Nincs Szent Anna-tó Tusnádfürdő nélkül, és ez fordítva is igaz. A vulkán tövében hosszan nyúló városka időtlen szimbiózisban van a hegyekkel. Itt minden a vulkánról szól, itt minden olyan lomha, mint a mackók és emberek, akik a rengeteget lakják.

Gyerekkoromban talán a mesék olvasása közben volt ilyen érzésem, hogy minden örök, semmi nem változik, illúzió az idő. Szerintem ez azért van, mert annyira belesimul Tusnádfürdő a vulkánba, illetve annyira közel van ahhoz, hogy annak ritmusa nyomja rá bélyegét az itt bolyongó lelkekre. A völgyet bezúgó víz, az Olt csak bucskázik át a köveken, bár nagy, hosszúra nyúló telek vannak errefelé, a jég is csak olykor tudja megzabolázni a kanyonban kacskaringózó, sebes vizet. A kortalan örökzöld fenyők mintha csak úgy düledeznének le az ormokról folyvást, susogva, mint némely huzatos, ódon villa a város peremén, csak állnak bele a megmásíthatatlan egyszerre múltjövőbe. A hegyek pipálnak eső után, hó után, hajnalban, sötétedéskor, szinte mindig barázdázza ködcsík a vulkánt, mint füzetlapot átitató tintafoltot, akkor is odaképzeled, ha már a huszadik oldalon, régen elhalványult. A Göncöl és a Tejút is mint valami komponált díszletelemek a „Székely fonó” című Sütő András-darabban, állandó ékei a katlan egének, mintha csak három-négy képzeletbeli centit mozdulna évszakonként a világűr-installáció: 

– talán innen eredhet a székelyek szent imaéneke is. Bábeli csivitt hajnalhasadáskor és a macskakövek közt, délben eret vágó hólébarázdák keresik a szurdok felé az utat, a nagy gyűjtőt, amely bevinné majd a tengerhez a gyámoltalan, itt-ott még jégkásás vízcsíkokat. Csalán-, fű-, bodzaillat reménye az orrban, hátha jönne már a kikelet, de márciusban is még mindig több a talp alatt csikorgó hó és fagyretesz a vulkán oldalán, amit a didergő fagyos hajnalok hoznak le, az ormokról jégbe zárva a völgyet, tetszhalott hónapokra ítélve azt.

Ettől itt állandóan minden, mindenki, mindig ráér, olyan ez, mint a kubaiak mánjánája (szinonimája a ráérőnek). Mint amikor a fosztosmedve együgyűen együtt eszik a kóbor kutyákkal, a vaskos konténert játszi könnyedséggel csak úgy odébb gurítja, íme, tálalva, showtime, kattoghat a fényképezőgép, attrakció, szenzáció és véget nem érő csendben áll itt az idő. Olyan egyszerű természetességgel, mintha mindig is így lett volna az ember, a szemete, a medve, a kutya egy kelletlen diszharmóniában, mint valami B kategóriás dokumentumfilmben. Manjana – holnap, majd, osztán, rejaér – székelyül ezt jelentheti, avagy olyan, mint az aggyonisten!

Mondják itt ezt búfelejtős poharazgatásokkor, kora reggeli örömtalálkozásokkor, hazatéréskor, kaszaverés után, lámpaoltáskor, elváláskor, tartozástörlesztéskor: aggyonisten. Igen, itt holnap kezdődik az élet.

Vulkán, vagyunk lakói – együtt, egyek

Ácsorog Joán, az oláh csángó a vulkán egyetlen kicsi boltja előtt, sodortszivar-füst hömpölyög ki száján, egybekelve a sűrűn gomolygó lehelettel. Joán ebben a fagyos márciusban is tántoríthatatlanul vágja erdeim fáit, így van megbízva – mondja a boltos menyecskének a nagydarab, faszagú csángó. Áll ott Joán a zimankósban, mundérjából kipárolgó illatához odaképzelem, maga a vulkán jött le a kicsi bót udvarára. Ilyen illat lenghetett be vagy harminc éve engem is, mikor nagyapámmal napokig erdőltem, szekérderékból medvékre lesve, kaszálószéleken botfaragva, lombos mogyorók árnyában szunyókálva őszutókon.

