Szerb Antal úgy tudott beszélni az emberi lélekről, hogy szinte elhitette az olvasókkal, mindenkiben megbújik egy elfeledett, csodákkal teli világ. Így bárki, aki Szerb Antal műveit olvassa, különlegesnek érezheti magát, mert olyan, mintha kizárólag hozzá szólnának titkos nyelven, amit csak ő és az író ismer. Pont ezért lett érték az összes műve, mert minden mondatába belecsempészte tudását, világszemléletét.

Talán ez volt az a képessége, ami miatt az irodalmat a mai napig, halála után 76 évvel is tudja népszerűsíteni. Könyvei, történetei és versei olyanok, mint a legkiválóbb házalóügynök, aki ha akarjuk, ha nem, eléri, hogy látogatása után beengedjük életünkbe a hirdetett terméket, esetünkben az irodalmat.

Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani; de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer – csak ez az igazi olvasó.

Ezt írta Szerb Antal A világirodalom történetében. Nyelve, nyelvezete, amivel alkotott, a globálisan értelmezhető szeretet és humor készleteivel rendelkezett. Nem tudott nem szerelemről írni, ez az érzés dominált minden témájában. A tudomány, az irodalom, az építészet, a történelem, a nyelv, az ember szeretete adta kiindulási alapját, ambícióját.

Szerb Antal 1901. május 1-én született Budapesten. A budapesti Piarista Gimnáziumba járt, ahol többek között egyik tanára, Sík Sándor hatására kezdett írni. Pályája elején leginkább verseket, amiket a Nyugatban publikáltak, utána evezett az irodalom vizeire, majd ezt egészítette ki regényeivel és novelláival. A toronyőr című verse így kezdődik, 1921-ben jelent meg a Nyugatban:

Utolsó éber végső éjszakákon,
magas sötétből városnéző,
íme, toronyőr a nevem,
és fás korláton hajlok által.

1930-ban az Erdélyi Helikon pályázatára megírta a Magyar irodalomtörténet című művét, ami az egyik legtöbbször emlegetett írása az irodalmi pályára tévedők között, karöltve a tíz évre rá kiadott A világirodalom története című alkotásával.

Szerb Antal reménytelenül szerelmes volt Lakner Klárába, ám végül annak húgát, Lakner Améliát vette feleségül, akivel pár évre rá elváltak, majd újra összeházasodtak, hogy aztán végleg szétmenjenek. Aztán Szerb Antal beleszeretett Bálint Klárába, akivel 1938-ban összekötötték életüket.

Sokat utazott, világlátott és több nyelvet beszélő figura volt, aki mindig nyitott maradt és kíváncsi. Egyik angliai tanulmányútjának eredményeképp írta meg az 1934-ben kiadott A Pendragon legenda című regényét. A könyv egyszerre egy misztikus történet, kultúrtörténeti kaland és izgalmas krimi, ami néha saját maga paródiájának tűnhet. Szerb Antal humora és intelligenciája minden mondatát átjárja:

A filozófia nagyon meg szokott nyugtatni, attól alszom el a leghamarább. Talán mert tudatom az unalom elől az álomba menekül.

Rengeteg magyar itt hallott először a mindig mosolygós axolotl állatkáról és a rózsakeresztesekről, akik, akárcsak a szabadkőművesek, titokban összejönnek, és senki sem tudja, hogy mit csinálnak. A regényből egyébként 1974-ben film is készült Latinovits Zoltán és Darvas Iván főszereplésével.

Azt, hogy Szerb Antal tényleg mindenről tudott szerelemittasan írni, mi sem bizonyítja jobban, mint a Budapesti kalauz marslakók számára, amiben a fővárost képes volt egy turista rajongásával, közben mégis objektíven bemutatni. Szinte megszemélyesítette benne a budapesti tereket és épületeket, így ha valaki elolvassa ezt a rövid lélegzetvételű alkotást, utána biztosan más szemmel közlekedik a pesti utcákon, miközben az éjszaka előbújó Párizst kutatja, vagy vigasztalja a Kálvin teret.

