Keresztes Zsófia szobrai mozaikból készült ember nagyságú alkotások, melyek színeiben életigenlőek és vidámak, témájukban azonban elgondolkodtatóak, sokszor a szorongást, a fájdalmat vagy önmagunk keresését vizualizálják. A művésznek volt már önálló kiállítása Bécsben, Prágában, New Yorkban, szerepelt a Lyon Biennálén, állandó jelleggel pedig a Gianni Manhattan bécsi galéria képviseli. A 2022-es Velencei Képzőművészeti Biennálén húsz mozaikszobrot állít ki, melyek az identitáskeresés különböző fázisaiként is értelmezhetőek.
Ön képviseli hazánkat a Velencei Képzőművészeti Biennálén. Hogyan működik ez, hogyan jut el idáig egy fiatal művész?
Magyarországon egy ideje egy demokratikusabb pályázati modell létezik. A Ludwig Múzeum felhívására kurátorok pályázhatnak egy általuk választott művésszel. Zsikla Mónika kurátor engem választott.
Milyen furcsa, hiszen a művész a lényeg, nem a kurátor.
Több országban nem ilyen nyílt pályázat útján történik a választás, hanem közvetlenül a művészt kérik fel arra, hogy képviselje az adott nemzetet és válasszon maga mellé kurátort.
De azért mégiscsak az ön nevével, munkájával, koncepciójával nyert nálunk is a kurátor.
Nagyon fontos, hogy kurátor és a művész között meglegyen a kémia, hogy kihozzák egymásból a maximumot. Mindkettőjük szerepe egyaránt fontos, a kiállítás végleges koncepciója az egymás közötti párbeszéd során alakul ki. Mónika felkért engem, hogy együtt pályázzunk a Magyar Pavilon kiállítására, de a pályázat alapját nyilván az adta, amivel én foglalkozom. Nagyon intenzíven kezdtünk beszélni a munkáról, ő pedig keresett olyan pontokat, amikhez kapcsolódni tud a saját praxisával. Például az Utas és holdvilág referenciát is ő emelte be a pályázatba. Szerb Antal regényében Mihály, a főszereplő a nászútján a ravennai mozaikok láttán olyan alapvető felismerésre jut, ami kizökkenti addig teljesnek hitt életéből, és amely arra ösztönzi, hogy újraépítse önazonosságát. Erre a mozzanatra is utalhat a kiállítás címe, Az álmok után: merek dacolni a károkkal.
Azt mondják az alkotásairól és a készülő kiállításáról, hogy erősen női. Én inkább univerzálisnak látom.
Én is annak látom, sőt, az egyik központi figura, mely épp a biennáléra készül, egyszerre foglalja magába a női és a férfiprincípiumra utaló motívumokat.
Mennyi pénz van egy ilyen koncepcióra?
A Ludwig Múzeum 23 millió forintot biztosít a pályázat megvalósítására, ez egy fix összeg, ebben a katalógustól a fotókon át, a grafikusokon, a szerzők honoráriumán keresztül az utazásig, szállításig, az igen költséges ládákig, amikben majd utaznak a művek, minden benne van. Anyagköltségre mindössze négymillió forintot tudtunk elkülöníteni. A további fennálló költségeket különböző szponzorok által teremtjük elő.
Hát én azonnal vennék, ha lenne annyi pénzem. Nem sajnálja eladni ezeket?
Egyáltalán nem. Nagyon örülök, ha elkerülnek a műhelyből, és lesz egy saját életük. Sokszor már látni se bírom őket, miután befejeztem a rajtuk való munkát, és alig várom, hogy egy következő tervet valósíthassak meg. Néha az is jót tesz, ha csak egy darabig elcsomagolom ezeket a munkákat, és később, amikor újra előveszem őket, frissebb szemmel tudok rájuk nézni. Ez egyfajta teszt is, hogy pár év után is megállják a helyüket a saját értékítéletem szerint.
Minek tartja magát, szobrásznak vagy képzőművésznek?
