Amióta felállították, helyi lakosok, művészettörténészek, szakemberek és jobb ízlésű állampolgárok küzdenek ellene. Szégyennek, nevetség tárgyának, nonszensznek gondolják, és értetlenkednek. Japán turisták egy csoportja pedig egyenest azt hitte, Sisi nem más, mint egy utcaművész bronzsprével lefújva, aki elé ha pénzt dobunk, pozitúrát vált. A Színes Erzsébetváros nevű társasági és kulturális Fb-oldal most felmérést készített, eszerint a helyi lakosokat inkább zavarja a magyar királyné szobra, mint nem.
Szokták mondani, egy ország vezetése olyan, amilyet megérdemel. Valószínűleg igaz ez a köztereire is, bár az ízlés ugye vitatható, ugyanakkor formálható is egyben, mely formálás a szakemberek és, hát igen, a témában nem feltétlenül jártas és nem túl érdekelt politikusok ügye is lenne. A két csoport tagjai azonban a legritkább esetben esnek egybe.
Abban sok szakember, művészettörténész és jobb ízlésű állampolgár egyetért, hogy Erzsébet királyné, alias Sisi távolba révedő, eltorzult arcú szobra a Madách téren a szörnyű tévedések és a rettenetes ízlésficam kategóriájába tartozik, Mélyi József művészettörténész egyenesen megkockáztatja, hogy ha
Madách látná, a szégyentől omlana össze, vagy egyenest tovább írná Az ember tragédiáját.
Most mindenesetre a Színes Erzsébetváros aláírásgyűjtést kezdeményezett, melynek az lett az eredménye, hogy több polgár szeretné nem látni a magyarokat különösen kedvelő királyné szobrát a Wälder Gyula-féle házak keretezte téren, mint amennyi igen.
Annak dacára, hogy manapság nagy divat az édi-cuki bronzszobor, a zsáner világszerte, csak azok a városok tudnak szembemenni az ízlésromboló világtrenddel, amelyek olyan intézményrendszerekkel rendelkeznek, amilyenekkel Budapest, illetve Magyarország 2010 óta már nem.
De nézzük, milyen bronzcsodák díszítik-csúfítják még székesfővárosunkat a zsáner, vagyis a különböző jelenetek a mindennapi életből műfajából.
A Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármester kezdeményezésére létrejött, a helyi Turul-szobor miatt lex Turulként elhíresült 2010-es törvény óta a kerületek szabad kezet kaptak a szobrok elhelyezésében, felállításukhoz nem kell a Fővárosi Közgyűlés határozata, ami abszolút minőségromláshoz vezet, ahogyan az sem szerencsés, hogy nincs egységes városi szoborállítási koncepció. Persze kérdés, hogy létezik-e külön kerületi emlékezet (nyilván létezik), és ez hogy illeszkedik a városival, a nemzetivel, mi több, a nemzetközivel.
A zsánerszobrok és egyáltalán a szobrok Magyarországon az elmúlt 30 évben nagyon elszaporodtak, bizonyos látványos, frekventált tereken kifejezett szobor- és műemlékhalmozás zajlik. Ennek legeklatánsabb példája a Szabadság tér. Nem mellesleg a Madách téren is van már egy szobor, méghozzá egy jó szobor, a Táncoló nő, Medgyessy Ferenc alkotása, aki a magyar szobrászművészet megújítója volt, törekvései a francia Mailloléival estek egybe. A kecses, ízléses, szoknyáját megfogó és némileg fellibbentő táncosnő így szintén egy rosszabb kontextusba kerül, ráadásul őt bezzeg nem fényképezi a kutya se.
Erzsébet királynéról szobrot állítani a kerületben nem elengedhetetlen, de abszolút lehetséges, hisz a városrész róla van elnevezve. 1879-ben, mikor a magát túlnőtt Terézvárost kettéválasztották, az új, VII. kerület lakói maguk kérvényezték, hogy Erzsébetről nevezhessék el a városrészt és a Nagykörút ehhez tartozó szakaszát. A királyné nem kevés ideig gondolkozott, végül 1882-ben hozzájárult, hogy megszülethessen az Erzsébetváros és az Erzsébet körút elnevezés.
A bronzszobor a harmincas éveiben járó Sisit jeleníti meg könyvvel a kezében, ami állítólag a királyné költői tehetségére utal. Bátran kimondhatjuk, nem túl szellemes.
A zsánerszobor-állítás világtendencia, általában összefonódik a politikai populizmussal is. Mélyi szerint városurbanisztikai és turisztikai szempontokkal is összefüggésben van, nevezetesen hogy ezek olyan szelfizős, fotózkodós turistahelyszínekké alakulnak, amelyek aztán – sokszorosan megosztva és keringve a virtuális térben – egy-egy város turisztikai képéhez kötődve forgalmat és utazási kedvet generálnak. Ilyen például a Fülöp-szigeteken található MacArthurhoz kötődő, hét szoboralakból álló partraszállási emlékmű, ami vízben van, és tulajdonképpen semmi másra nem jó, mint hogy a turisták itt fotózkodjanak. De az Egyesült Államokban és Oroszországban is nagy divat a köztéri zsáner.
Mélyi szerint utoljára harminc évvel ezelőtt készült érdekes szobor a VII. kerületben: Carl Lutz emlékműve a Dob utcában. Ugyanakkor a szobrok eltávolítása sem megoldás, átfogó vizuális koncepció kellene, a lektorátus, illetve a bronzborzalmakat fékező intézményrendszer visszaállítása, valamint a kora gyerekkortól történő vizuális nevelés. A XIX. század végén még igazi polgári programnak számított, amikor megtervezték a Duna-korzót, melyen mindössze két szobor állt a két végén: Petőfié és Eötvös József kultuszminiszteré.
Mára mindenütt szobor szobor hátán, egyik a másik aurájába mászik,
szimbolikus térfoglalás zajlik, ami mindig is a politikai hatalomgyakorlás eszköze volt.
Ám a szobrászatnak mégsem arról kéne szólnia, hogy fotó alapján leöntünk valamit bronzból, hanem az arányokról, a dinamikáról és a lélekről. És persze a mindenkori történelmi emlékezetről.
(Borítókép: Wittelsbach Erzsébet magyar királyné, becenevén Sisi újonnan felavatott bronzszobra, R. Törley Mária szobrászművész alkotása a belvárosi Madách téren az átadás napján, 2018. november 15-én. Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI)