Lakatos János nívódíjas koreográfus, a Magyar Táncművészeti Egyetem oktatója. Az elmúlt pár évben fotósként kezdte kibontakoztatni tehetségét, munkái igen gyorsan kerültek magazinok címlapjára és színházi előadások plakátjaira. Sikerének titkát próbáltuk megfejteni. Beszélgettünk vele arról, hogyan örökíti át tánctudását a táncfotózás területére, mit jelent számára a művészet, és milyen kreatív ötletekkel tudta megoldani, hogy munkáját a pandémia alatt is folytatni tudja.

Már több mint egy éve, hogy hazánkban is felütötte a fejét a koronavírus-járvány. Hogyan hatott ez a szakmai életére?

Mindegyik kreatív terület, amin dolgozom, embercsoportokkal vagy embercsoportok előtt zajlik. Most viszont nem lehet embereket csoportba rendezni. Sem a színház nézőterén, sem workshopon, sem osztályteremben. A háromlábú kisszékem mindhárom lábát elfűrészelték: bezártak a színházak, a fotóstúdiók és az iskolák. Ráadásul én a művészeti szférából merítem a témámat, hiszen általában táncosokat, színészeket, zenészeket fotózom, de hát nekik sincs munkájuk, így megkeresések sincsenek, mindenki a túlélésre játszik. Ám a kreativitás mindig utat talál, a kényszer szülte megoldások is sok jóra vezetnek. Biztos vagyok benne, ha nincs ez a helyzet, sok más sincsen, aminek később learatjuk a gyümölcsét.

Ezek szerint tudott alkalmazkodni a kialakult helyzethez. Milyen megoldásokkal rukkolt elő?

Minden azzal kezdődött, hogy az egyetemen átálltunk digitális oktatásra, de a táncművészet nem az a terület, amit monitor előtt meg lehet tanítani, vagy a képernyőt nézve meg lehet tanulni. Kitaláltam, hogy a diákoknak készítek egy táncművészettel kapcsolatos videósorozatot, egyfajta szellemi táplálékot. Papíron leírtam tizennégy témát, ami hirtelen eszembe jutott. Amikor a második részt forgattam a légzésről, ironikus módon nekem ez egyre nehezebb lett. Akkor kaptam el először a Covidot.

Először? Az ember azt hinné, a villám kétszer nem csap ugyanoda. Sportos életet folytat, hogyan élte meg a betegséget?

Nehezen. Márciusban kaptam el, következett két hónap immobilitás, utána egy hónap, amikor az volt a program, hogy el tudjak sétálni legalább a sarokig. Még a június is így telt. Aztán jött a nyár, majd az október, amikor nem éreztem a reggeli kávé illatát. Újabb pozitív teszt. Igaz, az már csak két hétig tartott, mégsem volt kellemes. Úgy fogom fel, hogy ez szinte olyan, mintha kétszer beoltottak volna, csak igazi vírussal. Persze azért beoltatom magam, amint lesz rá lehetőség.

Viszont abból kiindulva, milyen sokoldalú és energikus személyiség, gyanítom, a felépülési idő sem telt tétlenül.

Eleinte csak feküdtem a kanapén, és néztem a tévé mögötti üres, fehér falat. Majd bevillant, hogy ugyanilyen fehér a legtöbb fotóstúdió is. Elmentem hát boltba, vásároltam ezt-azt, például kerekeket, így most minden bútorom gurul. A nappalimat egyetlen pillanat alatt át tudom alakítani otthoni fotóstúdióvá. Hívtam diákokat, kipróbáltam pár szöget, megnéztük a fényeket, és működött. A fotókat, amiket az utóbbi pár hétben készítettem, már majdnem mind itthon lőttem. Na ez nem történt volna meg, ha nincs ez a helyzet. Viszont így már itthon is tudok fogadni ügyfeleket, oktatni is tudok, és a saját örömömre alkotni.

Ezek szerint a vírussal nem szűnt meg minden kreatív munka.

Számos táncegyüttes működik, még ha csak online is. Így azért hellyel-közzel megtalálnak a kreatív munkák. Például épp most készítem a Szegedi Kortárs Balett Concerto című előadásának plakátját. A másik dolog, amit kitaláltam, egy fotómentorprogram. Személyre szabottan oktatom azokat a jelentkezőket, akiket érdekel a vizuális képalkotás.