Inkább képzőművésznek, mert nem tanultam szobrászatot. Nekem nincsenek olyan kötöttségeim, mint amilyenekkel esetleg egy szobrász küzd, a tanulási folyamat során elsajátított látásmódot a későbbiekben nehéz elengedni. Én a kisképzőben kerámia szakos voltam, aztán az egyetemen festő szakra jártam, tehát kicsit kívülállóként csöppentem az egészbe. Mondhatnám, ösztönösen vezetett ide az utam. Persze sokszor érzem hiányát annak, hogy nincs olyan anyagismeretem, mint egy szobrásznak, de gyakran épp emiatt, a különböző kísérletezgetések folytán tudok új megoldásokra bukkanni.
Milyen projekttel mutatkozik be a biennálé közönségének?
A Giardini magyar pavilonjába megálmodott szoboregyüttes figurái a valóság és a virtuális világ határán lebegve egy olyan önismereti útra hívnak, amelynek során végiggondolhatjuk az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyulásunkat a múlt tükrében és a jövő perspektívájában. Ehhez az egyik fő referenciát Schopenhauer sündisznódilemmája adta, ami az intimitás természetét hivatott érzékeltetni.
Télen a sündisznók minél közelebb igyekeznek bújni egymáshoz, hogy ne fázzanak, ezáltal tüskéjükkel megsebzik egymást testét. Az erre adott reakciójuk viszont az, hogy távolodni kezdenek, hogy ne sérüljenek.
Ez az elmélet emberi kapcsolataink metaforája, ahogy folyamatosan kapcsolatot keresünk másokkal, akikkel megoszthatjuk érzelmeinket és gondolatainkat, kiszolgáltatottságunk egyre nő, és egyre sebezhetőbbé válunk. Ez a mostani pandémiahelyzetben fel is erősödik, a személyes találkozások lehetetlensége miatt legfőképp virtuálisan próbálunk másokkal kapcsolatot teremteni, folyamatos tartalom-létrehozás és információmegosztás által. A kiállítótérbe tervezett szobrok külön individuumként, de egy kollektív tudat megjelenítéseként is működnek majd. Erre utal egy minden egyes szobron átfolyó láncfolyam, amely köldökzsinórként köti össze a különálló személyiségeket, de arra is rámutathat, hogyan vagyunk bezárva egyfajta állandó körforgásba, az identitáskeresés börtönébe.
Hogy érti ezt?
Ma van egy olyan általános elvárás egymás felé, hogy azonnal foglaljunk állást különböző helyzetekben, reagáljunk a legfrissebb hírekre, formáljunk véleményt, és ezáltal már óhatatlanul definiáljuk önmagunkat. Ez azért erősödhetett fel napjainkban, mert nagyon sok időt töltünk a virtuális térben, ahol gyorsabban kell különböző felvetésekre reagálni. Mindenki úgy érzi, kapcsolódnia kell csoportokhoz, közösségekhez, ezáltal határozva meg önmagát. Ezt a hovatartozás-kényszert én nehezen élem meg.
Mit gondol a magyarországi köztéri szobrokról? Egyáltalán a vizuális közízlésről?
A közízlés szerintem formálható. Talán ha azok, akik ezekről a köztéri szobrokról döntenek, kicsit nyitottabbak lennének a kortárs művészetre nemcsak hazai, hanem nemzetközi szinten is, az sokat segítene abban, hogy szélesebb körben is befogadóbbak legyenek az emberek. Nekem például az egyetemen sokat segítettek a könyvtár kortárs művészeti albumai, amikből tájékozódtam, mivel testközelből ritkán adatott meg a lehetőség, hogy az aktuális nemzetközi képzőművészeti történésekkel találkozzak. Az én szemléletmódomat például ezek az ismeretek is nagymértékben formálták, nem csak művészként, befogadóként is.
Egész más lenne a budapesti városkép, ha például olyan színes mozaikszobrok lennének a köztereken, mint az önéi. Ön állított már ki köztéren?
