Mintha kicsit megszeppent volna, amikor meghallotta, hogy fénykép is készül róla, így az újságíróban felmerült a kérdés: máshogy készül a színésznő egy fotós interjúra, mint egy fotó nélkülire?

Civilben – és napközben – nem igazán sminkelek, de egy fotóra készülve már igen. Nem arról van szó, hogy nem vállalom az arcomat, hiszen a fotó még akkor sem adja vissza az ember igazi arcát, ha nincs sminkben... Paczolay Béla rendező A rendes lányok csendben sírnak fotós próbáján azt mondta, hogy Júlia – a karakterem – nem lehet smink nélkül a darab elején sem. De én öltözködni is utálok, a ruhapróbáktól frászt kapok, és türelmetlen vagyok a fodrásznál is. Nem szeretem a cicomát, mert állandóan szépnek kell lennem.

A Vígszínház legújabb (egyelőre online) előadása, A rendes lányok csendben sírnak három különböző korú nő drámai életébe enged betekintést – egy kamasz lány, egy középkorú feleség, valamint egy idős, a gyermekeit a férje nélkül felnevelő anya tragédiájába. Az előadás szívszorító témákat dolgoz fel, kulcselemként mégis a generációk közötti kommunikáció hiányát, mintsem a dunaszerdahelyi maffia bűntetteit lehet kiemelni a darabból.

Ebben a darabban a három generáció nem találkozik egymással annak ellenére, hogy a cselekmény egy helyszínen, egy panelházban zajlik. A három nő ugyanabban az épületben él. Ebben a panelban minden lakás ugyanúgy néz ki. A nők naponta keresztezik egymás életét. Nekem az egész darab tökéletesen visszaadta a panelhangulatot: a szűk atmoszférát, a szomszédból átszűrődő zajokat, mindent.

Az előadásból nehezen derül ki, hogy a nők egy szobában ülnek-e, vagy mindannyian a saját lakásukban elmélkednek. Editnek hála kiderül, a szereplők külön lakásban vannak, de a színpadi jelenetek egy térben játszódnak és látszódnak. Ahelyett, hogy a színészek ki-be jönnének az egyik szobából a másikba, ugyanabban a térben vannak: nem kerül át a mögöttünk lévő pálmafás poszter vagy a hűtőszekrény a színpad másik oldalára, csak hogy megjelenjen a három lakás.

Paczolay Béla rendező és Kovács Krisztina dramaturg ötlete volt, hogy a néző párhuzamosan, mégis egy térben lássa a történéseket. A közönségnek meg kell szoknia és értenie ezt a furcsa környezetet. Ha ez sikerül, akkor a térábrázolás sokkal izgalmasabb hangulatot kölcsönöz a darabnak.

Úgy tűnik, mintha a három nő csak a saját tragédiájával törődne: tisztában vannak a szomszédjaik problémáival, mégis elszigetelik magukat egymástól. 

Erzsi (Kiss Mari), Júlia (Balázsovits Edit) és Hilda (Márkus Luca) csak a saját gondjaival foglalkozik, de nem derül ki, miért. Ebben az előadásban az a szép, hogy mindenkinek más jut eszébe arról, hogy miért viselkednek így a szereplők. Emberi önzőség? Akár ez is egy aspektus lehet.

A színdarab alapjául Durica Katarina azonos című regénye szolgált. Az írónő ebben a könyvben írja le a dunaszerdahelyi maffiasztorit: nőket erőszakoltak meg, férfiak tűntek el, a maffia terrorizálta a lakosságot. A rémtettek ellen senki nem tudott semmit tenni, az emberek szótlanul nézték végig a másik tragédiáját. Júlia karakterének eljátszásához Edit is kezébe vette a regényt. 

Nyomasztó, mégis izgalmas és érdekes olvasmány volt. Júlia karakteréről azt gondoltam, hogy egy színdarabban őt lesz a legnehezebb eljátszani, mégpedig azért, mert az ő története sablonos lehet. Hilda, a kamasz lány sztorija nagyon kemény: őt megerőszakolják. Erzsi története azért erős, mert felrobban a fia, amit ő végignéz. Júlia története ehhez képest egy szerelmi sztori.

A dramatizált változatban mindhárom szereplő szövegéből muszáj volt húzni. Edit félt attól, hogy Júlia karaktere sérülni fog, és a néző nem fogja értékelni, ha a színésznő csak arról beszél, mennyire szerelmes a fiatal fiúba, a férjét meg ki nem állhatja. 

Végül sikerült kevesebb szövegbe is belesűrítenem mindazt, ami Júlia karakterében számomra fontos. A legtöbb néző a kihűlő házasság tényével tud azonosulni.

A színdarab már eleve úgy készült, hogy alkalmas legyen online és élő előadásra is. Balázsovits Edit sok színésszel ellentétben kimondottan élvezi a streamszínházat. 

Sokan kérdezték, mit gondolok a streamelőadásokról, de én hiszek abban, hogy a változást el kell fogadni. Gyerekkorom óta a színház az életem, minden napomat ez határozza meg. Bevallom, nagyon élveztem, hogy most nincs klasszikus színház. Azon gondolkoztam, hogy milyen jó lehet hollywoodi filmsztárnak: leforgat egy filmet, aztán este már a gyerekével lehet. De a színházi munka nekem is csak az életem egy részét jelenti – imádok az erőben kutyát sétáltatni, örülök, hogy a fiam szobájába a nap bármelyik percében benyithatok, együtt ebédelhetek a családommal. Ha huszonéves lennék, aki párt keres, és bulizni szeretne, akkor biztos nagyon szenvednék, de engem más élethelyzetben ért a pandémia. Jólesik, hogy egy kicsit megállhattam.

A rendes lányok csendben sírnak első streamelőadása után annyian érdeklődtek a darab iránt, hogy a Vígszínház megszavaztatta, melyik produkciót tűzzék műsorra még egyszer, a nézők pedig A rendes lányokat választották. Sem Edit, sem a munkatársai nem számítottak ekkora népszerűségre, így már tűkön ülve várják, hogy végre élőben is előadhassák a darabot.

A Júliát életre keltő színésznő úgy gondolja, ez nagyon különleges előadás, hiszen korábban nem volt rá példa, hogy három nő egyszerre mondjon monológot.

Tipikus női előadásról van szó, a szereplők mégis a férfiak miatt szenvednek. Ennek fényében felmerül a kérdés, vajon fontos-e, hogy a darabot férfiak is lássák?

Persze hogy fontos. A történet extrém, ám az erőszak ténye már nem az. Ezeket a rémtetteteket nem szabad eltussolni, elhallgatni. Beszélni kell arról az elképesztő mértékű szégyenről, amit ezek a traumatizált nők átélnek. Elfogadhatatlan, ami velük történik. Az előadás ezért 18 karikás, bár jómagam legfeljebb 16-ost tennék rá, hiszen a szexuális erőszak problémája és jelensége nagyon is velünk élő.

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)