Index Vakbarát Hírportál

60 éves Mácsai Pál

2021. március 31., szerda 14:50

Mácsai Pál színész, rendező, az Örkény Színház alapító igazgatója ma hatvanéves. Generációk rajongtak érte, színészként, rendezőként már eddig is kimagasló életművet tudhat magáénak, majd húsz éve pedig az ország egyik legjobb művészszínházát igazgatja.

Életem legkatartikusabb színházi előadása kötődik hozzá. Peter Schaffer Amadeusában Salierit, a tehetséges, népszerű, ám Mozarthoz képest mégis csak középszerű, a géniuszra halálosan irigy zeneszerzőt játszotta a Madách Színházban

olyan elementáris erővel, arcán a sistergő, sziszegő gonoszság fenyegető rándulásaival,

hogy ma is a hátam borzong bele. Azt az érzést közvetítette, ami az értelmiségi lét küszöbén mindenképp veszélyes: miért minden igyekezet, ha az ember nem kivételes, egyszeri talentum, nem zseniális, unikális, fantasztikus géniusz, őstehetség? A középszerűség kényszeredetten nyomorú, bőr alá húzódó mivoltát paradox módon Mácsai fantasztikus, kivételes, zseniális és unikális tehetségként közvetítette.

Sose feledem, ahogy Ramong Geyza főhadnagy szeretőjének, a Piros Ildikó játszotta úri dámának sziszegte oda vérig sértett férfiasságában, a nő által hanyagul hátrahagyott cédulát lebegtetve: PPC. Pour prendre congé, vagyis búcsúzásképpen. Miroslav Kreža darabjában (rendezte az akkor még zseniális Kerényi Imre) két barátot, ám két homlokegyenest eltérő karaktert játszottak a szintén zseniális pályatárssal, Hirtling Istvánnal, és igencsak gondban lett volna az ember, ha kést szorítanak a torkához, hogy valljon színt, Mácsai vagy Hirtling a jobb benne.

Ahogy az is örök színházi emlékem, amikor aznap, amikor az általa igen tisztelt nagy mogul, Mensáros László távozott a földiek sorából, mennyire más értelmet nyert az Idő mint megszemélyesült drámai szereplő általa előadott monológja Shakespeare Téli regéjében – fekete kalapban és fekete kabátban, háttal a nézőnek. Ez volt egyik első, kimagasló rendezése, a színészóriás halálával pedig egészen ránehezedett a monológ súlya az estére.

Hát erre esdek türelmet tetőled,

Ha itt rosszul töltötted az idődet,

S ha nem, én kérem, az Idő, a bölcs,

Hogy rosszabbul időt sohase tölts.

„A szomorúság gondolkodásra késztet, a gondolkodás bölccsé tesz, a bölcsesség pedig elviselhetővé teszi az életet” – ismételgette estéről estére mai színháza elődjében, a Madách Kamarában, ahol Sakini sant, a szeretetre méltó japán szolgát játszotta John Patrick Teaház az augusztusi holdhoz című, Tobiki kis japán falujában játszódó, az amerikai kolonizációról szóló édes-bús komédiájában, melynek bizonyos helyzeteitől és poénjaitól szem nem maradt szárazon – ezúttal a nevetéstől. Semmiért nem adnám ezeket az előadásokat, ahogy 

semmiért nem adnám Cipollát, a félelmetesen szuggesztív hipnotizőrt sem

a Madách Stúdióban, akinek asztalok kedélyes légkörében zajló, a vesénkig percről percre élesebben hatoló átváltozása a rettegés határát súrolva tudta érzékeltetni a Thomas Mann-i, a fasizmus kialakulására is magyarázatot adó verdiktet: megfelelő eszközökkel mindenki hipnotizálható.

Nem feledem a Gettót, Joshua Sobol általa elővett, nálunk akkor még újdonság- és revelációszámba menő darabját, melynek premierjén az első sor közepén ülve egy kilőtt fémlövedék pottyant az ölembe – még szerencse, hogy csak az ölembe. (El is tettem színházi emléknek.)

Nem adnám semmiért a Zárójelentés című, szövegeiben általa jegyzett lemezt, amit rongyosra hallgattam, és minden egyes (sic!) előadásán ott ültem a Madách Stúdió első sorában, ahol Bornai Tiborral és Gerendás Péterrel próbálta szétszálazni a XX. századi lét visszásságait és az individuum sorsában lecsapódó, örökös bizonytalanságait.

Nem adnám semmiért a Pisti a vérzivatarban című előadást az akkor még Madách Kamara Színházban, a számtalan ilyen-olyan Pistivel, amelyből megértettem Örkényt és a huszadik század furcsa, de törvényszerű ismétlődéseit, s amivel tulajdonképp a mai Örkény Színház alapkövét letette. S noha abban nem szerepelt,

az előadás minden mondata, minden lélegzetvétele az övé volt, olyan megkomponáltsággal, drámai és epikai erővel, melyre egyszerre kevés előadás képes.

Nem adnám semmiért az Örkény munkahelyén, az EGIS Gyógyszergyárban látott Azt meséld el, Pista! című előadást sem, ami azóta fut kirobbanó sikerrel, idén éppen húsz éve.

És nem adnám semmiért a Budapesten szinte ismeretlen veszprémi színészekkel, a Pesti Színházban bemutatott Macskajátékot Dobos Ildikóval a címszerepben, melynek később csak a Molnár Piroska–Csomós Mari–Pogány Judit–Kerekes Éva-kvartett által játszott, szintén általa rendezett, már az Örkényben bemutatott verzió tudott a nyomdokaiba lépni.