S hát otthon van három gyermek s feleség, kell druzsbázni [láncfűrésszel fát vágni] me' hát ha nem, felkopik a kicsi drágák álla. Apám es favágó vót, s nagyapám es, a dédtata es de mán nem emlékszem reja, annyit ittunk vót az egészségire, hogy az enyim majd rejament közben. Jó nekem fenn az erdőn, nezegetem a kicsi madarakot, s az őzeket, megáll az ember kezibe a fészi, olyan szépecskék, s a méltóságos nagy domnuság [uraság] az URSU [a medve], jaj, az be gyönyörű, s mindig azon jár az eszem, hogy mitől lett az akkora, az erdő cseppecske bogyóitól eisze, hát, kend, ne háborogjon na, me't ha engemet hazaküd, jön másik favágó helyettem, s lehet olyat kűd a gazda, melyik lop es, akkor aztán búsúlhassa maga az erdeit – mondja ez a faszagú csángó Joán, magyarul, de még hogy?! Így vagyunk mi egyek együtt itt, így a vulkánon…

A vulkán és medvéi

A medve nem játék… Tartja errefelé a mondás. Tovább is van, nem mondom, helyi macsó kommersz humor… Az eleje viszont igaz. A vulkánon több a medve, mint a szúnyog; a klíma is teszi, de ha választani kellene, még ha rettegnek is behemót tenyeres-talpastól a székelyek, akkor is őt választanák lakótársul, mint a zümmögő vérszívót.

Itt nem minden medve nő nagyra, az emberi beavatkozás és a környezetkárosítás evolúciós vakvágányra taszítja ezt az igen alkalmazkodó fajt is. Legalább három – ugyanazon a fajon belüli, de életvitelét és fejlődését tekintve különböző – létforma alakult ki a barna bundások között is.

Van a fosztosmedve, amelyik már legalább két vagy annál több generáción keresztül az ember közelében nevelkedett. Kukázik, koldul, ez a kóborkutya-szint. Megfosztotta magát attól a kiváltságtól, hogy a maga ura legyen. Képes az országút mentén napokig kunyerálni, kitéve a turisták kényének kedvének, minthogy szedrésszen, amikor lehet. Ezek még télen sem alszanak, nem ritka, hogy elhagyatott esztenákon, az ember közelében húzzák meg magukat, ezek már nem vackolnak be, ébren tartja szűnni nem akaró étvágyuk.

Mondjuk, a kukákban talált műanyag és az ember szemete nem is olyan tápláló, mint a vulkán termése. Mivel dúskálhatnak „táplálékban”, ezek is szaporodnak a legjobban, ezek okozzák a legtöbb riadalmat, benne vannak a hírekben, akár nappal is benyomják a konyhaajtót, ha kiszimatolnak holmi falatot, sose bántanak embert, még a bocsos anya is előzékeny az emberrel, pedig… Aztán van a csavargómedve, amelyik bár még képes gyűjtögetni, de azért rájár az ember által, haszonszerzésből kihelyezett etetőkre is.

Ezek a csavargók tesznek kárt szükségszerűen, ínségben fent a havasokon a nyájakban, akár emberekben is, ha azok a jószágot védik. Télen rájárnak a háztájira, és megeszik az istállók mögé, védtelenül láncra vert kutyákat is (vessen magára a székely!). Ezek az egyedek óriási területeket járnak be táplálék után kutatva, nem kukáznak, ha a vulkánon gyümölcs- és gombaérés van, hónapokig nem mutatkoznak, a teleket is szépszerével átalusszák.