Beszéljünk akkor arról, miért kezdett fotózni?

Aki az utóbbi húsz évben találkozott velem, táncosként, pedagógusként vagy koreográfusként ismert meg. Azt kevesebben tudják, hogy előtte képzőművésznek készültem, tornászolimpikonnak, és zenész is akartam lenni. Plusz van rajzfilmes animátor, sport- és gyógymasszőr, illetve fazekas-keramikus szakmám. A táncos a sokadik történetem. Fotózni sem öt éve kezdtem el, hanem a középiskolában, ahol érettségiztem is fotózásból. Tehát nem elkezdtem, csak visszatértem. Nem is a kattogtatós részéhez, hanem a kommunikációs, vizuális, teremtő részéhez, oda, ahová anno képzőművészként akartam eljutni harminc évvel ezelőtt.

Mi volt a víziója harminc évvel ezelőtt?

Gyerekként hamar észrevettem magamon, hogy hozzám minden beszél. Minden kép vagy zene úgy létezett a valóságomban, mint egy önálló személy. Képes volt megnevettetni, mosolyt csalni az arcomra, minden művészeti alkotás történetet mesélt. Eleinte rajzon vagy bábon keresztül akartam élettelen dolgokat életre kelteni. Amikor megtalált a képzőművészet, ugyanez a vágy volt bennem, azzal a különbséggel, hogy egy festmény is tud élő személyként kommunikálni. Mert ha jól csináljuk, beránt egy érzésbe, megidéz egy emléket, inspirál, megnyugtat. Vagy mozgásba lendít, máskor lelassít. Mindig úgy gondoltam, ha egy állókép képes érzelmeket kiváltani, akkor ez maga a varázslat. Szóval mindig ezt kerestem és ezt csináltam, hogy legyen a semmiből valami, ami hatással van valamire. A fotózás is ugyanez.

Azzal a különbséggel, hogy most nem élettelen dolgokból kreál élőt, hanem inkább bezár egy múló pillanatot.

Igen, és ebben pont ez a jó, mert el lehet kapni olyan momentumokat, amik soha többé nem történnek meg. Le lehet őket fagyasztani az örökkévalóságnak. Ahogy Demjén Rózsi is megénekelte A szabadság vándorai című dalban: szemed lassú, s nem fog fel. Bizonyos dolgok annyira gyorsan történnek, hogy ha ki tudunk kockázni pár pillanatot, azok előtt célszerű megállni, analizálni őket vagy akár csak rácsodálkozni és átengedni magunkon. Hiszen egyetlen pillanatban is rengeteg élet van. Képzeljük csak el, hány ezer ilyen pillanat történik másodpercenként. Így köszön vissza a varázslat. Szóval ezért jött elő a fotózás az életemben. Azt éreztem, hogy vissza tudok kanyarodni a képzőművész-energiáimhoz, de már azzal a háttértudással, amit a táncosként töltött évek adtak.

Ez a plusztudás a gyakorlatban miért hasznos? Miért lehet beszédesebb egy kép egy táncosról szimplán azért, mert azt egy tánchoz is értő másik ember fotózta?

A kettő halmazának gyönyörű az átfedése, talán ezért kivételes, amit csinálok. Nemcsak fotós-, hanem táncos-koreográfus szemmel is készítem a képeket. Tudom, hogy melyik póz az, ami esetleg csámpás. Hogy meddig tart egy ugrás a levegőben. Mikor van egy mozdulatnak vége. Mivel én is csináltam ezeket a mozdulatokat, így izomreflexben vannak. Tudom, mennyire gyors egy developpé. Tudom, hogy egy táncos mikorra fog velem szembenézni forgás közben. Tudom, mikor kell kattintanom.

Színházi-szakmai körökben hamar ismert lett mint fotós. Ez a kapcsolatrendszerének tudható be?

Egyértelmű. Kell a kapcsolatrendszer és a tehetség, a kettő egymást támogatja. A művészet eleve kommunikációs forma, adó-vevő kapcsolat. Ha nincs hallgató, hiába kelek minden reggel, hogy műsort készítsek a rádióban, még akkor is, ha az a világ legjobb adása. Szóval kellenek a kapcsolatok, és ez mindenre igaz.

