Velem nevét most már az is megjegyezte, aki korábban sosem hallotta, bár a falucskának Habsburg Ottó, Seregély István egri érsek és egy ideje már Törőcsik Mari is díszpolgára. A két előbbivel jóban volt az utóbbi, ahogy az díszpolgárokhoz szokás.

De Velem másról is nevezetes, bár ezzel arrafelé nem annyira dicsekszenek: a Stirling-villában ülésezett a Szálasi-kormány 1944–1945-ben, és a háború végén a Szent Koronát is itt, a villához tartozó bunkerben őrizték. Úgy vélték, Velemet elkerüli a légi támadás. Lenn pedig, a patakkal szemközt Mátyás Király, Álmos vezér, Szent László és Géza fejeledelem mellszobra tekint ránk a polgármesteri hivatal oldalában szigorú hadrendben. 

– Akinek a halálhírét keltik, az sokáig él, ezért én nagyon bíztam hozzá – mondja ezzel a nem szokványos, ízes fordulattal Bakos László polgármester. Tenyérnyi irodájával ki is merül a polgármesteri hivatal. Bakos úr érzi, most nem őrá és nem is a Magyar Falu Program velemi fejlesztéseire, hanem a színésznőre vagyunk kíváncsiak. Hogyan járt-kelt, szívta magába és árasztotta magából az életet Velemben.

Mert amit az ember a haldokláshoz választ, az az igazi otthona.

Bakos úr erre nem tudja a választ, ő még csak négy éve velemi és másfél éve polgármester, de érződik, jólesik neki a Mariról beszélni, kinek halála letaglózta, hiszen gondolkodásuk hasonló volt. Voltaképp egy riporteri kérdésre gondolkozott el azon, hogy hát igen, milyen jó volna itt egy szobor, emlékmű a művésznőről, na és persze utcanév is. Velem kis község, nem túl gazdag, a forrásokat errefelé is keresni kell, de majd a kormányhoz fordul, a megfelelő helyekre. És ha szerencséje lesz, akkor mindez már az idén megvalósulhat.

– Hogy a Törőcsik Mari utca hol lesz? Kicsit arrébb, Novákfalu mögött, ami Velem része. Épül majd ott egy új házsor, na és az lesz a Mari utcája. A Marié, mondja, mert bár a tisztelet miatt nehezen jött szájra, de a művésznőt neki is Mariznia kellett. 

Bakos úr mesél a legutóbbi születésnapról, amikor a járvány miatt nem mert a házba bemenni, csak úgy adta volna át a csokor sárga rózsát, a művésznő kedvencét a kapun keresztül. De akkor kiszólt a Mari, hogy hát mi az, hogy nem jössz be? És akkor muszáj volt bemenni és a tisztes járványügyi távolságot betartva elbeszélgetni. De Bakos úr nagyon büszke erre a muszájra.

Elkísér minket a Rákóczi út 48.-ba, nem mintha a nemzet színészének házát sokáig kéne keresgélni. Nemcsak mert a főút közepén van, hanem mert a számolatlan friss tulipán és mécses eltéveszthetetlenül mutatja, hol lakott az, akit minden velemi, immár több mint négyszáz ember személy szerint ismert.

Inkább a tisztelet, a szeretet, semmint az emlékezet virágai ezek. Még élő a seb, mély a döbbenet. Törőcsik Mari meghalt már egyszer, meghalt már sokszor, balesetet is szenvedett, halálhírét és annak ellenkezőjét is terjesztették nemegyszer. Most viszont meghalt igazán.

De még a házhoz se érünk, Margitkába botlunk, Mari szomszédjába. Két kisebb hasáb fát visz a hóna alatt valami kötényszerűségben. Hiába, hideg van még, összébb húzzuk a kabátot az áprilisi, sivító szélben. Jagodics Vituszné Koczor Margit olyan, mintha a történelem előtti időkből lépett volna elő. A falu Margitkája 81 éves, gyönyörű, ráncoktól barázdált arcán ott tolul az egész élet. Arcából kiugranak a tiszta, kék szemek, akár egy Andersen-mesében. Úgy tűnik, ő segít itt mindenkinek, ő segített Marinak is. 

Jagodics Vituszné Koczor Margit megmondja a választ. 

– Amikor Mari lánya, Teréz született, akkor jöttek ide, 1973 áprilisában. Először, ugye, fel kellett újítani a házat, a gazdasági épületet. A gyerekek itt jártak iskolába. A filmnapokon Mariék Kőszegen voltak a férjével, Maár Gyulával, előtte kerültek össze nem sokkal. Zsirán érdeklődtek, hogy a környéken vennének házat. De aztán mondta nekik egy néni, hogy nem Zsirára köll maguknak menni, hanem Velembe. Az a turisztikai központ és ott van a jó levegő. És mivel Teréz asztmás volt, kapóra jött a jó levegő. És amikor jöttek be a faluba Szerdahely felől, és látták a hegyet, meg minden, épp itt álltak meg. Egy öreg nénike, az akkori tulajdonos a házat meszelte, mert akkoriban minden évben meszeltek, és megkérdezték tőle, nem eladó-e a ház. Ők meg azt mondták, hogy de igen, eladó.

