A verseket mindenki szereti. Jó, ez a kijelentés talán nem fedi pontosan a valóságot, de nincs olyan ember a földön, aki ne mondókákon nőtt volna fel, amiknek ritmusa vagy frappáns szövegei elkápráztatták a gyermeki agyat.

A mondóka amellett, hogy játékos módon tanít, az énekkel együtt az első olyan eszköz, ami a lélekre hatva neveli a gyerekeket a világra. Emellett pedig az első művészeti termékek is ezek, amikért a kicsit képesek rajongani, tapsolni rá, és hallgatásuk közben átélni azt az extázist, amit évekkel később egy koncert, egy film, egy könyv vagy egy festmény tud csak kiváltani.

A különbség annyi, hogy gyermekkorban ösztönösen váltanak ki hatást a mondókák és dalok, felnőttként pedig főként akkor, ha megengedi magának az ember.

Az előbbi felsorolásból talán a versek azok, amiket a leginkább alulértékel a társadalom nagyobb része, miközben egy vers rögtön hat, és a legkönnyebben elérhető mind közül. Szerelmi bánatra, sikerre, gyászra, csalódásra, örömre, világfájdalomra vagy teljes kiüresedésre; minden emberi állapotra lehet találni egy verset, ami egy teljesen másik személy érzéseivel és tapasztalataival együtt segít megérteni a saját gondolatainkat. A legnagyobb magányban találhat az ember támaszra pár, rímek közé írt sorban.

Viszont ha ennyire jó dolog egy vers, és ilyen ereje van, ráadásul legálisan beszerezhető, miért élnek vele mégis kevesen? Miért nincsenek verselvonási tünettel szenvedőkkel tele a rehabilitációs osztályok, és miért nincsenek sötét sikátorokban feketén még kiadatlan költeményeket áruló versdílerek? Miért az az elképzelés él a fejekben, hogy a versolvasás az értelmiségi elit úri huncutsága, vagy a nagyon bölcsészeké, akik az egyetem kertjében ülnek egyenes háttal, egy kötettel a kezükben, könnyeiket morzsolgatva, miközben a szél enyhén lebegteti a hanyagul nyakuk köré tekert sálat?

Mikor következik be az a pillanat, mikor a versek szeretete átfordul valakiben, és közömbös lesz irántuk?

Ahhoz, hogy megértsük a folyamatot, vissza kell ugranunk abba az időbe, mikor még büntetés volt a délutáni alvás, és senki sem hitte el, hogy egyszer majd bármit megadna ezért a szokásért. Sylvia óvodapedagógus, akinek gyakorlatilag munkaeszköze a verselés. Először őt kérdeztük arról, hogyan látja az apró emberkék és a versek közötti kapcsolatot.

A gyerekek a ritmust szeretik. Az óvodások tulajdonképpen nem tudják megkülönböztetni, hogy mondóka, vers vagy dal, amit hallanak, ők a ritmusra ugranak. Ahány csoportom volt, annyiféle dal és vers jött be náluk. Volt, hogy Varró Dani talált be a gyerekeknél, mert olyan volt a humoruk, volt, ahol viszont Weöres Sándor. Minden délben, mikor lefekszenek az ovisaink, mesélünk nekik, általában könyvből, főleg mai meséket. Aztán rászoktam, hogy a mese után elmondom József Attilától az Altatót. Ezt már csináltam egy ideje, majd egyszer játék közben elhangzott a csoportban egy szó, amiről az egyik kisfiú asszociált a vers egy sorára, és folytatta. Kiderült, hogy ő is és az összes gyerek a csoportban már rég kívülről tudja, mert ha valami megszólítja őket, akkor az bemászik a fejükbe.

Ezek szerint talán nem az óvoda az a közeg és intézmény, ahol félremegy a dolog. Eszter története már kicsit távolabb visz az időben minket, megérkeztünk az iskolába. Ő így emlékszik vissza az irodalomórákra:

Imádtam a magyartanáraimat, viszont mindent megtettek, hogy megutáltassák velem a verseket. Nem azért, mert rossz emberek voltak, hanem mert kétféle módszerrel tudták jegyre váltani a versek számonkérését: ha kívülről megtanultad, vagy ha dolgozatban írtál egy verselemzést. De verset mondani az egész osztály előtt mérhetetlenül stresszes volt, leírni, hogy mire gondolt épp Radnóti, mikor megírta a Nem tudhatom című versét, pedig felesleges. Nyilván mikor Radnótit tanul az ember, akkor hozzátesz a versekhez az életrajza ismerete, mint Adynál, hogy tudod, hogyan alakult a kapcsolata Lédával. De a verseknek nem az a szerepük, hogy a költőről meséljenek száz év távlatából, hanem hogy kiváltsanak belőled valamit. Ahhoz pedig el kell engedni azt a bicskanyitogató mondatot, hogy: Mire gondolt a költő? Inkább az lenne a jó kérdés, hogy: Mit érzel, miközben ezt olvasod?

