Ötnegyed század. Az évfordulóra a színház ingyenes jubileumi közvetítéssorozattal készül május 1. és 8. között valódi gyöngyszemekkel: Kornis Mihály Körmagyarával, a Várkonyi Zoltán rendezte Az udvari kalappal, A Jó estét nyár, jó estét szerelemmel, A csókos asszonnyal és a Dühöngő ifjúsággal.
Páger Antalnak volt egy saját maga által be- és kipróbált isteni gegje, amellyel, ha épp olyanja volt, és előszedte, tapsot tudott kicsikarni a közönségtől. Kezeit úgy csípőmagasságban a háta mögé tette, fordult egyet saját maga körül, és háta mögött a két kezét összecsapta. Ekkor mindig tapsolt a közönség. Ezt a történetet Halász Judit, a színház legrégebbi aktív tagja meséli, aki 1965-ben szerződött a Vígbe kedvenc férfi partnerével, a börtönből akkor szabadult Darvas Ivánnal. Azért ő volt a kedvence, mert Darvas úgy tudta megmutatni a fiatal színésznőknek, de legalábbis neki a darab értelmezéséhez vezető igaz utat, hogy azonnal meg is találta.
Halász Judit, aki immáron 56 évadot élt meg a Vígszínházban, rengeteg anekdotát tud felidézni. Például Sulyok Máriáról, aki, ha jó napja volt, olyan volt, mint egy művelt úriasszony, ha pedig rossz, akár az ügyelőig repítette őt Örkény Macskajátékában, ha a cipőt nem a megfelelő lábára húzta. Vagy Örkény szövegét némileg kiszínezve beszólt az ifjú színésznőnek, vagyis a szomszédban vinnyogó Egérkének: Nem fésülködtél meg! Fesd ki magad!
Nagy művészekkel előfordul, hogy olykor átírják a szerző szövegét, és Sulyok Mária a nagy művészek közé tartozott.
Hiába nevezték a főiskolán Maca néninek, s köszöntötte így mindenki, amikor Halász Judit tette ugyanezt a Vígszínházban, a színészbüfében úgy intézte, hogy a fél társulat előtt zenghesse sztentori hangon: az én nevem Mária, nem Maca! A macázásnak itt aztán egyszer s mindenkorra vége szakadt. A hős és a csokoládékatona című Bernard Shaw-darabban pedig Sulyok Halász Judit mamáját játszotta, s az előadás egy pontján az ifjú színésznőnek pofont kellett adnia. Pofont persze úgy is lehet adni, hogy csak úgy tűnjön, nagyot csattan, valójában csak suhintja az arcot, Sulyok pofonja azonban megannyiszor akkora volt, hogy az ifjú művésznő már jó előre beleremegett a puszta gondolatába. Ki tudja, talán ez volt a válasz a macázásra.
Életem legjobb évada az volt, amikor Várkonyi Zoltánnak hála a Pesti Színház lett a Víg kamaraszínháza. (Azelőtt az Ódry Színpad volt.) Itt az egyik előadásban Darvas Ivánnal játszhattam, Várkonyi rendezte. Csurka István szatíráját, Az idő vasfogát játszottuk. Ennél nagyobb ajándékot a sorstól nem kaphattam volna.
De a művésznő nem Darvassal játszott a legtöbbet, hanem Tahi Tóth Lászlóval és Tordy Gézával, ők így hárman a színpadon elválaszthatatlanok voltak. Tahi Tóth azóta sajnos nem lehet közöttünk, pedig vele is játszott a mind számára, mind a Vígszínház életében az egyik legfontosabb s legkedvesebb előadásban, Szakonyi Károly 1970-ben bemutatott Adáshibájában, mely nemcsak kordokumentum és kiemelkedő színháztörténeti momentum – szerencsére fennmaradt és visszanézhető –, hanem arról is nevezetes, hogy az előadásban egy ruha is tapsot kapott. Ebben az évben ugyanis a nők épp nem tudták eldönteni, a hosszú vagy a rövid szoknya a divat, ám a kreatív és korra reflektáló jelmeztervező belevitte a dilemmát az előadásba: az ifjú feleséget, a butácska Sacit játszó Halász Juditra hosszú kabátot adott, aki a Bódog szülőkhöz (Páger Antal, Bulla Elma) megérkezvén ezt ledobta, alatta volt egy midiszoknya, majd azt is lekapta, és az alatta lévő miniszoknya alól hosszú combjait merészen kivillantotta. Ekkor jött a jelmeztervezői bravúrnak szóló taps.