A történetet azonban Margitka tovább is meséli, mert mint minden történetnek, ennek is van folytatása: 

– Mari innen járt el szerepelni, ahova kellett, akkoriban a győri színházban is játszott. Ha itt voltak, mindennap találkoztunk. Hogy milyen az udvar? Fák vannak a kertben és gyep. Nagyon szeretett a kertben lenni, kertészkedni nem kertészkedett, de van egy kis faház, amit már ők építettek. Annak a teraszáról az egész hegyvonulatot és a templomot is látni lehet. A Videt. Oda szokott kiülni, meg a diófa alá a vaskeretű, régi kerti padra. A házat én felügyeltem, én locsoltam a növényeket. Amióta komolyabban gondozásra szorult, azóta már nem. Tizenkét óránként váltották egymást a gondozók, itt volt ez a Tamás is, aki tíz évig volt vele.  

Margitkának persze személyes története is akad jócskán a művész házaspárral: 

– A férjemet még Patkón is kísérgette Maár Gyula, mert neki minden élményre szüksége volt a filmjeihez. Egyszer A halász és a tenger-féle darabot próbálták hátul a kertben, akkor odaköszöntek nekem, én meg visszaköszöntem. Közvetlenek voltunk, barátok. 2005-ben dedikálta nekem a róla szóló könyvet, ez áll benne: drága barátnőm, Margitka, sok szeretettel köszönök mindent.

Margitka után átmegyünk Miklós bá’-hoz, aki huszonhárom évig volt Velem polgármestere. Ő Mari unokájának, a nyolcéves Zsófinak a keresztapja. Miklós bá’ már készült ránk, hozza elő a kapuszínbe a fényképeket. Az egyiken a vidám, napszemüveges, még fiatalabb Törőcsik Mari mosolyog, tapsol valami falurendezvényen. A másikon Orbán Viktor áll a házukban. Ez akkor készült, mikor lehozta Marinak a harmadik, a nagy Kossuth-díjat.

– Azt tudomásul kellett venni, hogy Marihoz este hatig nem illett menni. A színésztársadalom ugye nappal alszik, este játszik. Son, Mari örökbe fogadott fia három éve tért vissza Vietnámból. Ott azért még most is elég kemény kommunizmus van, és ő minden idegszálával meg akarta ettől a kislányt menteni. Zsófi tavaly szeptemberben ment első osztályba, nemrég ünnepeltük a nyolcadik születésnapját. Nagyon tehetséges, ügyes, már most afféle zongorakoncerteket ad. Mi lettünk egy évvel ezelőtt a keresztszülei. És mit ad isten, Zsófikát ugyanott, ugyanabban a kőszegszerdahelyi templomban keresztelte meg az egri érsek úr, mint ahol Son lett annak idején megkeresztelve.

Miklós bá’ felesége már korábban ismerte Marit. Az asszony Kőszegen dolgozik a főtéri patikában. De a férfi azt mondja, ők sosem érdekből barátkoztak Marival, szolgálták éjjel-nappal.

– Amikor nagyon beteg volt, és hazajött a Kútvölgyiből, az orvosa azt mondta, gyorsan kell neki valami a patikából, de úgy bánjunk vele, mint egy kétéves gyerekkel, mert azon a szinten van. A feleségem főnöke akkor gyorsan kinyitotta a patikát, és mi odamehettünk hozzá. Mari úgy járt a patikába, mint haza. 

Most, hogy meghalt Mari, az unokája és a fogadott fia szinte mindennap itt vannak Miklós bá’ék házában.

Törőcsik Mari házába sajnos nem tudunk bemenni, a kertet meg a bordó melléképületet is csak a kapu kulcslyukán keresztül leshetjük meg. Miklós bá’-tól tudjuk, hogy a házuk olyan volt, mint egy tipikus velemi ház. Mindenhol kapuszín van, ami meghatározza a kévés szekér vagy a szénás szekér magasságát. A ház pedig L alakú. Amíg nem vezették be a gázt, egy nappal hamarabb kellett lejönni a fűtés miatt.

– Írogatnak persze mindenfélét arról, hogyan került ide Mari vietnámi, örökbe fogadott fia, Son, miért jött haza. De nem minden igaz ám, amit megírnak. Egyszer Mari azt mondta nekem, figyelj, polgármester úr, olyan szocreál ez a híd, legyen már valami más helyette. És akkor megcsináltattuk. 

