Az első mozdonyt Barta Tamás, Frenreisz Károly, Laux József és Presser Gábor fűtötte fel 1971 áprilisában. Szupercsapat. Presser és Laux az Omegából, Barta a Hungáriából, Frenreisz a Metróból. Talán épp Frenreisz találta ki a bandát, aztán meg is írta az LGT első slágereit (Boldog vagyok, Érints meg). Felvették az első lemezt Locomotiv GT címmel. A zenéket hárman írták – Frenreisz, Presser és Barta, de az összes szöveg szerzője dr. Adamis Anna, Laux József kedvese.

Ősszel különdíjasok a Yamaha Fesztiválon, ahol nemrég még az Omegával aratott Presser és Laux. Egy év múlva angliai turnék, svéd, holland sikerek, és megjelenik a banda második lemeze, a Ringasd el magad.

Az előző napokban az MSZMP egy vidéki lapjában megjelent egy cikk, amiben az állt, hogy a Ringasd el magad című dal – az LGT előadásában – (...) nem más, mint nyílt felhívás a kábítószer élvezetére. És hogy ő azt gondolja, hogy ezt a dalt ebben a formában nem kellene adásba engedni. (...) A Ringasd el magad öt évig nem mehetett sem a tévében, sem a rádióban.

(Presser Gábor: Presser könyve)

Hetvenháromban bemutatták az első magyar rockmusicalt Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról címen, mely Déri Tibor kisregényéből készült az író visszafogott, az LGT hathatós közreműködésével.

Frenreisz kiszáll, mert nem ért egyet a dologgal, majd összedobja saját bandáját, a Skorpiót. Helyette megérkezik Somló, és jön a létező legnagyobb Bummm! – Presser, Barta, Laux, Somló. Aranycsapat. Bejárták keletet-nyugatot, és majdnem meghódítják Amerikát.

„A zenén kívül nem sok mindennel kellett foglalkoznunk, Bartával délelőttök tucatjait töltöttük a zongorám mellett, játszottunk csak úgy, minden cél nélkül. Pár percre lakott az Izabellában. Egy gitárja fixen nálunk volt. Somló ilyenkor soha nem jött, ő legalább délig aludt, de inkább kettőig.” (Presser Gábor: Presser könyve)

Laux (Blöró) szervezett, Presser és Barta komponált, Somló meg pár nap alatt megtanult basszusgitározni, és oda se figyelve volt zseniális. Zseniálisan öntörvényű mindhalálig.

„Mi addig felmentünk a lapos tetőre kavicsot dobálni. Ki tudja a Dunáig eldobni... Barta nem olyan régen még serdülő vízipólós volt, gólkirály, a papája mutatta meg a talán a Népsportból kivágott kis fecnit a 60-as évek elejéről, s hogy még Szívós Pistit is megelőzte... Hopika, nem?

(...) Ő volt a legjobb, átdobta a Bem rakpartot a villamossínekkel együtt, ott a szintkülönbség miatt már nem volt látható az alsó rakparti pontos becsapódás. Somló nem vette komolyan az egészet, zsonglőrözött négy vagy öt kaviccsal. Én elsőre eltaláltam a Bartát, enyém lett a bronzérem. Nem vártunk tovább, én amúgy is tudtam, hol van épp a Blöró.” (Presser Gábor: Presser könyve)

Egy varsói koncertről írta a Bummm! formáció utolsó élő tagja: „Elöl a két Tomi, hát ők igaziak voltak. (...) Ők, ha beindultak, akkor csinálták, ahogy bírták, nem volt koreográfia... Ők, ha eldobták a sulykot, mentek is utána. Ők nem voltak se őszinték, se kőkemények, ők igaziak voltak.”

Aztán jött az amerikai turné.

