A Kölyökidő című gyerekműsor egykori sztárja, Dombóváry Kristóf a televíziózás mai napig meghatározó alakja, csak már a kamera másik oldalán áll, műsorokat gyárt. Diplomát a Florida Metropolitan University-n szerzett. Dolgozott műsorvezetőként, majd olyan produkciókat rendezett, mint a Hal a tortán, a Való Világ, a Győzike Show vagy a Rettegés foka. Majd a rendezői feladatokat felváltotta a produceri munka, és a PaprikaStudiosnál, Kelet-Közép-Európa legnagyobb műsorgyártójánál lett produkciós igazgató, producerként pedig olyan műsorokat jegyez, mint a Voice, a Rising Star vagy legutóbb a Dancing with the Stars. Beszélgettünk vele a korszakról, mikor még kölyök volt az idő, a reality műfaj sajátosságairól, és arról, hogy miben más egy Hal a tortán a magyaroknál, mint skandináv országokban.

A Kölyökidő állandó szereplője volt, mégis rendezőként találta meg magát. Hogyan került a kamera másik oldalára?

Hatévesen kezdtem a pályafutásomat. Épp az osztályban ültem, mikor gyerekeket kerestek egy produkcióhoz. Rámutattak párunkra, így kerültem egy gyerekműsor castingjára. Több száz gyerek közül végül beválasztottak, és onnantól kezdve minden ment a maga útján: bekerültem a Kölyökidő castingjára is. A gimnázium utolsó évében már nem voltam képernyőn, kimentem Kanadába, az egyetemet pedig Floridában végeztem. Majd diploma után hazajöttem, és a kamera másik oldalát választottam, ami részben tudatos volt. Engem mindig a rendezés érdekelt. Takács Vera a Kölyökidőben hihetetlen lehetőségeket adott mindannyiunknak, például tizenhat évesen rendezhettem egy kisjátékfilmet. Innentől kezdve a tanulmányaimban a rendező-produceri szakirányt tudatosan választottam.

A szülei mit szóltak hozzá, hogy ilyen fiatalon belecsöppent a tévézés világába?

Édesanyám bábszínésznő és színházi rendező, édesapám pedig tévés és rádiós műsorvezető volt, ezért nem álltak ellent.

Ám pont azért, hogy beleláttak a szakmába, nem is féltették?

Nem. Én előbb voltam a televízióban, mint az apám. A szüleim sosem küldtek ebbe az irányba, viszont ahogy egy pék fia is gyakran pék lesz, így nálunk is természetes volt, hogy ebben a közegben helyezkedem el. Egyetlen dolgot tartottak nagyon fontosnak: az idézőjeles bohóckodás mellett tanuljak nyelveket és végezzek el egy egyetemet. Voltak kölyökidősök, akik magániskolába jártak, nálam ez szóba sem jöhetett. A legtöbb tanárom támogatott, bár olyan is volt, aki meg akart buktatni. Azért ez a veszély nem fenyegetett, szerencsére mindig elég jó tanuló voltam.

Gyerekként mennyire volt hatással a személyiség-fejlődésére a hírnév? Akkoriban nem volt sok műsor, mindenki ismerte a kölyökidősöket.

Nem tudtunk úgy végigmenni az utcán, hogy ne ismerjenek fel; mindig kellett, hogy legyen nálunk magunkról egy kis kép, hogy oda tudjuk adni, ha valaki aláírást kért. De mi ezt akkoriban valahogy természetesebbnek vettük. Nem volt olyan háttérzaj a médiában, mint manapság, nem voltak online-felületetek, se social média. Ezért, ha valaki meglátott, akkor az arról szólt, hogy jaj, de cuki vagy, adsz egy aláírást? És ez ennyiben is maradt. Sőt magabiztosságot adott, amikor később több ember előtt kellett felszólalnom vagy prezentálnom.

A mai világban működne egy ilyen gyerekműsor?

A kereskedelmi tévék megjelenésével, a second screen áradatában elképzelhetetlen volna ilyen műsorral a korábbihoz hasonló nézettségi sikereket elérni. A mai televíziózás sokkal szegmentáltabb, egy ilyen jellegű műsor ma nem lenne versenyképes. Ez nem jelenti azt, hogy a maga helyén, tehát a közszolgálati televíziózásban ne lehetne létjogosultsága. Gyerekek által gyerekeknek közvetített tartalom most is van.

Megszerezte a diplomáját és hazajött, mi volt a következő lépés?

Akkoriban indult be igazán a kereskedelmi televíziózás. Még szinte le sem szálltam a gépről, amikor felkeresett egy régi ismerősöm, hogy lenne egy műsor, amit vezetnem kéne, elvállalnám-e. Erre azonnal igent mondtam, majd egy következő produkcióra is.

A műsorvezetést miért váltotta le reality műsorok rendezésére?

