Upor László dramaturg, az SZFE távozott megbízott rektora Világhazafiak című, a Trafó szervezésében tartott Fb Live beszélgetéssorozatában ezúttal a New Yorkban élő színésznőt, Marozsán Erikát, és az évekig Berlin és Budapest között kétlaki művészéletet élő Gryllus Dorkát kérdezte filmről, színházról, külföldi karrierről, kétlakiságról, hazáról és a vágyaikról. Nem döbbentünk meg, hogy sok a hasonlóság.
Két színésznő, két párhuzamos karrier. Gryllus Dorka éveken keresztül Berlin és Budapest között ingázott, Marozsán Erika ugyanezt tette New York, Berlin, München, Köln, Hamburg és Budapest között. Ő épp ezért igazán nem is telepedett le Berlinben, az ide-oda ingázás során egy szál bőröndből élt, arra várva, egyszer majd hazatér Magyarországra. Gryllust az Esterházy Péter könyvéből készült Sólyom András-film, az Érzékek iskolája, Marozsánt a német–magyar koprodukció, a Szomorú vasárnap röpítette a film világába. Gryllus Dorka arra, hogy ezt szeretné csinálni, hogy a film az ő világa, Tarr Béla Sátántangójának forgatásán jött rá – egy barátját kísérte, nem ő szerepelt –, ekkor szeretett bele végérvényesen a vászonba. Ezek voltak a mérföldkövek.
Két gyönyörű színésznő, akiket jó a mozivásznon látni. Nemcsak mert szépek, de mert a rendezők (fentiek legalábbis) a maximumot tudták kihozni belőlük.
Marozsán Erika már 16 évesen, még balettintézetis korában játszott a Béketárgyalás, avagy az évszázad csütörtökig tart című filmben, a rigorózus, szabályközpontú baletthez képest a mozi világa teljesen elbűvölte. Egészen odáig balerinának készült, itt azonban történt valami: megcsapta a lazaság szele, és beleszeretett. Ekkor kezdett el ismerkedni Bozsik Yvette-tel és jött rá arra, hogy a színház nem csak a Giselle és A hattyúk tava lehet.
Tíz évet kellett várni a következő filmes szerepre, a nemzetközi karriert is meghozó Szomorú vasárnapra,
akkor újra elvarázsolódott. De a színházra máig nosztalgiával gondol, talán mert az utóbbi években kevesebb jutott ebből neki. Az itt és most gyomorgörcse, a katarzis, a minden egyben van érzése szerinte csak a színházban van jelen, a filmen nem. Tán épp ezért láthattuk olyan elementárisnak, ha láttuk ritkán itthon színházi szerepeiben, például a Bozsik Yvette rendezte Cabaret-ban a Centrál Színházban Sally Bowles szerepében, vagy a szintén a formabontó koreográfus által rendezett nemzeti táncszínházi produkcióban, a Bálban.
Gryllus nem társulati típus, ő nem szereti, ha mindenki mindent tud a másikról, neki a szabadság, a jövés-menés fontosabb, mint egy társulat nyújtotta biztonság vagy akár épp bezártság. A fizikai és prózai színház határát kutató Trojka Színházi Társulás ez alól kivétel, velük nagyon szeret ilyen módon együtt lenni, együtt dolgozni. Nemrég Bodó Viktor hívta a berlini Volksbühnébe, az ilyen meghívásoknak persze szívesen eleget tesz.
A színésznők egykorúak, ugyanabban az azóta már nem létező alma materben szívták a levegőt, majd mindketten Kaposváron kezdtek. Aztán Marozsán az Új Színházhoz ment, Gryllus meg két színházigazgatónál is kopogtatott, de nem igazán mutattak affinitást a szerződtetésére. Ekkor ment el Berlinbe, ahol egy másik világot tapasztalt. Egy olyan világot, ahol eggyel emancipáltabb az ideális nőkép. Ahol a nők nem elfogadják másodrendűségüket a férfiak uralta filmes és művészvilágban, hanem tesznek érte, hogy ne így legyen. Legalábbis hangot adnak egyenlőségigényüknek. Ott olyan párbeszédeket nem hall, mint Magyarországon, hogy a férfi tartja el a nőt, mindenki megy és teszi a dolgát.