Aztán van a böszmedve. Roppant óvatos, emberkerülő, ritkán látni, velő- és vérfagyasztó termetű, loncsos, zárkózott, és azonnal jelzi, ha a területén vagy. Megközelíthetetlen, és isten óvjon a csapásában szembe menni vele, vagy ott málnázni, ahol ő; szerencsénkre kiváló érzékszervei megvédenek bennünket tőle. Ő az óriás barnamedve. Minden, amit leírnak a szakkönyvek, igaz. Úgy fut, mint a nyúl, úgy mászik, mint a mókus, és úgy úszik, mint egy angolna, lehetetlen előle embernek elmenekülni. Mindenevő, akár dögevő is ínséges időkben, de legfőképp bogyók és füvek teszik ki normál étrendjét. Ember- és társaságkerülő, az anyamedvék ritkán ellenek két bocsot, csak a körülményekhez adaptálódva nemzenek utódokat. Mivel folyton szűkül az életterük, borítékolható, hogy az igazi barnamedve hamarosan

A vulkán íze, leve

Mire kiléptem a kamaszdacból, s már nem vágyódtam el idegen földre, jöttem rá, hogy én is a vulkánból lettem. A vulkánon termett gyümölcsök, gombák, kaszálófüvek tápláltak, a borzos-vadon fennsíkjain legelő tehénkék tejét ittam, az állatok húsa lett az én húsom is. Vulkánon termett pityókával etetett háztájin keresztül, a zúgókból kifogott halakkal is a vulkán jött át belém, s hjaj, ott vannak a borvizek, amelyek férfivá duzzasztották a csenevész kisfiút, és így lettem eggyé a vulkánnal.

Itt minden a vulkánról jön. A fa, mely melegít, a szomjat oltó víz, ember, állat, együtt, egyek. Messze híres a vulkánon termett áfonya például. A ritka növény minden darabja aranyat ér, a bogyója pálinkába áztatva asszonyok elixírje, férfibódító, dzsembe főzve gyerekszelídítő, antioxidáns, hasfájást szüntet a leveléből főzött tea, gyökere vércukorszint-csökkentő, vérhígító, vérnyomáscsökkentő hatású, na és ott a virága. Mivel az áfonya csak nagyon rövid ideig, legfeljebb két hétig virágzik, ezért az öregasszonyok lesve lesik, és járják a vulkánt tavasszal, hogy a szeszélyes időjárásban elcsípjék a fürtösödést. A szárított virágot aztán szertartásszerűen füstölik el a beteg ágya mellett, esténként a petróleumlámpa szökdöső fényénél mormolva valami ősi sorokat, ördögöt s telet űznek a drága anyókák a vulkánról a jó termés és tavasz reményében. Az áfonya talajigénye miatt a Kárpát-medencében szinte csak a vulkánon nő természetes körülmények között, az itteni savas közegben, a mohák és borvizek által átitatott, jó levegőzöttségű földben érzi jól magát.

Apropó, borvizek. A borvíz a szénsavat tartalmazó, gyógy- vagy ásványvíz erdélyi neve. Definiálják hozzáértők, és azt is olvastam, hogy savanykás, borra hasonlító ízéről kapta a nevét, amit én úgy, ahogy az van, elvetek, mert ittam már legalább százfajta vulkánvizet, savanykás egy sem volt! A borvíz egy szómetamorfózis, a burrogó (durrogó) hangzásról, ahogyan az kibuggyan a földből, úgy kaphatta nevét. Burrvízből lett borvíz, etimológiából ennyi is. Kívülre, belülre egyaránt jó ez a vulkánbugyogás, van záptojásillatú, kénes, vasas, szénaízű, de van sárga színű, van rozsdás, van szürke, van áttetsző belőle, de mindenik félreismerhetetlen jellemzője, hogy a vulkán ásványait, javait hozza felszínre. Mindegy is, hogy bőrelváltozásokra, reumákra kenik, vagy hurutra isszák, vagy fekszenek is benne, a borvíz és a vulkán gázai, a mofetták a székelyek talán legféltettebb kincsei.