Pont akkoriban volt egy nagy vérfrissítés a kereskedelmi csatornáknál. Sokan voltak, akik átmentek máshová, és remek szakemberek jöttek a kereskedelmi adókhoz is. Ám amikor a Való Világ első szériájához kellett 12 db rendező, az az akkori piacnak hirtelen sok volt. Én addigra már sorozatban kaptam a felkéréseket. Talán az Amerikában tanultak miatt másképp álltam mindenhez, hiszen odakint már rég benne voltak a kereskedelmi televíziózás sűrűjében. Így jött a Való Világ három szériája, a Győzike show és a Rettegés foka rendezése.

Miben volt más a hozzáállása az itthoni szakemberekéhez képest?

Ez egy alkalmazott művészet. A rendezőnek nem az a dolga, hogy megálmodjon valami újat, vagy a saját képére formálja a műsort, itt egy terméket kell nagyon precízen és profi módon elkészíteni. Akkoriban sokan voltak hajlamosak arra, hogy megkérdőjelezzenek külföldön már bevált módszereket, de én hamar felismertem, hogy ebben a szakmában csak akkor lehetsz profi, ha gyakorlod ezt az alkalmazott művészetet, és nem a világot akarod megváltani.

Pontosan mi a feladata egy rendezőnek egy reality műsorban? Vegyük például a Való Világot.

Rengeteg szereplőt, négy operatőrt, negyvennyolc kamerát és a hangot kell átlátni. Egyszerre. Az irányíthatatlan és összefüggéstelen beszélgetéseket a rendezőnek kell összefűznie. Ha például volt egy zseniális beszélgetés a kisszobában, az anyag összerakásánál derül ki, hogy ahhoz lett-e elég felvételed, anyagod, hangod és normálisan látszódnak-e a szereplők. Mindez rutingyárnak tűnik, de nagyon bonyolult folyamat. Akkoriban olyan rendező, aki erre szakosodott volna, nem volt. Ezt nem is tanítják, mert nem lehet rá felkészülni. Ez az úgynevezett összekötözős reality műfaj olyan nonstop terheléssel jár, ami máshol nem nagyon fordul elő.

Ha ilyen szellemi megterheléssel járt egy Való Világ rendezése, akkor azt hogy lehetett több évadon keresztül bírni?

Fiatal voltam. Minden annyira új volt, hogy az adrenalin hónapokig dolgozott bennünk és élveztük minden pillanatát. A képernyőkön keresztül olyan módon jött át a valóság, annak egy szelete, ami példa nélküli volt az akkori magyar televíziózásban. A gárda pedig iszonyatosan jó volt. Szuper kollégákkal dolgoztam, és ennél a műfajnál a kémia rettenetesen fontos. Bízni kellett a másikban, hogy ki mennyire tud tehermentesíteni, ha három óra alvás után levált reggel hétkor. Fél szavakból kellett egymást érteni. Ez az egymásra utalt helyzet olyan erős közösséget hozott létre, hogy még ma is nagy respekttel nézünk a másikra, szeretjük egymást.

Hogyan látta akkor a Való Világ megítélését, és hogyan most, amikor a műsort több kritika is érte, hogy jellegéből adódóan megkérdőjelezhető szituációkat  mutatott meg ?

Ez egyrészt szubjektív dolog, másrészt annak megítélését, hogy a reality műfaja mennyire jó vagy sem, bízzuk a programigazgatókra. Úgy szoktam fogalmazni, hogy mi igazából pékek vagyunk, akik nagyon jó kenyeret sütnek, de nekünk mindössze ennyi a feladatunk. Azt még el tudjuk mondani, hogy szerintünk melyik lesz a keresettebb, a rozsos vagy a búzalisztes cipó, de hogy ez mennyire egészséges, annak megítélése nem a mi asztalunk. Minden műsornak, így az összezárós realitynek is van egy evolúciója, hiszen régen máshol volt az ingerküszöb, mint most. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy az ilyen műsorokban abszolút pozitívan értékelhető lehetőség is van, mert olyan problémákat mutat meg, amelyekről esetleg nem vesszük észre, hogy az életünkben is jelen lehetnek. És ha a háttér- és kísérőműsorokban vagy webes felületeken elmagyarázzuk, hogy amit látunk, az rossz, és miért rossz, azzal jót tehetünk a nézőkkel.

A Partizán YouTube-csatornáján Gulyás Márton beszélgetett Gáspár Győzővel többek között arról, hogy mennyire voltak tudatában annak, hogy a Győzike show reprezentálta a roma családokat a tévében. Ön szerint hogyan hatott a műsor a romák megítélésére?

Ez ebben a formában inkább szociológiai kérdés, mintsem műsorgyártási. Azt, hogy egy műsor alapján a romák megítélése hogyan alakul Magyarországon, nem az én tisztem megítélni. A csatorna vezetősége döntött arról, hogy Győzőék képernyőre kerülnek, egy szórakoztató reality készítőjének pedig az a feladata, hogy a műsorban szereplők cselekményeit a lehető legvalósághűbben adja vissza a nézőnek.

