Egyre szebb az idő, vígan lehet tavaszolni. Persze nem akárhol és akármikor, hiszen mégiscsak korlátok közé szorultunk, ám a Margit-szigeten nézelődni vagy Gödöllőre kiruccanni azért mégsem a világ vége (és nem is tiltott elfoglaltság.) Most azonban ugorjunk vissza másfél évszázadod, és pillantsunk bele az arisztokraták és fővárosi polgárok mindennapjaiba. Íme néhány tipikus tavaszi program a Monarchia idején.
Kovács Dóra történelemkedvelő idegenvezető, aki A királyék megint itthon vannak! címmel írt könyvet. Az Álomgyár Kiadó gondozásában megjelent kötet archív és mai fotókon, korhű és történelmi beszámolókon keresztül igyekszik megismertetni az olvasót az arisztokrácia és az uralkodóház XIX. századi (téli, elsősorban karácsonyi) ünnepi szokásaival. Mivel azonban március közepén már a tavaszi elfoglaltságok vágnak témába, a szerző – a könyv segítségével – a cikk kedvéért igyekezett kikeleti pillanatképeket kiragadni a műből.
A boldog békeidők arisztokráciája évszakonként változtatta a tartózkodási helyét, és költözött egyik rezidenciából a másikba. Kizárólag a leggazdagabb réteg volt ennyire mobilis, hiszen csak az uralkodói család tagjai és az arisztokraták engedhették meg maguknak, hogy ne egész napos, kétkezi munkával keressék meg a kenyerüket. Utaztak is a birodalmon belül (és persze azon kívül).
A tél legfontosabb eseménye a karácsony és az újév volt. Erzsébet királyné „Sisi” december 24-én ünnepelte születésnapját, így a család összegyűlve ünnepelte őt. Az év legfontosabb reprezentációs eseménye karácsony után az uralkodó újévi köszöntése volt Bécsben a Hofburgban, és a budai királyi palotában. A főurak ekkor családostul a két város valamelyikében tartózkodtak, elsősorban a téli bálszezon végett. A farsangi mulatságok és bálok általában vízkeresztkor kezdődtek, és egészen a farsangi időszakig tartottak (sőt, sokszor még márciusban is szerveztek esteket).
A tavasz nemcsak a tánc, hanem a sport miatt a fővárosokhoz kötötte a családokat, hiszen ekkor tartották a nagyszabású lóversenyeket. A magyar lóversenysportot gróf Széchenyi István honosította meg és terjesztette el, miután 1815-ben, egy angliai utazása során magába szívta a lótenyésztés fortélyait, no meg a lósport ideáját. Fogta néhány barátját, majd 1821-ben elhatározták, hogy versenydíjat alapítanak. A versenyélet (meg)szervezésében báró Wesselényi Miklós volt a szárnysegédje.
A XIX. század első felében már bevett szokás volt, hogy a tehetősebb családok angol telivéreket importálnak Magyarországra. A főurak 1826-ban, a pozsonyi diéta idején – természetesen – Pozsonyban szervezték meg az első futtatást, majd 1827-től Pesten folytatták a versenyzést. A híres-neves Pesti Gyep a Pesti Lóversenyző Társaság nevéhez köthető, a pálya az Üllői út és a Soroksári út közötti füves placcon volt.
A század második felében (1870 környékén) a pálya elkezdte kinőni magát. Az új turf 1878 és 1880 között épült ki a Keleti pályaudvar mögött (a mai Dózsa György út és Thököly út környékén). Beceneve a ligeti pálya volt, mivel a Városliget külső sarkában épült. Az itteni pálya 1919-ig működött. A frekventált elhelyezkedésnek köszönhetően a társasági élet is a Városligetben alakult ki. A lóversenypályához leggyorsabban a Stefánia úton keresztül lehetett eljutni.
(Később, a két világháború között nemcsak a belvárosban, hanem a Margit-szigeten is kialakult egy lovas közösség. A szigeten lovaspóló-mérkőzéseket tartottak, a pályát pedig 1928 májusában, pünkösdhétfőn avatták fel. A versenyek hatalmas idegenforgalmi szenzációnak számítottak. Az egyik legnagyobb magyar lovaspóló-rajongó hírében Horthy Miklós állt.)
A Sugár út és a Stefánia út kiépülte előtt a tavaszi korzó a Fasorba torkolló Király utca végén, a rondón (vagyis a körsétányon) zajlott. Itt haladtak el a szépséges pesti fogatok, és lovagoltak fel-le az úrlovasok is. Az utak kiépítése után a rondónak befellegzett, a kocsikorzó onnantól kezdve a Stefánia út fái alatt folyt. A friss levegőn ejtett séta után az embernek hamar korogni kezdett a gyomra, szerencsére Budapesten már akkor is lehetett remek éttermeket vagy cukrászdákat találni.
Erzsébet királyné édesszájú nő hírében állott, tiszta szívből rajongott az édességekért. Kugler Henrik boltjába például visszatérő vendégnek számított. Sisi először egy karácsonyi séta alkalmával, Festetics grófnő udvarhölggyel az oldalán lépte át az cukrászda küszöbét. Az udvar olyannyira elégedett volt a mesterember termékeivel, hogy Kugler megkapta a császári-királyi udvari szállító címet. A könyv így ír az első találkozásról, illetve a cukrászda látványvilágáról:
Kugler hozzá volt szokva az arisztokrata körök látogatásához, de az még őt is hirtelen érte, hogy ilyen felséges vendége lett. Gizella téri cukrászdáját rendkívüli ízléssel rendezte be. Az üvegtálakon és vitrinekben egymás mellett sorakoztak a fehér, kávébarna, csokoládés kúpok, a rózsaszín hengerek, a töltött romboidok és a mértani világnak fantasztikus figurái csokoládéval és ízekkel, punccsal, cukros gyümölcsökkel töltve és díszítve.
Aztán persze ott volt – és még ma is áll – a Gerbeaud, ami (és aki) folytatta Kugler munkásságát. A cukrászda hamar az elit kedvelt találkozóhelye lett. Sisi Gerbeaud városligeti pavilonjában tett látogatását Márk Lajos is megfestette. A fiát, Rudolf trónörököst gyászoló királynénak Radics prímás muzsikálta el a Lehullott a rezgő nyárfa levele... című nótát.
Mivel Ferenc József 1848 végén lépett trónra, uralkodásának első évei véres katasztrófába torkolltak – lényegében nem volt egyetlen olyan magyar család sem, amely ne gyászolta volna szerettei elvesztését. A forradalom után még sokáig tilos volt megemlékezni március 15-ről, és gyakoriak voltak a fegyveres megmozdulások is. A magyarok passzív ellenállással, a közügyektől való elzárkózással, Kossuth-szakáll növesztésével, a nemzeti szín (valamint a fekete gyászruhák) viselésével, és a németek kiközösítésével próbáltak tüntetni az elnyomás ellen. A kiegyezés után azonban elkezdtek csillapodni a kedélyek, és egyre több – az emigrációból hazatért – magyar nemes neve jelent meg például a báli résztvevők listáján. A véreskezű Ferenc Józsefből hamar Ferenc Jóska vált, még kabátot is elneveztek az uralkodóról.