Az utóbbi években a sorozatok már több nézőt csábítanak a képernyők elé, mint a mozifilmek. A legtöbbször nem heti részekkel támadnak a készítők, hanem egyből megajándékoznak minket az egész évaddal, hogy nyolc, tizenkettő vagy akár még annál is több órán keresztül bámuljuk megállás nélkül az epizódokat. Még az alvást is simán elengedjük, hogy minél hamarabb ledaráljuk az aktuális szezont.
Ha egy idegennel találkozik az ember, akkor az időjárás alapos kivesézése után rögtön jó eséllyel valamilyen sorozatról kezdhetünk el beszélni vele, hiszen nagy valószínűséggel más is órákat tölt kedvenc karaktereinek társaságában, és őt is ugyanúgy foglalkoztatja, mi lesz a következő részben. Komoly szociális értéket képvisel, ha átrágjuk másokkal egy adott mű csavaros történetét, vagy együtt utáljuk valakivel a benne szereplő gonoszokat.
Gondoljunk csak az HBO-n futott Trónok harca című alkotásra, ami igaz, hogy egy könyvszériából nőtte ki magát, de
végül televíziós sorozatként lett igazi popkulturális mérföldkő,
mert képes volt több száz millió nézőt sokkolni, szórakoztatni és a kegyetlenségeivel kínozni. Szinte érthetetlen volt, ha valaki nem nézte, így a rajongók szinte beleterrorizálták a környezetüket abba, hogy kezdjék már el, és végül a legtöbbeket be is rántott a különlegességével. Szinte kortól, nemtől függetlenül elsöpörte az embereket, és itt mutatkozott meg igazán egy sorozat ereje – de nem ez volt az első ilyen eset.
A sorozatok mindig is azt a célt szolgálták, hogy kirángassanak minket a valóságból, és egy többnyire fiktív alapokon nyugvó világba kalauzoljanak minket, ahol mások problémáin izgulunk, mások érzelmeivel foglalkozunk, amíg mi mindent félreteszünk, és a szereplőkkel együtt sodródunk az árban. Szinte terápiaként is felfogható a jelenség, és nagyon könnyen megfeledkezhetünk magunkról, mivel a valóság sosem lesz olyan, mint amit a képernyőn látunk.
Annak idején még jóval kevesebb csatorna volt, és kizárólag a tévében, heti bontásban kaptuk a részeket, így egész országok izgulhattak a Miami Vice, A szupercsapat, Knight Rider vagy például MacGyver legújabb kalandjain. Mind kontrollált, egyszerű sorozatok voltak, amik nem feszegették a médium határait, mégis imádták őket az emberek, és így szinte családtagnak számítottak a bennük látott karakterek.
Ezt az állóvizet kavarta fel az itthon az 1991–1992-ben vetített Twin Peaks, ami a fiatal és gyönyörű Laura Palmer rejtélyes megöléséről szól, amit egy Dale Cooper nevű ügynök próbál megoldani egy titkokkal és furcsa dolgokkal teli helyen. A zseniális David Lynch és Mark Frost sorozata egy szórakoztatóan feszült, nyomozós szériából végül egy teljesen elborult, különleges alkotás lett, amire akkoriban még egyáltalán nem voltak felkészülve a nézők. Olyan dolgokat láthattunk benne, amiket addig soha, és akkor ugyan még nem tudhattuk, de ezek után végleg megváltozott minden.
Sok filmkészítő tanult a hatalmas sikert aratott Twin Peaksből, és rájöttek, hogy a nézők imádják az újdonságot, a meglepetést, az izgalmat, és persze ha játszanak az idegeikkel, amikor a részek legvégén derül ki valami igazán fontos, aminek a következményére egy egész hetet kellett zakatoló szívvel várni. Így lett népszerű a
cliffhanger, vagyis a függőben hagyott cselekmény,
ami hamar megbolondította a nézőket, mert egyszerűen muszáj volt megtudni, hogy mi lesz a folytatásban.
Eddig nem tapasztalt kapcsolat alakult ki az alkotás és a közönség között, de a filmgyártás csak később jött rá erre – akkor viszont már nagyüzemben kezdték szállítani az ilyen átívelő szálakat. Ennek is köszönhető, hogy a mozifilmekhez képest lenézett televíziós szériák rendesen összeszedték magukat, és olyan minőséget kezdtek el képviselni, amire még nem volt példa.
