyben a legnagyobb univerzum is. Kurtág univerzumot tud létrehozni szinte eszköztelen anyagkezeléssel. És ez tanított meg, hogy ez az univerzum létezik, hogy egy mikro- és makrovilág egyszerre létezik. Ha ugyanígy vizsgálom mondjuk Mozartot, ebben a teljes tökéletességében, a szinte felfoghatatlan gyermeki tisztaságában és egyszerűségében is ott van egy olyan viszonyrendszer, amelyet ha mikroszkóp alá helyezünk, nagyon fontos és új dolgokat vehetünk észre, ami felett első pillanatban átsiklunk, hiszen olyan könnyedén dallamos, és milyen jó.

Ezzel azt szeretném kifejezni, hogy a zenét nem feltétlenül kell megérteni, csak hagyni kell, hogy a részesévé váljunk. Amikor a természetbe megyünk, sétálunk, és nem a gondjaink foglalnak le, hanem csak úgy vagyunk, amikor észrevesszük a leveleket, vagy valami érdekeset egy fa tövében, akkor, azokban a pillanatokban leszünk nyitottak a saját világunkra, és leszünk gazdagabbak. Az a problémája a ma emberének, hogy nem veszi észre a világot. Csak a képernyőn nézi önmagát és a világot, és észre sem veszi, hogy már nincs is benne. A zene vissza tud minket vinni a természetes mivoltunkhoz. Átjárja a belső világunkat, amitől a külső világunkban is megtalálhatjuk magunkat. Csak annyit kell a zenével foglalkozni, hogy hallgassuk meg.

Egy muzsikusnak nemcsak a zene hallgatása, hanem a művelése is része az életének. Ön nemcsak szólóhangszeres művészként, hanem kamarazenészként és karmesterként is gyakori szereplője a koncertéletnek. A vonósnégyesben az első hegedűs irányítja is az együttest, ez könnyebbé tette, hogy zenekart dirigáljon?

Míg az egyiket hangszerrel a kezemben irányítom, a másikat, a zenekart a szellememmel, a gondolataimmal, a zeneiségemmel, a személyiségemmel. A zene közvetítése belülről jön.

Mennyire demokratikus egy nagyzenekar működése?

A demokrácia csak akkor tud jó demokrácia lenni, ha működő hierarchia van benne, különben anarchia lesz. A zenekar, ha jól játszik, megvalósulnak benne a demokratikus elvek. De ez egy létező demokrácia, nem pedig fiktív, amit állandóan próbálnak bonyolítani. A zenekarban ez úgy néz ki, hogy vannak a hangok, nagyon sok szólam van, ezeket sok zenész játssza. A zenészeknek egy céljuk van, hogy elő tudják adni a remekművet, és ennek érdekében együttműködnek. Csakhogy minden pillanatban más kerül vezető szerepbe, és minden pillanatban más konstelláció alapján, máshogy kell elősegíteni a szólamoknak a közös munkát. Általában az első hegedű viszi a prímet, a legfontosabb dallamokat ő játssza, további hangszerek kísérik. Egy-két ütem után hirtelen az első hegedű egy teljesen jellegtelen valamit játszik, csak egy akkordikus kíséretet ad mondjuk az egyik fúvós szólistának. A szerepek állandó változásban vannak.

A lényeg az, hogy a zenekarban megvalósulhat a tökéletes együttműködés, amihez az szükséges, hogy halljuk egymást, hogy meghalljuk egymást, hogy toleráljuk egymást, hogy segítsük egymást. Hogy úgy játsszuk a kíséretet, hogy a szólista muzsikus a legszebben, a legkreatívabban és a legszabadabban játszhassa el a szólóját. Ajánlanám minden politikusnak a zenekarok világának tanulmányozását, mert sokat tudnának belőle profitálni. Szerintem az országunk is.

(Borítókép: Keller András. Fotó: Sóki Tamás / Index)