2019-ben a montpellier-i kortárs művészeti múzeum, a MOCO szervezésében megvalósult 100 Artists in the city című eseményre kaptam meghívást Hugo Vitranitól, aki a párizsi Palais de Tokyo egyik kurátora. Az eseményt két városban hívták életre, Monpellier-ben és Sète-ben. A művészek szabadon választhattak a megjelölt helyszínek közül. Én a Sète-ben a található Tengerészek temetőjét választottam. Sajnos az utolsó pillanatban a polgármester megtiltotta, hogy a szobrot elhelyezhessük a temetőben, mert túl provokatívnak találta, így végül a Paul Valéry Múzeum fogadta be a projektet, a szobor a múzeum kertjében lett elhelyezve.
Budapest rajta van a képzőművészeti térképen?
Az elmúlt években már kezdünk megjelenni ezen a bizonyos térképen például Maurer Dóra, Keserű Ilona sikerei által, de a fiatalabb korosztály ritkábban jelenik meg a jelentősebb nemzetközi platformokon.
Azt is remélem a biennálés a szerepléstől, hogy sikerül azokra a magyar kortársaimra is ráterelni a figyelmet, akikkel nagyon erős közösséget érzek. Egy külföldi galéria sokat tud dobni azon, hogy át tudj törni bizonyos falakat, én például rengeteget köszönhetek a bécsi galériámnak, akikkel negyedik éve dolgozunk együtt, és általuk sok olyan lehetőséghez jutottam, amiről azelőtt álmodni sem mertem.
Nem lenne akkor kézenfekvőbb Bécsben élni?
Mivel Bécs nagyon közel van hozzánk, nem éreztem szükségét, hogy oda is költözzek. Itthon egy jól megszokott baráti és egyben szakmai közeg vesz körbe, ami nekem megadja azt a fajta biztonságot, amire az alkotáshoz is szükségem van. Sokszor pedig jó elérhetetlennek lenni, hogy csak akkor vegyék elő az embert, ha igazán szükséges a jelenléte.
Továbbá azt is mindig fontosnak tartottam, hogy az itthoni, sokszor viszontagságos lét ellenére ne meneküljek el másik országba, hanem itthon próbáljak stabilitást találni.
Szerintem fontos, hogy Magyarországon is legyen egy erős képzőművészeti közeg, ami érdekes lehet akár egy külföldi szakembernek is, ha idelátogat. Nagyon jó érzés, amikor büszkén tudsz ajánlani más, Magyarországon élő művészeket vagy kiállításokat, akiket/amiket érdemes egy más országból idelátogató érdeklődőnek felkeresnie. A helyi képzőművészet ugyanúgy hozzátartozik egy ország imázsához, mint bármilyen más szellemi teljesítmény. Lásd a Borsos Lőrinc művészpáros témába vágó 2010-es projektjét, a Világhírű kortárs magyar képzőművészt!
Rieder Gábor művészettörténész írta önről, hogy a posztinternetes szcéna legeredetibb objek t gyártója. Nem zavarja ez a besorolás?
Gaudíhoz és Nikki de Saint Phalle-hoz is szoktak hasonlítani, valószínű, a hasonló anyaghasználat miatt. Régebben jobban zavart, és megpróbáltam lavírozni ezek között a skatulyák között, de mára már elengedtem, hogy ilyesmin szorongjak.
Mit szeretne elérni a biennálé után? Milyen ennél nagyobb dobás következhet?
Úgy érzem, ez a szereplés valaminek a kezdete lehet. Leginkább fejlődni szeretnék, kiterjeszteni a munkafázisaimat, több embert bevonni ezekbe a folyamatokba. Ilyen akár egy fémművessel kivitelezett szobor is, ami egy másfajta gondolkodásmódra tanít meg. Ezt mind a biennáléra való készülés folyamata adja. Ezeket a csatornákat nyitnám meg a jövőben, hogy ne csak az eddigi kiépített utaimon járjak. Hogy ne legyek bezárva a saját kalickámba.
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)