Az írók kihasználták, hogy nincsenek bezárva a filmek csupán nagyjából kétórás börtönébe, így hosszú epizódokon keresztül építhették a cselekményt meg persze a szereplők jellemét. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy mi is jobban megismertük őket, így igazán kötődtünk hozzájuk, és határozottan szíven ütöttek minket a készítők különböző, tudatosan megrázó ötletei.
Elindult a sorozatgyártás újabb, igényesebb hulláma az HBO-hoz hasonló kábeltévék komoly berobbanásával, és megérkezett Az elit alakulat, a Maffiózók, Az elnök emberei, A drót vagy mondjuk a 24 című széria, hogy még a hitetleneket is meggyőzzék arról, hogy már a televízióban is igazi profik dolgoznak, ráadásul az ismertebb, rangosabb színészek sem riadnak vissza egy-egy sorozatszerep elvállalásától.
Főleg szájhagyomány útján terjedt, hogy ezek az alkotások mennyire jók, így egyre többen kezdték el nézni őket, majd a DVD-k megjelenésének köszönhetően már nem kellett kibírhatatlanul hosszú időt várni egy újabb epizódra. Akár egy feszes nap alatt megnézhettük az egészet, majd habzsolhattuk is a következő szezont, amíg fel nem faltuk az összes részt, és szállhattunk tovább vörös szemekkel egy másik alkotásra.
Ekkor már a stúdiók is elkezdtek a televízió felé orientálódni, és
megjelentek a high concept műsorok, amikre nem sajnálták a pénzt, és kifejezetten arra mentek rá, hogy megbabonázzák a nézőket.
Magyarországon az első ilyen új hullámos, direkt a közönség türelmével játszó sorozat a J. J. Abrams (Star Wars-széria) nevével ellátott Lost – Eltűntek volt, aminek az érkezését igazi eseményként kezelték, hiszen Budapest is tele volt óriásplakátokkal, így már a nagyközönség is komolyan vette a dolgot.
A fókusz áttért a nézők egyszerű szórakoztatásáról az emberek agyának megmozgatásáig, így eljutottunk arra a szintre, hogy igényt érezzünk a kibeszélésre. Fantasztikus irányt vettek a művek, hiszen szinte gyermeki izgalmat adtak a rajongóknak, akik éveken keresztül agyalhattak azon, hogy vajon mi lesz a sorsa a kedvenc hőseiknek.
Ahogy a mohó nézők elkezdték félelmetes módon pusztítani a sorozatokat, úgy lett jóval nagyobb a kereslet, majd hamarosan a kínálat is, és egyre többen kértek egy szeletet a duzzadó tortából. Az egyik legjelentősebb piaci szereplő a viszonylag hirtelen megjelenő Netflix lett, amely 2016-ban rendesen bemutatkozott a Stranger Things című kultszériával, és elhozta az emberek házába a végzetesnek bizonyuló streamingkorszakot.
Valaki kitalálta, hogy milyen jó lenne, ha nem kéne bíbelődnünk a csatornák műsorrendjével, a lemezek vásárlásával vagy a letöltésekkel, hanem ehelyett több ezer film, illetve sorozat várna ránk egyenesen a mobilunkon vagy a televíziónkon – ráadásul mindent egyszerre kapunk meg, így nincs várakozás, csak megnyomjuk a play gombot.
Itt tényleg minden azért jött létre, hogy gondtalanul, kényelmesen nézhessük a kedvenceinket, viszont rohamosan jönnek az újabb tartalmak, így alig lehet tartani a lépést. Folyton van mit nézni, és csak kapkodunk, hogy mit is kezdjünk el, az idő viszont sajnos eléggé véges.
Az HBO, az Amazon és többek között a Disney is látta, hogy ebben van a jövő, az emberek pedig hajlandóak fizetni egy ilyen szolgáltatásért, így ők is elindították a saját streamingplatformjaikat, csak hogy még nagyobb gondban legyünk, és megfulladjunk a jobbnál jobb művekben, amiket mindenképp látnunk kell – nem csoda, hogy ebből végül hatalmas gond lett.
Könnyű megszokni a jót, így az emberek hamar felhagytak a heti izgulással, és elég határozottan megjelent az életünkben a
binge watching, vagyis a „darálás”
aggasztó jelensége, ami főleg a kíváncsiság és a kényelem kombinációjából született.
Már tudtuk, hogy hány rész van hátra a sorozatunkból, a cliffhangerek miatt pedig egyre nehezebb volt abbahagyni a nézést, így legtöbbször mindent figyelmen kívül hagyva inkább csak átadtuk magunkat az élménynek, elhanyagoltuk az alvást, megfeledkeztünk magunkról, a szükségleteinkről, csak hogy minden epizódot lássunk, és elégedettek lehessünk – miközben egy bizonyos szinten kielégültünk.