Persze ezek egyéni tapasztalatok, de akárkit megkérdeztünk, nem tért el sokban a saját élménye. Sokan a verseket összekötik ezekkel az emlékekkel, és onnantól kezdve nehezen fogja rávenni a lélek az ily módon traumatizált fiatalokat, hogy levegyenek a polcról egy kötetet. Hiszen nem tanulják meg, hogy egy vers hogyan tud hatni, mert a feladatuk éveken keresztül az volt, hogy a sorok mögé lássanak.

De ha már átléptük az iskola küszöbét, akkor hallgassuk meg, mit gondol Ildikó, aki magyartanárként jobban belelát a dologba:

A gyerekek versre hangolása, kis túlzással, de már az anyaméhben elkezdődik. A várandós édesanya önkéntelenül is dúdolgat, a dal ritmusát pedig az egész test érzi, így a baba is. A kisgyerek szívesen mond verset, sokszor csak magában dünnyögi, még közönség sem kell hozzá. A leszoktatás azzal indul, hogy: Hallod, Pistike milyen szépen mondja? A kisiskolásoknak rendezett szavalóverseny sem szerencsés, mert letörheti a kevésbé ügyesek lelkesedését. Pedig sokan csak szeretnek verset mondani, úgy, ahogy ők érzik, nem előadóművésznek készülnek. Körülbelül tízéves kor felett már kevesebbeket érdekel a vers a maga szépségéért, viszont ha látnak érdekes vagy értékes előadást, az meghozhatja a kedvüket a versekhez. Ilyen lehet akár egy Red Bull Pilvaker-es feldolgozás is. Fontos lenne hagyni őket elmondani a saját véleményüket a versről, engedni, hogy általuk talált költeményeket behozzanak órára.

Akárkit kérdezünk is, mindig oda lukadunk ki, hogy a versek szeretete ösztönösen belénk van kódolva, viszont amikor keretek közé szorítják, hogy egyes költeményekről mit kell gondolni, vagy mi az értelmük, pont a költészet lényege veszik el. Nyilván lehet élni versek nélkül, mint ahogy filmek, könyvek, zene, színház és múzeumlátogatás nélkül is. Viszont ha nem zárjuk ki a művészeteket az életünkből, egyszerre kerülhetünk közelebb magunkhoz és az egész világhoz.

Dorottya a Budapesti Corvinus Egyetem hallgatója regionális és környezeti gazdaságtan mesterszakon. Elmondása szerint világéletében szorgalmas tanuló volt, viszont akárhogy erőlködik, nem tudja felidézni, hogy általános iskolában hogyan tanították neki a verseket, nem volt kapcsolata a költészettel. Gimnáziumban mégis rátalált a versek szeretetére, és szerinte a legnagyobb titok, hogy az embert ebbe a világba olyan tanár, barát vagy rokon vezesse be, aki maga is rajong a költészetért.

Két embernek volt nagy szerepe abban, hogy megszerettem a verseket. Az egyik a nagypapám, aki mindig lenyűgözött azzal, hogy egyes verseket hatvan, bár most már több év távlatából is képes lelkesen, nagy szeretettel és pontosan idézni. Jó példát állított ezzel. Plusz van egy unokanővérem, aki sokszor mondott nekem verset, miközben felvételikre, versenyekre vagy előadásokra készült, és engem ez mindig arra ösztönzött, hogy minél több verset olvassak és ismerjek meg magamtól is. Ezen felbátorodva gimnáziumban jelentkeztem egy vers- és prózamondó egyesületbe, amit Pódiumnak hívtak. Nagyon szerettem egy olyan közösségbe tartozni, ahol a versek iránti szeretetnek ekkora értéke volt. Életem egyik legmeghatározóbb versét először pont az imént említett unokanővéremtől hallottam. Ez Szabó Lőrinctől a Vezényszó, tűzvész. Gimiben rendszeresen visszatértem hozzá, de a mai napig előveszem. Egy vers olyan sokat tud jelenteni. Plusz az is, mikor csak ül az ember, és próbálja felidézni a régen tanult sorokat. Szerintem a fiatalságot az tudja igazán megfogni versek kapcsán, ha van az életükben egy ember, akire felnéznek, és aki a saját példáján keresztül megtanítja az irodalom szeretetét.

Tehát összefoglalva rövid utazásunkat az anyaméhtől a fiatal felnőttkorig: a verseket mindenki szereti, viszont amint mást képviselnek a költemények, például számonkérést vagy egy egész osztály előtti szereplést, rossz érzésekkel kötjük össze őket.

Érdemes megtalálni a fiatalok érdeklődéséhez vezető utat, nem görcsösen ragaszkodni régi szokásokhoz, van, hogy a modern hangvétel és kommunikáció hozza meg a gyümölcsét. Kedvet csinálni a versekhez pedig talán akkor a legkönnyebb, ha valaki saját példáján keresztül mutatja meg, hogy a költők hogyan képesek betűkkel érzéseket varázsolni a múltból a jelen emberébe.