Melyik volt az első olyan pillanat vagy akár fotósorozat, amikor azt érezte, hogy megtalálta magát a műfajban?

Amikor az egyik kollégám az egyetemen, Csizmadia Tamás megkért, hogy készítsek róla fotókat, miközben tanít, mert egy pályázathoz kellenek a képek. A balettórák reggel nyolckor kezdődnek, így nagy nehezen felkeltem, és az órán elkezdtem vadászni a pillanatokat. Azt éreztem, én vagyok a vadász, aki pillanatokat, szögeket vár, amiknek értéke van. Ez volt az első ilyen alkalom.

Mi a cél, amit fotósként megfogalmazott magának?

A művészetnek mint kommunikációs formának három fő területe van. A hobbi, az ipar és a művészet. Persze a hobbi sem azt jelenti, hogy alacsony szinten csinálsz valamit, csak azt, hogy kikkel kommunikálod a művészetedet. Ha hobbiból csinálsz valamit, akkor a személyes értékeidet képviseli egy viszonylag szűk környezetnek. Az ember saját magának énekel a zuhany alatt, bábozik a gyerekeinek, vagy a főz a családnak. Ezt is lehet világszínvonalon csinálni, csak nem jut el szélesebb közönséghez. Ezért hobbi. Az ipari része azt jelenti, hogy valaki szakmai értéket képvisel, abban nagyon technikus és technikás, de nem feltétlenül a saját szájíze szerint alkot, hanem kielégíti az ügyfelek igényeit. Ide tartoznak az eseményfotózások. Ezt is lehet magas színvonalon csinálni, de a személyes jegyek háttérbe szorulnak. A harmadik terület a művészet. Amikor szélesebb közönséget szolgálsz ki a saját személyi jegyeidet tartalmazó alkotással. Ezen a három területen mozgok én is, de leginkább a művészet irányába szeretnék haladni.

Egyszer kínai táncosokkal készített egy izgalmas sorozatot. Hogyan került Ázsiába, és mennyiben más ott a tánc nyelvezete?

Kínai szervezésű táncostáborokban vettem részt, fele európai, fele kínai táncos gárdával. Annyira jól sikerült az első kör, hogy utána a Pekingi Táncakadémia hívott vissza tanítani. Tanároknak is oktattam, hiszen odakint minden egészen máshogy működik, mint itthon. Ezenfelül más háttérből érkeztem, mint itthon a legtöbb tánctanár. Nem végeztem táncművészként, én a színpadon tanultam a szakmát, plusz húszéves a tornászmúltam, és hat évig tanultam anatómiát, biomechanikát és élettant. Ezeket a háttértudásokat beemeltem a tánctréningjeimbe. Plusz régen zenéltem, ezért sokszor élő zenét is használok az óráimon. Általában dobolok, ezért a hangerőn, a dinamikán, a tempón vagy az ütemszámon élő egyenesben tudok változtatni. Ettől minden sokkal plasztikusabb lesz, hiszen azt ütöm, amit éppen kell. Ez sokat segít a táncosok érzékenységében, a fülükön keresztül is hathatok rájuk. Ám Ázsiában minden más. Ott nagyon magas a szakképzettség, a munkamorál hihetetlenül erős, ugyanakkor a személyiségjegyeket erősen keresni kell.

Ezeken felül a tánc nyelve globálisan értelmezhető?

Minden, ami beáramlik a befogadóba, az négy csatornán keresztül történik. Ez a világon minden emberre igaz. Az első zsigeri. Az első benyomás, hogy milyen energiája van annak, amit nézel vagy hallgatsz. Puha, kemény, sötét, világos, agresszív, szelíd? A másik, ami a szemeden keresztül áramlik, azaz a vizualitás. Formák, vonalak, terek, fények, sötét, színek, kontrasztok. A harmadik az agy, azaz az intellektus. Hogy van egy történet, ami mögé látni lehet a poénokat, meg lehet fejteni egy szimbólumrendszert. A negyedik csatorna emocionális. Amikor érted, amit látsz, az kivált belőled valamit. Sok minden persze kultúrafüggő, hiszen mást jelent például nálunk a fehér, mint Kínában. Ha ezeket a dolgokat tudatosan használjuk, akkor csúnya szóval élve: lehet manipulálni a befogadókat.

(Borítókép: Daichi. Fotó: Lakatos János)