Molnár Ferenc házi szerzőnek számított a Vígszínházban, darabjait tulajdonképp a színház szűrte meg a közönség reakcióján mérve, mekkora lesz a siker. Az üvegcipőt, Molnár egyik legnagyobb hatású drámáját 1978-ban újra bemutatták, az író születésének századik évfordulója alkalmából. A legendák szerint a darabban a szerző saját magánéleti válságát írta ki magából. A Vígszínház a 125. évforduló alkalmából emlékezett a színésznőre.
Kilyukadt a szívem és most folyik, mint egy rossz fazék – mondja Pap Vera, Molnár Ferenc legendás nőalakja, Irma szerepében Az üvegcipőben, s az egész előadás úgy folyik ki az őszinteség nagy fazekából, hogy már azt a néző is alig bírja.
A Vígszínház akkor ifjú rendezője, Kapás Dezső által színre vitt darab egyik érdekessége, hogy Béres Ilona, Benkő Gyula, Tábori Nóra és Szakácsi Sándor oldalán debütált Irma szerepében a Vígszínházban akkor még főiskolás diákként Pap Vera, aki elementáris erejű alakításával a szó szoros értelmében berobbant a színházi életbe. Ugyanezt tette 54 évvel korábban Darvas Lili is, ő is Irmaként mutatkozott be a Vígszínházban, aki a korabeli kritikák szerint csak úgy, mint Pap Vera, teljesen komolyan vette a szerep drámaiságát, és nem humorba pácolta azt. De így is kell, Irma nem olyan molnári hős, aki kívülről tekint magára. Ráadásul Darvas Molnár Ferenc felesége volt kevéssel Fedák Sári után, és ezután jobbára már csak férje darabjaiban szerepelt a Vígszínházban.
Az üvegcipőt 1924. november 15-én mutatta be először a Vígszínház Vajda László rendezésében, s bár a szereposztás több volt mint parádés, a bemutatót nem követte igazi siker. Pedig Varsányi Irén is mély és drámai alakot formált a kisszerű panziósnő, Adél szerepében.
Ötvennégy évvel később Pap Verának, akkori főiskolai hallgatónak adatott meg a lehetőség, hogy Irma szerepét magára formálja.
Pap Vera (1956-2015), akiről el se hisszük, hogy már nem él, ezzel az előadással robbant be évtizedekig tartó, hűséges vígszínházi létébe. Óriási berobbanás volt, mert olyan naivát hozott, olyan Irmát csinált Molnár legendás szereplőjéből, hogy az nem pusztán naiva volt, de az őrületig fokozott őszinteségű lelki terrorista is, aki saját szocializálatlanságát, gyermeki agresszióját és végtelen tiszta lelkét veti a csatába, s valahol tudja, hogy tisztasága, őszintesége ezzel az akaraterővel felvértezve nem tehet mást, mint győz. Az arra teljesen érdemtelen, külvárosi bútorasztalos, Sipos iránt érzett
esztelen, indokolatlan, féktelen szerelme olyan, hogy ha nem nyer viszonzást, hát jöjjön a kénköves mennykő, a borzasztó halál vagy Roticsné bordélyháza.
Mindegy is, hogy melyik, itt most úgy adódik, hogy a bordélyházi halál a leggyorsabban elérhető, nem kell hozzá más, mint a Keceli Ilona privát művésznőtől levetett oranzs krepp zsorzsett ruha laméval, egy csillogó fejdísz és egy hangsúlyos arcfestés kokott módra, s már lehet is jelentkezni Roticsnénál, hisz mit ér az élet, ha a Sipos úr nem hogy nem minket szeret, de még meg is házasodik, méghozzá egy olyan nővel, aki a végletekig megalázza. Megalázza, mert a panziósnő Adél is (Béres Ilona alakítja fantasztikusan), mást szeret, ez idáig rendben is van, hisz mit tehet az ember a szív ügyeiről, de Sipost csak szerelem elleni orvosságként használja. És még ahhoz is van képe, mersze, bátorsága, de leginkább kegyetlensége, hogy ezt az arcába tolja. Hisz hozzámehetünk-e ahhoz, akit szeretünk, ha cseppet is józanok vagyunk, amikor tudjuk, a szerelem nem hozhat mást, csak romlásunkat, megaláztatásunkat, kitaszítottságunkat, önmagunk elveszejtését és lenézését, mert józan fejjel tudjuk, hogy az illető egy pernahajder haszonleső, egy széltoló csélcsap, de lehet-e parancsolni annak a hülye szívnek, és az érzékek tombolásának?
Egyedül Irma az, a törvénytelen, a cseléd, a teljesen bolond, aki még úgy hiszi, hozzámenni ahhoz lehet csak, akit szeretünk, mert ő még nem romlott el sem a társadalom írta, mindent, még önmagunk igaz arcát is felülíró szabályaival, hisz ő egy társadalmon kívüli lény, aki lármát és botrányt csap az esküvőn, aki szemtelenül és szókimondóan szeret, aki nem ismer sem illemet, sem viselkedést, sem társadalmi szabályokat, s mivel nem ismeri őket, betartani sem tudja.
Ha megnézzük Az üvegcipőt Molnár Ferenc (1878-1952) drámái között, hogy hol a helye, mi a jelentősége, azt mondhatjuk, ez az őszinteség, az őszinteség kegyetlenségének, következményének a drámája.
Míg a Játék a kastélyban arról szól, hogyan tussoljunk el egy hazugságot és mentsünk meg ezáltal egy bimbódzó szerelmet, A testőr az elejétől a végéig a hazugságra épít, Az üvegcipő az őszinteség drámája.
S mivel ez utóbbihoz, legalábbis ennek ilyen mély rétegeihez és elementáris erejéhez nem vagyunk hozzászokva, s a fent említett művek bravúrosak, szórakoztatóak és elgondolkodtatóak, ez húsba vág. Húsba vág az érzések vagy azok hiányának ilyen elementáris erejű közlése, hisz a drámairodalmat és az életet is a jótékony élethazugságok működtetik és tartják össze (lsd. Popper Péter: Illúzió, hogy tudunk illúzió nélkül élni.)
„Én nem szeretlek téged, csak szerelem ellen használlak orvosságnak” – mondja Adél a vele már tíz éve viszonyt űző Siposnak, s aki ilyet kimond, márpedig a panziósné kimondja, az vagy nem ember, vagy egy kegyetlen állat, ennél már csak az a nagyobb hülye, aki ezt nemcsak hogy eltűri, de még el is veszi azt, aki kimondja. Sipos tehát szintén megérdemli sorsát, egész addig, míg el nem fogadja végül Irma szerelmét, mert az csak az ölébe hullik, azt már nem érdemli.
A dráma vége az, hogy bár az ember próbál menekülni a szerelem elől, ez sajnos csak ideig-óráig lehetséges, mert a végén mindenki arra megy, amerre a szíve húzza. Irma is, Adél is, azzal a különbséggel, hogy Irma ezt akarta.
S bár az 1978-as Színház folyóirat eléggé lehúzza az előadást, a Kapás Dezső rendezte produkció mégis korszakos, elsősorban Pap Vera és Béres Ilona játéka miatt, meg azért, mert Molnár minden bizonnyal ilyen őszintére írta. Humorba pácolni fölösleges volna.
(Borítókép: Jelenet Az üvegcipő című darabból. Fotó: Vígszínház)