Történt egy régi nyáron, hogy a vulkán útvesztőin bolyongtam, amikor egy erdőlő szekér felvett, hogy levigyen a faluba. Mivel arra idegen nem jár, a szűkszavú székely egy aggyonistennel vett fel, majd a szekér egyszer csak letért az útról, lószűgyig érő aljnövényzetben és földig érő tűlevelek félhomálya közt értünk egy parányi tisztásra, ahol a kantárt csak félredobva szállt le a szikár ember, s csak úgy odavetve nekem: fereggyünk, már vetette is le a posztót magáról. Előttük egy karámszerű szürke, de erősen kénes szagú bugyogás látszott. Mintha ezer tű hatolt volna belém, amint megmártóztam, szinte égetett a jéghideg borvíz, aztán pár perc alatt szokta meg a testem a kénes iszapot, százezer kis buborék lepte be a bőröm, bizsergő meleg árasztott el.

Megeredt a székely nyelve is, mondta, egy ilyen nap után ennél jobb sincs, nagyapám es idejárt, s faluból se sokan tuggyák ezt a helyet, mondta. Kérdtem, fáj valamije? Azt mondta, még tünetmentes korban van, de a nyavalya előtt kell még borvízbe ülni, javasolja. Szóba került, honnan jöttem, mondtam, Pestről, hát úgy szökik ki a vízből a hallgatag ember, mintha kígyó marta volna meg. Érzem, szitokszó a távoli város neve, sebtében helyesbítek, megnyugszik, aztán még a szekéren hazafelé elszólom magam, hogy firkász vagyok. Nesztelen mozdulattal állítja meg a szekeret, azon nyomban értem a hangtalan gesztust, lekászálódok a bütü deszkáról, és odadobok egy aggyonistent búcsúzóul, ahogyan azt errefelé illik…

S ami nem látszik a fotón, ahogy duruzsol a kicsi kályha, ahogy nyúlik a kerítés tetején a macska, széncinkék fürdőznek a veranda porhavában, fejszecsattogás hallatszik közeli supriból, a kolbász jó illata terjeng a füstölőkből, orrbirizgálva, ínycsiklandozva, déli harangszó körül megcseppen az eresz, csepp, csepp egymás után a csendben, abba se hagyja sötétedésig, immár azt a kicsi csíkocskát is elindította a még távoli napocska a hóban, tör utat a vulkánon is magának a tavasz.

Hétpontos gyorstalpaló vulkánra utazó magyaroknak

1. Románia és Magyarország között határ van, Székelyföld nem autonóm, és nem magyar terület.
2. A román az nem oláh, és nem alacsonyabb rendű nép, az Erdélyben élő román ajkúak 70 százaléka ért magyarul, 90 százalék ugrik, ha leoláhozzák őket, 100 százalékuk vendég- és idegenszerető.
3. A székelység istenfélő, tartózkodó népség, tiszteli a vendégeit, nem tolerálja a harsány „Erdélyt vissza, mindent vissza” megrészegült irredentizmust.
4. A puliszka, a pacalleves és a miccs nem székely étek, de aligha van olyan erdélyi konyha, ahol ezek ne lennének terítéken, ezért kihagyhatatlan.
5. A vulkán aktív, erre borvizei és mofettái jó példák; a székely borvizet iszik víz helyett is.
6. A vulkán közkincs és bármilyen tevékenység befolyásolja életét; medvét nem etetünk, szemetünket lehozzuk; az utazó érkezéskor hallgassa, értse meg és tartsa be a helyiek és a bolygó üzenetét. 
7. A hetedik meg te magad légy!

(Borítókép: Datki Szabolcs: Fly over mountains  / Index)