„Grandfunk, Railroad, Lynyrd Skynyrd, Aerosmith, már nem is tudom, valami harminc-negyven zenekarral toltuk. Beledobtak a mély vízbe. Úgy is hirdettek, hogy átpöfögött Amerikába az első kommunista rockzenekar, a Locomotiv GT. Ezt akkoriban nagyon érdekesnek találták arrafelé – emlékezett Somló egy Nők Lapjának adott interjúban. Azt is elmesélte, miért maradt kint Barta: „Barta Tomi bejelentette: ő még egyszer nem száll gépre Magyarország felé. Ezzel haza is vágta a terveinket. Volt egy szerződésünk, három amerikai turnéra és három lemezre szólt, ami Tomi kiszállásával érvénytelenné vált.

Elkapta az Amerika-betegség. Van ilyen. Mindegy, nem sikerült. Ez a Szertefoszlott álom című fejezet. Vert seregként jöttünk haza, akkor szállt be Karácsony James mint gitárvirtuóz.”

„A hír, hogy Barta Tomi a koncertkörútjuk után nem jön haza, hozzám Kelet-Berlinben, a Generál turnéja közben jutott el. Az egész szakma törte a fejét, hogy akkor most mi lesz, kit fognak elhívni. Amikor hazaérkeztem Kelet-Berlinből 1974. augusztus 31-én, az LGT technikusa ott várt anyuék háza előtt azzal, hogy a fiúk szeretnének velem beszélni. Az LGT meghívásának nem lehetett ellenállni, azt hiszem, minden gitáros elment volna, akit hívnak” – emlékezett Karácsony János az Óbudai Anzikszban.

Hetvenötben kiadták a már James közreműködésével készült, Mindig magasabbra című lemezt olyan dalokkal, mint: Szólj rám, ha hangosan énekelek, Neked írom a dalt, Álomarcú lány. Megint szárnyal a Loksi.

„Laux vitte a zenekari ügyeket, akkoriban a menedzser szó nem volt használatos, ilyen foglalkozás Magyarországon nem volt. 

(...) Laux valami olyat épített fel, ami még ma is a lehetetlen határát súrolja, nemhogy akkor, nyakig a szocializmusban. Valahogy képes volt átlátni a rendszert, kiszúrta a legkisebb részt, szorgalmas volt és kitartó, tudott dönteni, hogy mi az, ami fontos, és mi nem. És azt hiszem, nem félt.” (Presser Gábor: Presser könyve)

Megírtak és feljátszottak négy lemezt Kovács Katinak, egyet Zoránnak, maguknak meg kettőt: a Mindig magasabbra után az LGT V. következett. Ott dübörögtek, fújtattak a csúcson.

„Akkor még nem tudtuk, hogy akarjuk-e Laux nélkül folytatni, vagy megtesszük azt a szívességet a minket nem kedvelőknek – legyen az zenész »kolléga«, hivatalnok, újságíró vagy akárki –, hogy feladjuk. Túl nagy sokk volt, hogy nincs már vezérünk. (...) Tudtam, hogy az elcseszett élete elől menekült.” (Presser Gábor: Presser könyve)

„Kétnaponta összejártunk a Picivel. Mikor ő mondta, hogy hagyjuk a csudába, én agitáltam: próbáljuk meg! Ha én csüggedtem, ő sorolta, kikkel játszhatnánk. Ekkor került a képbe Sztevanovity Dusán. Nélküle talán megszűnik az LGT. Pici javasolta mint szövegírót.

Először tiltakoztam, emlékeztem a számokra, amiket a Metró zenekarral csináltak: Citromízű banán, Ülök egy rózsaszínű kádban. Nem rosszak, de mi közünk nekünk ehhez? A Pici odaadta neki a Rádió című nótát, hogy találjon ki rá valamit.

Hihetetlenül sokat dolgozott vele, elment a rádió archívumába, utánaolvasott a témának, majd az egészből egy elképesztő szellemes, jó dumát írt. 1977-ben elkészítettük az új lemezt: Zene – Mindenki másképp csinálja címen. (Somló, Nők Lapja)

És megtalálták Laux utódját is a dobok mögé, a Generálból igazolt át egy „sovány, csöndes, szemüveges srác Solti János személyében” (lgt.hu), és újjászületett az LGT.