Knapek Éva klinikai szakpszichológus szerint akkor beszélhetünk függőségről, ha egy számunkra káros szokás rendszeresen, tartósan fennáll; ráadásul még akkor sem tudjuk abbahagyni, ha tisztában vagyunk vele, hogy nem tesz jót nekünk. Ezek alapján pedig létezik sorozatfüggőség, hiszen a „csak még egy rész, és alszom” ismétlődő hazugsága után kiderül, hogy vannak olyanok, akik nem tudják abbahagyni, csak ha már fizikailag vannak rákényszerítve.
A sorozatok nézése közben különböző szerek nélkül kapunk izgalmat, pozitív érzést, és magunk mögött hagyjuk a valóságot. Ha ez túlzottan sokszor fordul elő, és a „darálás” már olyan szintre lép, hogy emiatt nem pihenünk eleget, akkor ez kihat a tanulásra, munkára, szociális életre vagy a különböző teljesítményeinkre – és így már komolyabb problémáról beszélhetünk.
Ez olyasmi, amit ugyan nem sokan vesznek komolyan, mégis rengeteg olyan embert érint, aki talán nem is tud róla. Egyszerű szórakozásnak indul az egész, amit vagy magunktól, vagy külső nyomásra kezdünk el, és végül arra eszmélünk, hogy a szabadidőnket csak a sorozatoknak szenteljük, és jobban várjuk a következő epizódot, mint bármi mást. Ha az epizód szót az előző mondatban kicseréljük adagra, érdekes párhuzamokat fedezhetünk itt fel. Persze mindenki maga tudja, hogy hol szeretné meghúzni a határt, és csak extrém esetekben beszélhetünk komoly függőségről, de azért érdemes erre odafigyelni.
Ha úgy érezzük, hogy már nem leljük igazán örömünket a sorozatnézésben, hanem inkább kényszernek éljük meg azt, akkor esetleg valóban függőségről lehet szó, de szerencsére akkor sem kell félnünk, hiszen több megoldás is van. Tóth Dániel pszichológus a Pszichoforyou cikkében azzal magyarázza ezt, hogy ilyen esetekben a sorozatok tölthetik ki a bennünk tátongó űrt, így keresni kell valami más tevékenységet, ami helyettesítheti azt. Akár a család, barátok vagy szakember segítségét is lehet kérni, de az már mindenképp jó, ha felismerjük magunknál a gondot.
Ha elég erősnek érezzük magunkat, akkor megpróbálhatjuk az önkontrollt, és esetleg teljesen abbahagyhatjuk a sorozatnézést – mintha csak a dohányzásról lenne szó –, vagy megszoríthatjuk a napi részmennyiséget is, de ehhez tényleg határozottnak és szigorúnak kell lennünk.
A minőségi alkotások taníthatnak, motiválhatnak, új perspektívát adhatnak, vagy támogathatják a szociális képességeinket. Segíthetnek abban is, hogy egy kicsit megnyugodjunk, majd átértékeljük az újdonsült tapasztalataink alapján az életünket, hiszen elképesztő, de még akár ehhez is megvan a képességük.
Rengeteg különböző érték van egy szériában, így kár lenne megfosztanunk magunkat az élménytől csupán azért, mert talán hajlamosak lehetünk egy kicsit túlzásba vinni a „darálást”. Az agyunk akár dopaminnal jutalmazhat minket, hormonálisan is megjelennek a sorozatozás előnyei, szóval tényleg komoly pozitív hatást gyakorolhat ránk egy mű, ha tudjuk, hogy hol vannak a határaink – ugyanis mint minden jóból, így ebből is megárt a sok.
A stúdiók meg akár akarjuk, akár nem, úgyis tovább termelik majd a kihagyhatatlannak tűnő tartalmakat, szóval még csak el sem tudunk menekülni előlük. Egy különlegesebb sorozat híre még a világ végén, egy erdő közepén lévő, internet nélküli magányos faházban is megtalálhat minket, és még ott is kellemetlenül fogjuk érezni magunkat, hogy mi még nem szálltunk be a legújabb popkult buliba – és ha jobban belegondolunk, akkor ez a hatalmas társadalmi nyomás a legfélelmetesebb az egészben.
(Borítótókép: Winona Ryder Joyce Byers szerepében a Stranger Things egyik jelenetében.
Fotó: Netflix / NorthPhoto)