Nem adnám semmiért a kéthetente-havonta jelentkező Lyukasórákat Mészöly Dezsővel, Lator Lászlóval, Lukácsy Sándorral, Ráckevei Annával és vele, ahol még véletlenül sem mint a legsármosabb, de mint a legműveltebb magyar színész volt jelen.

A rádiójátékokat (Kiválasztottak és beavatottak), filmes szinkronhangokat (Alain Delon hangja A medencében), a legkisebb rezdülést sem. Szegény drága jó Anyukámnak a mai napig nehezen bocsátom meg, hogy nem láthattam a Színművészetin játszott, A vihar kapujában című Akutagava-művet, melyben a férjet alakította, mert azon a héten készültem a szóbeli érettségire, és ő nem engedett el. Az érettségi sikerült, de a mű máig fájóan hiányzik a repertoáromból, immáron örökre.

Láttam viszont férjként, vérbeli komédiásként Molnár Ferenc örökbecsűjében, A testőrben, amelyben elhitette velünk, hogy színészi tálentumával átveri a feleségét az udvarolgató testőr szerepében, s azt is, hogy pontosan tudja, cifra komédia az egész, egy feleséget (pláne, ha színésznő) nem lehet átverni. 

Parádés kettősük Kerekes Évával még Kornis Mihály szerint is új értelmet adott Molnár művének.

Szinte húsz éve már, hogy Mácsai megalapította, gyakorlatilag egy személyben azt a színházat, amely ma az Örkény, és ami művészileg, színészileg és rendezőileg a kezdetektől egyenrangú a sokkal régebb óta jelen lévő Katona József Színházzal. Azt a színházat, ahol azóta volt Csehov és Arthur Miller, Sylvia Plath és Kosztolányi, Parti Nagy és Térey, Elfriede Jelinek és Thomas Mann, és ahol olyan színészek bontakoztathatták ki tehetségüket vagy folytathatták pályájukat, mint a csillogó tehetségű Hámori Gabriella, az erotikus sistergésében senkihez sem fogható Kerekes Éva, a minden korszakában megújuló Für Anikó vagy az önmagát minden társulatból kigolyózó, itt mégis megtapadó Csákányi Eszter. A színészi eleganciájában és filozofikus bölcsességében verhetetlen Gálffi László vagy a szinte minden előadásba elementáris erőt vagy épp elementáris emberi gyengeséget hozó Csuja Imre. Ahol újabb és újabb színész- és rendezőtehetségek tűnhetek fel (Polgár Csaba, Patkós Márton, Zsigmond Emőke), ahol folyamatosan kíváncsiak a fiatalokra, s ahol bár nem minden előadás egyformán talál be, mindegyik párbeszédet generál.

Mácsai mindig azt nyilatkozta, sosem volt filmszínész. Talán mert annyira elementáris a színpadon, és az ilyenek nem annyira jönnek át a vásznon. De volt azért Sztálin menyasszonya, meg Szabó István Rokonokja, egy icipici villanás erejéig Hanussenje is, illetve még egész fiatalon, hamvas huszonévesen Götz Annával és Bubik Istvánnal a Nyolc évszak tévésorozat főszereplője. Ötvenévesen jött el a nagy filmes dobás a Terápiában, hála Enyedi Ildikónak, Dargay Andrással, a pszichológus szerepével. (De a játékmód és a televíziós koncepció miatt ez gyakorlatilag színháznak számít.) 

Ha a pszichológus szakma népszerűsége az egekbe nőtt, ahhoz bizonyára Mácsai összetett, végtelenül cizellált, fegyelmezett, mégis tépelődő, páciensei életébe erősen bevonódó pszichológusa is erősen hozzásegített,

akihez, azt hiszem, nemtől, kortól függetlenül mindenki beülne néhány szeánszra. „Jókor voltam ötvenéves” – mondta erre.

Amit Mácsai Pál színészként, rendezőként, színházalapítóként és direktorként a magyar színházi életben az asztalra letett, páratlan és utánozhatatlan teljesítmény. A direktorság persze más, s amit a közönség az Örkénnyel nyert, azt Mácsaiból színészként vesztette el. Hisz nem lehet egyszerre mindent. S bár minden egyes szerepében – legyen az kicsi vagy nagy – itt is a más, a csillogó, az eredeti Mácsai van jelen, mégis jó ideje a direktoré a főszerep. Azóta Mácsai perspektivikus léptékben, nagyobb volumenben, színházegészben gondolkodik, s fájóan háttérbe kerül a színész, ami nagyon nagy veszteség a hazai színházi életnek.

Most a többi színházhoz hasonlóan alszik az Örkény is, alszanak a színészek, alszik minden. Alig várjuk a visszatértüket, a színházat, az életet.

Mácsai Pál, kedves Pali, köszönjük, amit kaptunk, és innen kérünk szépen, éljél soká. És játssz! Kérd ki magad a direktor úrtól játszani. Talán elenged. A színház már van olyan állapotban, ha végre elmúlnak e vészterhes idők, hogy a maga útját járja. Örkény már nagyon büszke. De a színészt nem pótolja semmi sem.

(Borítókép: Mácsai Pál. Fotó: Huszti István / Index)

Rovatok