A művésznő az évtizedek során mindössze egyszer kért szerepet, de utólag azt is megbánta, mert ez akkora felelősséget tett a vállára, ami nem tett jót az alakításnak. És vissza is csak egyszer adott szerepet, nyolc évvel ezelőtt, mert annyira méltatlan, kétmondatos, semmi jelenlétet nem igénylő statisztaszerep lett volna, hogy megmondta az akkori igazgatónak, aki a főszerepet játszotta az előadásban, nem vállalja.
Nemcsak Halász Judit, de a színháztörténészek, a ma élő emlékezők és a közfelfogás szerint is
a színháznak a Várkonyi-éra volt a legfényesebb időszaka, olyan nevekkel, mint Latinovits Zoltán, Bulla Elma, Tomanek Nándor, Ruttkai Éva, Tábori Nóra, Harkányi Endre vagy Bilicsi Tivadar.
Az anekdotákat, legendás előadásokat napestig folytathatnánk, s akkor sem rajzolódna ki teljes egészében annak a körúti polgári színháznak a művészi arca, mely Budapestnek épületként is a legrégebben álló s azóta is színházként funkcionáló intézménye. (A Szegedi Nemzeti Színház néhány évvel még idősebb, egész Magyarországot tekintve tehát ő viszi a prímet.)
Pedig nem is gondolnánk, hogy 1896-ben, amikor a színház nagyon hamar, mindössze egy év alatt megépült, a környék még külvárosi, mocsaras vidék volt banditákkal, ahol gyakran megfordult a rendőrség, a szomszédban gyárak, malmok, ipari létesítmények voltak, s ha valaki fölment a színház erkélyére előadásszünetben, nemcsak egy-másfél szintes alacsony házakra, de gyárkéményekre és vastelepre láthatott. A színház lett a környék polgárosodásának, urbanizálódásának katalizátora, tíz év múlva már megjelentek a nagytőkéből épült pompás bérpaloták, s megjelent az elődje a Lipót körútnak. Az építés pillanatában azonban még Fegyvergyár utcának hívták a mai Szent István körutat.
A Víg Budapest negyedik színházaként épült a Blaha Lujza téri Népszínház, a Várszínház és a Nemzeti mellé azzal a céllal, hogy itt majd német nyelvű darabokat, illetve német nyelven játszó vendégtársulatok játszanak − ezt már Illyés Ákos, a színház főmérnöke mondja, viszont az országgyűlés a germanizmus sárkánya lefejezésének ideológiája szellemében a 200 ezer forintot nem szavazta meg a színháznak, mely így teljes mértékben magántőkéből épült. Ráadásul először nem is ide akarták építeni, hanem a Markó utcai Legfőbb Ügyészség helyére, de Bobula János építész tervéből nem lett semmi.
Végül a kor két sztárépítésze, a jobbára Bécsben dolgozó Fellner és Helmer építésziroda építette meg. Ferdinand Fellner és Hermann Helmer pompás épületet gründolt a kor sémái alapján elegáns neobarokk stílusban, annak dacára, hogy akkortájt még pontos akusztikai mérések nem voltak. A sztárépítész páros összesen több mint negyven színházépületet tervezett, köztük az Operettszínházat és a Kecskeméti Katona József Színházat.
A kőszínházépítés a XIX. században indult be, előtte főúri kastélyokban és faszerkezetű pajtákban játszottak, viszont sok színház leégett, egyrészt mert a tetőszerkezetük fából volt, másrészt mert még nem villany-, hanem gyertyavilágítás volt, ami gyakran tüzet okozott.
A vígszínházi duó azonban ragaszkodott az elektromossághoz, mely épp akkor, 1893-ban jelent meg a székesfővárosban, és ahhoz is, hogy különálló telken teljesen különálló épületet alkossanak.
A színházak nyolcvan százaléka ugyanis úgy épült (és még ma is ezt látjuk), hogy egy adott házsor egyik épülete vagy annak földszintje, esetleg két szintje alkotja a színházat, elég a Radnótira, az Örkényre vagy akár a Pesti Színházra gondolni, mely a 70-es évektől működik mint a Víg kamaraszínháza. Ez a menekülés szempontjából nem jó megoldás, a Vígszínházban azonban a menekülési útvonal minden egyes szinten ki van építve. Nagy valószínűséggel a vasfüggöny ötlete is a bécsi sztárpárostól származik.
A Vígszínházba a forgószínpad 1930-ban került be, ‘45-ben a színházat bombatámadás érte, 1951-ben pedig volt egy nagy felújítás, ami azonban inkább lebutítás volt, a kor szocialista szellemisége a közönséget hierarchizáló „úri” páholyokat kiszedette, és egységes karzatot csináltatott helyettük, a parketták helyére linóleumot rakatott, a belső térbe katonai díszítést, magyarán a színház polgári jellegét irtotta, ahol csak tudta. Az intézményt ekkor nem is Vígszínháznak hívták, hanem a Magyar Néphadsereg Színházának.