Hetvennyolcban Sándor Pál forgat róluk és velük, megint nagyot szól a Tabán, és betiltják Dusán szövegét az Amerika című dalhoz. Berágnak, és átírják:

A Nem adom fel emblematikus dala lett az LGT-nek, a szövege sokkal ütősebb, mint az eredeti Amerika volt, dolgozott benne a dac, a dal is másképpen kezdett lüktetni, de még a játékunkban is benne van a »nesztek, bameg, akkor itt van ez«. A valaha volt egyik legfontosabb koncertdalunk született meg – legyen ez bármennyire is tragikomikus – a hisztis cenzúrázásnak köszönhetően. (Presser könyve)

Koncertek, folytatódik az LGT-tévéshow, nyolcvanban közös turnésorozat és koncertlemez az Omegával és a Beatricével. Erős trió.

Nyolcvanegyben leszerződteti az LGT-t az EMI lemezcég, és kidobja Lengyelországból a karhatalom, hogy ne zavarják turnéjukkal Jaruzelski tábornok épp akkor aktuális katonai puccsát.

Aztán kicsit csendesebb idők jönnek a zenekar szempontjából, 1987-ben lépnek fel utoljára a Tabánban, 1992 májusában pedig megtartják a Nyugati pályaudvaron búcsúkoncertjüket. Akkora sikerrel, hogy feltámad a zenekar.

„Bumm! – hatalmas csattanás hallatszott. A színpad mögötti üvegfal szétrobbant, egy csillogó fekete gőzmozdony bukkant elő a hatalmas füstből, már a teremben volt, még mindig közeledett, majd egy utolsót fújtatva szépen megállt a színpadon, pont kitöltve az abból hiányzó szélső sávot... Persze sokan megijedtek, de már szólt is a Zenevonat, s megkezdődött a Báj-báj, Loksi! koncert.” (Presser könyve)

A koncertről dupla album jelenik meg, majd mindenki, talán a tagok meglepetésére is elkészül az LGT legújabb albuma, a 424 – Mozdonyopera. A rajongók sorban álltak a boltok előtt, hogy a nyitáskor övék lehessenek az első példányok. A fiúk a kocsmába mentek 2002-ben jelenik meg, majd hatalmas sikerű LGT-fesztiválon hallhatják őket élőben a Szigeten. Öt év múlva felkérik az LGT-t, hogy a Sziget Fesztivál nulladik napján álljon ismét közönség elé. Negyvenezren mentek ki miattuk Óbudára.

„Élőben utoljára 2013-ban léptünk fel Alsóörsön. Somló Tomi halálával 2016-ban lett vége az LGT-nek, közös megegyezéssel oszlattuk fel a zenekart” – emlékezik Karácsony James.

„Július 19-én reggel, amikor Tomi halála benne volt a hírekben, felhívott Laux. Sírt, és csak ismételgette, Picikém, a Tomi, a Tomi. Soha nem láttam, nem hallottam őt sírni. Két napra rá a Kozma utcai temetőben elsőnek őhozzá léptem. Pár méterre Somló ravatalától egy fa árnyékában állt. (...) Picikém (...), vigyázz magadra, két hét, és hívlak, ha kijöttem a Szívkórházból. De nem jött ki...”

Legközelebb Laux József temetésére kellett mennie Pressernek: „(...) a taxis megint hátrafordult, és azt mondta: Hát, nem is tudom, hogy mondjam: (...) Már csak egyedül a művész úr van életben a Bummm! lemezes csapatból...” (Presser könyve)

A zenészek elmennek, de meddig él egy zenekar? Addig, amíg hallgatják a dalait. Ez volt az LGT első ötven éve. Sok lesz még.

(Borítókép: Az LGT együttes 1976-ban: Karácsony János, Somló Tamás, Laux József, Presser Gábor. Fotó: Urbán Tamás / Fortepan)