Marozsán Erika nemrég kávéházat szeretett volna nyitni Brooklynban, vagy egy vállalkozást, egy kávépörkölő üzemet indítani, valami egészen mást, amivel az élete új irányt vehet, és amivel kicsit jobban, közvetlenebbül kapcsolódhat a New York-i léthez. Ehhez már egészen közel állt a pandémia előtt, az aztán elsöpört mindent. Reméljük, nem örökre.
Mindketten elismerik, hogy szépségük, különleges női vonzerejük számított színészi karrierjük alakulásában,
álszentség lenne ezt tagadni, de azért jó néha olyan nőket látni a vásznon, akik nem feltétlenül vagy nem úgy szépek, de történetük, sorsuk van. Annak dacára, hogy elismerik, az érdekes arc, a jó alak, a csinos megjelenés a filmek nyolcvan százalékában, különösen a hollywoodi filmiparban követelmény. Most már nem csak a nőknél.
Mindketten szerepeltek már ruha nélkül a filmvásznon, de ésszel, ízléssel és érzéssel. Gryllus Dorka elmeséli, egy ponton már annyira kiakadt Sólyom András további, még egy ruhadarabot ledobató kérésén az Érzékek iskolájában, hogy megsértődve háttal ült az egész jelenetben. Kaszás Attila pedig olyan jó fej volt, hogy azt mondta, jó, akkor majd ő leveszi a törülközőt a derekáról és megmutatja a fenekét. Erika pedig számos szerepet utasított vissza azért, mert úgy érezte, őt is pusztán mutogatni akarják. Szerinte Magyarországon a „szép nő” kérdés kontraproduktív, és bár rengeteget köszönhet a Szomorú vasárnapnak, egy idő után ő is belefáradt az ügyeletes jó nő szerepébe. Ahogy
Gryllus is azt mondja, Sólyom filmjével egy időre bekerült a fiatal, jó csaj kategóriába, de Berlinnel aztán ki tudott lépni belőle.
Mindketten énekeltek is, Dorka bandákban, például a Rotfront zenekarban, Erika pedig kiadott két lemezt, sőt, még a főiskola előtt látta meg Dorkát énekelni a Tilos az Á-ban, ahol a teljesen magától értetődő, könnyed, francia sanzonos jelenlétét annyira megirigyelte, hogy még az is lehet, ennek hatására kezdett el maga is énekelni. Tetszett neki, hogy nincs rendező, nem nyomnak a kezébe forgatókönyvet, bár a zenészek azért meg-megcsipkedik, hogy itt kéne belépni, nem emitt, és így kéne énekelni, de ez csak jó. Gryllus Dorka pedig arról mesél, hogy a berlini Kaffee Burger épp úgy működött, mint a Tilos az Á. Szabad és cool hely.
Mára, kis híján 30 éves pályafutás után két érett, önmaga értékeivel és karrierútjával tökéletesen tisztában lévő, letisztultan gondolkodó színésznőt látunk, akik a maguk módján mindketten harcolnak azért, hogy a nők igenis minden területet hódítsanak meg ebben a még mindig férfiközpontú (művész)világban. Gryllusnak ez könnyebb, egyrészt már a nagymamája is feltaláló volt, anyukája meg rendező (osztályában anno egyedüli női hallgatóként), otthonról hozta tehát a másfajta női szerepeket.
Marozsánnak pedig azzal volt szerencséje, hogy Novák Eszter osztályába járt, akinek nőként sokkal erősebb volt a hangja az összes körülötte levő férfinál.
Mára azt szeretné, ha a nők megfelelő szerepének megtalálása, helyük a művészetben vagy bárhol az életben nem címkézve történne, hanem valahogy természetesebben, magától értetődőbben, szervesebben. Nem erőltetetten, hogy női színház, női film, női kvóta. Mindenesetre saját példájukon keresztül mindketten sokat tettek azért, hogy egy mai fiatal színésznő bátran hihessen egy külföldi vagy legalábbis kétlaki művészi karrierben. Ám hiába választottak mindketten új otthont, vallják, hazát nem választhat az ember. Az a születéskor adatik meg.
(Borítókép: Marozsán Erika a Terápia című sorozatban. Fotó: 2012 Home Box Office, Inc / HBO)