Illyés Ákos, aki már tizenkét éve főmérnöke a színháznak, és minden zegzugát ismeri, azt mondja, egyetlen szék recsegése is elronthatja az előadásélményt, a színpadon egyetlen apró csavar elmozdulása is veszélyes lehet.
Sajnos ennyi év alatt gikszerek és tragédiák is történnek, a ‘90-es években az egyik Óz-előadáson például kisebb tűz keletkezett egy pirotechnikai eszköz berobbanása miatt, de az Oroszlánt játszó színésznek sikerült eloltania a farkával, a tovább tüzeket pedig már a kulisszák mögött oltották. Ugyancsak az Ózban történt, hogy Várnagy Zoltán színész, aki egy délutáni karácsonyi előadáson a Gyáva oroszlán szerepét játszotta, a színpadon szívinfarktust kapott, és tíz nap múlva meghalt.
A Víg magyar és nemzetközi premierjeit felsorolni képtelenség lenne, vannak viszont olyan előadásai, melyeket már több generáció végignézhetett. Ilyen a több mint 1300-szor játszott A dzsungel könyve, a 999. előadásnál járó A padlás vagy a több mint 35 éve műsoron lévő Játszd újra, Sam! Kern Andrással és Hegyi Barbarával. A legtöbbször, szám szerint hétszer Molnár Ferenc Liliom című darabját mutatta be a színház, a leghosszabb társulati tagsággal pedig a 93 éves Szatmári Liza büszkélkedhet, aki 1951 óta, azaz hetven éve színésznője a körúti teátrumnak, legutóbb a nagy sikerű Sógornőkben az anyós szerepét játszotta.
A Marton-éra (Marton László rendező-direktor) alatti modern Vígszínház jobbára a polgári, klasszikus repertoárú körúti színházat folytatta modern és legendássá növő (Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról, Harmincéves vagyok) előadásokkal megspékelve, sokáig a legstabilabb társulatú színháznak számított olyan színészekkel, mint Hegedűs D. Géza, Lukács Sándor, Eszenyi Enikő, a korán elhunyt Kaszás Attila, Igó Éva, Pap Vera, Kútvölgyi Erzsébet, Venczel Vera vagy az ifjabbak közül a mára középgenerációba érő Fesztbaum Béla. Utóbbi rendezői munkájával és a Víg háziszerzője, Molnár Ferenc kiemelt szerepének megtartásával a színház eredeti, békebeli arculatának megtartásához is hozzájárul.
Eszenyi Enikő igazgatói működése rengeteg újítást hozott, a kortárs szerzők és vendégrendezők száma megnövekedett, a színház mind szervezésében, mind kommunikációjában és arculatában dinamikusabb, modernebb irányvonalat vett, egészen addig, míg mindennek az ára, az emberekkel való bánásmód, a sokszor megalázó, hektikus viselkedés társulatra tett pszichés hatása cunamiként elő nem tört, s végződött a történet először a részleges, majd a teljes eltávolításával, a végén az ex-igazgató még a saját maga által rendezett előadások felújítópróbáit se tarthatta meg.
A színház legutóbbi öt éve pedig többszörösen kavarta fel nemcsak a színházi kedélyeket, de a közéletet is, a Marton László-ügyből kirobbant hazai me too-mozgalom és az Eszenyi igazgatói stílusa elleni vádak duplán tépázták meg a körúti színház hírnevét.
Néhány hónapja pedig fiatalon távozott közülünk a régóta betegséggel küzdő kivételes színésznő, Börcsök Enikő, a színház ikonikus művésze, aki minden alakításában felejthetetlent nyújtott.
Mire Rudolf Péter direktori színre lépésével végre legalább a felszínen megkezdődhetett volna valamiféle renomé-helyreállítás és érdemi munka, kitört a pandémia, így a színháznak még várnia kell arra, hogy az élet a régi mederbe visszatérjen. Lesz mit megmutatni, hiszen elkészült, de be nem mutatott darabok állnak startra készen, amiket azért kell újrapróbálni, mert amikor bepróbálták őket, az még maszkban és másfél méteres „szociális” távolságtartással történt, márpedig a színházban két dolog nem működik, a távolságtartás és az arc eltakarása.
A színház a kultúrállamok dédelgetett kedvence, mondta Várkonyi, aki arra a kérdésre, mire való a színház, azt felelte: arra, hogy megmutassa a nézőnek, milyen szemét világban élünk. Nos, mondhatnánk némi malíciával és innen drukkolva a színháznak, úgy tűnik, ősztől erre meglesz a sansz.
(Borítókép: A Vígszínház műemlék épülete a főváros XIII. kerületében a Szent István körúton. Fotó: Jászai Csaba / MTI)