Azóta van ez a fahíd, azon ment mindig a kisboltba. Most ősszel meg, amikor jöttek a Vidnyánszkyék meg Hobóék, ők is ezen énekeltek.

– Ő senkinek nem engedte művésznőzni magát, mindenkinek csak Mari volt, vagy Marika.

Amikor megérkeztünk, azt mondta, Robi, mármint az Alföldi, itt megáll a próba, és most mindenki velemi süteményt zabál! Azt a képet sajnos nem tudom elővenni, ahogy le vagyunk fényképezve a Nemzetiben. De adtak mellénk egy nagyon reprezentatív, csinos hölgyet, ő végigmutogatta nekünk a színház minden zegét-zugát. És ami kevesekkel történik meg, felmentünk a színpadra is, és fölemeltek meg lesüllyesztettek minket.

Miklós bá’-ék az egész családdal a mai napig tartják a barátságot. Törőcsik Mariról azt mondja, hogy beszédes volt, de Maár Gyula már kevésbé. Most, hogy már Mari is elment, itt vannak nap mint nap Sonék mellett, mert tudják, ezt a tragédiát nagyon nehéz feldolgozni.

Mentében elkapjuk Róbertet, a postást is. Jóképű, harmincas férfi. Zöld postásautója erős, fülbemászó dallamot kürtöl Velem-szerte. Nem gondolnánk, hogy ő is azonnal a nemzet színészéről kezd beszélni.

– Egyszer, amikor hordtam ki a leveleket, behívott, hogy javítsam meg a tévéjét. Kedvesen elbeszélgettünk, a tévét is sikerült megjavítani. De hát én nagyon szeretem a filmjeit is. A kedvencem a Csapd le, csacsi!, anyukám is szereti. A művésznőt színházban sajnos nem nagyon láttam, mert amikor én kezdtem színházba járni, akkor ő már leginkább befejezte.

Nem maradhat ki a velemi körképből Gusztáv úr, a falu nagy öregje sem. Övé az első emberi arc, melyet Velembe érve megpillantottunk. Gusztáv úr egész nap maga elé meredve trónol piros bársonyszékén az Andrea presszó bejáratánál. Néz maga elé, nézi a semmit. Olyan, mintha részeg volna, de nem, csak belelassult a velemi időbe. Így ült délelőtt is, amikor megérkezünk, és délután is, mikor távozunk. Mintha ő lenne Velem cerberusa egy fekete-fehér fényképen. Szőlő- és csipkebogyólekvárt, linzerkarikát meg körtekompótot árul. Csupa príma áru. Mi vagyunk az egyetlen vevői. Belőle is dől a szó, bár nehezen hall már.

Hogy mi van a házzal? Nem tudom, Teri Angliába’ van. Amúgy idejárt Pilinszky János is. Itt laktak a másik utcában. Mi parasztok voltunk, de aztán a téesz elvitt mindent földet. Vigyen csipkét, ez a legfinomabb! Szombathelyen mekkora piac van, mégis idejárnak éntőlem venni.

Gusztáv úr, mint aki jól értesült, mindenféle, családon belüli számlaügyi akcióról is szót ejt, de nehéz kibogozni annak lényegét. Másvalami azért kiviláglik, hogy Mari gyakran járt a cukrászdájukban, és vásárolt a házi csemegékből is. De ő nem alkudott ám, mint maga, mondja viccesen, ki tudja, őt dicsérve vagy engem enyhén feddve. A cukrászda azonban, ahová annak idején mindenfelől jöttek, és híres volt a fagylaltjáról is, már jó ideje nem üzemel. Az Andrea presszó egyetlen dísze a vörös bársonyszék a bejárat előtt, rajta Gusztáv úrral és a velemi időbe meredt tekintetével.

Felmegyünk még az erdőre, onnan próbálunk fotót készíteni, hátha rálátni a falura. De nem. Furcsa. Mindent bevon a erdő. Még fentebbről a Szent Vid-kápolna, a Kőszegi-hegység őrszeme néz minket.

Olyan ez a Velem, mintha egyetlen történése Törőcsik Mari volna. Kisbolt sincs már. Jön néha a péksüteményes és a húsos kocsi. Kürtöl a postás. Az orvosi rendelő csak most épül. A Zimmer freies hallgat. A cukrászda bezárt. Néha jön egy busz. És zúg a Szerdahelyi-patak. Zúgja a Szálasi-kormány utolsó ülését, szégyenli. Zúgja a bunkerben rejtegetett Szent Koronát, arra büszke. Habsburg Ottót, aki imádott odaátról ideátra járni. Zúgja Pilinszkyt, és most már zúgja Marit is. Nem a nemzet színészét, nem a Kossuth-díjast, nem a cannes-i győztest vagy a mintegy 120 film és megszámlálhatatlan színdarab főszereplőjét, hanem Marit.

Jóféle zúgás ez.

(Borítókép: Sóki Tamás / Index)