De nem függ a rendezőtől, hogy mutat meg, mit láttat?

A szituációkat, amiket bemutatunk, nem mi teremtjük. Mi ezt követős realitynek hívjuk. Nyilván vannak olyan helyzetek, amikor azt mondjuk, hogy megnéznénk például, mi lenne, ha bemennének egy boltba, de hogy ott, az üzletben mi történik, az már a szereplőkön múlik. Az én időmben az egyes jelenetek alakulásában a rendezőnek és a szerkesztőnek döntően nem volt lényegi szerepe.

Melyik a kedvenc műsortípusa?

Producerként az olyan típusú műsorok állnak hozzám a legközelebb, mint a Dancing with the Stars, a Rising Star vagy a Voice. Ebben a műfajban érzem magam a legjobban.

Mitől lehet az, hogy itthon a Voice csak egy évadot élt meg, szemben az X-Faktorral, külföldön pedig több országban is szárnyal?

Ezekről a műsorokról tudni kell, hogy rettenetesen drágák, és a drágák között is vannak még drágábbak. A Voice ebbe a kategóriába tartozik. Sikeres műsor volt itthon is, de elképesztően költséges.

A PaprikaStudios több hasonló, akár ugyanolyan műsort is gyárt más országoknak. Milyen különbségekre kell figyelni?

Az ilyen műsorok keretrendszere adott, de az már kultúránként változik, hogy milyen tartalommal lehet megtölteni azt. Közép-Kelet-Európában nagyon nagyok lehetnek a különbségek. A Hal a tortán-t hozom példaként, ami egy több száz epizódot megélt nemzetközi sorozat volt Bulgáriától Norvégiáig. Norvégiában például tökéletesen elegendő az, hogy öt híres ember ül az asztalnál és értékeli egymás főztjét. Közép-Kelet-Európában sokkal nagyobb figyelmet kapnak a konfliktusok. Abban is van különbség, ahogyan egy résztvevő nyilatkozik. Ha valaki itthon megnyeri például a Hal a tortán műsorát, biztosan várható tőle valamilyen érzelmi reakció, ezzel szemben egy szlovén inkább annyit mond rezzenéstelen arccal, hogy köszönöm szépen. S míg az északi országokban többnyire egy „A” kategóriás celebet kell keresni egy realityhez, itthon egy „B” és „C” kategóriás celeb jobban tudja hozni azt az érdeklődést. És igen, senki se sértődjön meg, de van ilyen kategorizálás.

A showműsorokban is vannak megfigyelhető különbségek?

A magyar néző szemét nagyon elkényeztették: mindegyik műsor picit rá akar tenni az előzőre. A Dancing with the Starsban például olyan kameramozgató eszközt használtunk, amiből a világon csak kettő van. Vannak országok, ahol sokkal kisebb stúdiókban, kevesebb technikával hozni lehet ugyan azt a nézettséget, nálunk nyugati színvonalú a látványvilág.

Az mennyire hasznos, ha két különböző csatornán hasonló jellegű műsorok versenyeznek egymással azonos időben?

Mi ezt nem látjuk versenynek. Gyártóként az a feladatunk, hogy a megrendelő kérésére a műsorokat a legmagasabb minőségben leszállítsuk. Az nem tőlünk függ, hogy ezeket a műsorokat melyik idősávba rakják. Olyan azért még nem történt, hogy azonos műfajbeli produkciónk ment volna egymással szemben.

A PaprikaStudios nagy cég, rengeteg műsort gyártanak, folyamatosan, könnyen tudtak alkalmazkodni a járványhoz?

Még az első hullámban, a svéd anyacégtől rengeteg információt kaptunk, így fel tudtunk készülni, és up to date protokollokat tudtunk bevezetni. Minden produkcióra más szabályok vonatkoznak, a gyártásiadottságaik függvényében. Nyilván nem mindegy, hogy a Survivor, a Való Világ vagy a Dancing with the Stars kerül képernyőre. Egyben persze nincs különbség az intézkedések között: a produkcióban részt vevők egészsége, biztonsága mindenek felett áll.

Az elmúlt egy évnek lett olyan hatása, ami számottevő a műsorkészítést tekintve, vagy a televíziózási szokásokat nézve?

Talán az, hogy nagyon erős az igény a felhőtlen szórakozást nyújtó tartalmakra, amelyek valóban elemelik a nézőt a hétköznapi problémáktól. A tényleg nagyon szórakoztatóra. Nyilván minden kreatív próbálta megfogni ezt a home office vírushelyzetet, e köré fűzte fel a műsor tematikát, de hamar kiderült, hogy az emberek nem azt akarják visszakapni a televízióból, amivel otthon is küzdenek. Színes, hangos, szórakoztató dolgokat szeretnének nézni, és lebilincselő történeteket.

(Borítókép: Dombóváry Kristóf. Fotó: Sóki Tamás / Index)