Itt lakik az elmúlt, az elveszített szerelem. A Lónyai-utca meredek kanyonjában, a Köztelek-utca tengerfenéki magányában ütheti bottal a nyomát. A Kálvin-tér mintha azért nőtt volna olyan nagyra, hogy órákon át várhasson, mint régen, valakire, aki már nem jön erre soha.

De talán még az eddig említett műveinél is híresebb az örök érvényű az Utas és holdvilág című regénye. Nehéz megfogalmazni, hogy ez a könyv miért válik valaki kedvencévé, és mitől olyan olvasmány, ami legelőször arcon tud csapni valakit, Mihály története mégis a magyar könyvszerető embereknél kitüntetett helyet foglal el mind a könyvespolcokon, mind a szívekben.

Az Utas és holdvilág lehetett az első önfejlesztő könyv, talán pont ezért találja meg benne magát kortalanul minden ember. A felismerések könyve, az útkeresésé, és talán választ ad a nagy titokra, hogy léteznek-e felnőttek, vagy csak örök kamaszok vannak. Gyerekként még hisszük, hogy a felnőttlét eljön egy bizonyos kor után, de mikor oda kerül a sor, hogy nekünk is azzá kell válni, magunkban keressük a hibát, ha ez nem sikerül. Az Utas és holdvilág olyan, mint egy mély levegő, amitől mindenki megáll egy pillanatra, de így utolérik saját félelmei, amikkel kénytelen megküzdeni, ám innentől kezdve nyugodtabban haladhat tovább.

Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok.

Szerb Antal még 1907-ben szüleivel áttért római katolikus vallásra, ám zsidó származása miatt 1940 után egyre inkább szűkült számára össze a világ. Elbocsátották munkahelyéről, művei indexre kerültek, a Nyugat pedig megszűnt. Majd munkaszolgálatra hívták, először Pesten dolgoztatták, majd 1944-ben került munkatáborba, előbb Fertőrákosra, majd Balfra. Bár felesége és befolyásos barátai szerették volna megszöktetni és megmenteni a biztos haláltól, de a próbálkozásaik többször is kudarcba fulladtak. Szerb Antal félt, hogy menekülése a munkaszolgálat elől vagy szökése a táborból barátai és szerettei kárára történne, így inkább mindig maradt. Felesége beszámolója szerint az egészsége nem bírta a több hónapos munkát, állapota egyre csak romlott, míg mikor már dolgozni sem tudott, egyszerűen agyonverték egy puskatussal. Egyik utolsó levele, amit Bálint Klárának írt, egy szonettet rejtett, ami szinte megjövendölte az író, költő, irodalomtörténész és műfordító tragikus végét.

Orpheus az Alvilágban

A földnek mélye olykor meg-megrándult,

Amint ment zúgó száz tárnákon át;

Már rég feledte szabad thrák hónát,

Míg lent mocsári zöldesfényű láng dúlt.

És aknák mélyén zöldes szörnyek lesték,

Feléje nyújtva hosszú pikkelyes kart,

S a földalatti villám, nagy eres kard,

Átszegezte ezt az elátkozott estét.

És Orpheus csak ment, magábahullva,

A pusztulás nagy leckéjét tanulva,

Mely gyötrött szédülésbe merevíté,

Míg végre naptól felfénylett egy oszlop.

Orpheus megfordult és szertefoszlott

Tündérfehér árnyékként Eurydiké.

Szerb Antal 43 évesen távozott az élők sorából, testét később exhumálták és újratemették. Bár Bálint Klárával nem született közös gyerekük, a nő Szerb Antal halála után pár évvel fiút hozott világra, akit úgy nevelt, mintha a férje gyermeke lenne. Bálint Klára a haláláig Szerb Antal felesége maradt, 1992-ben temették el férje mellé.

Szerb Antal születésének 120. évfordulójára emléktáblát avattak az író gyerekkori otthonának helyszínén, a Deák Ferenc utca 15. szám alatt, a Fashion Street / Deák Palotánál. Az eseményt Juhász Anna irodalmár méltatta.