Létezik-e szegénységirodalom? Hogyan ábrázolják a szegénységet a kortárs írók, ábrázolják-e egyáltalán? Van-e létjogosultsága, illetve mik a hátulütői a szegénység kívülről, más társadalmi osztályból történő ábrázolásának? Mik ennek a veszélyei? Van-e nyelve a szegénységnek és egyáltalán mi a szegénység? Fogyasztói vagy lelki-szellemi kirekesztettség? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a Nincs online folyóirat Szegénység és irodalom című beszélgetése, melynek résztvevői Bánki Éva író, irodalomtörténész, Seres Lili Hanna költő, író, szerkesztő, Horváth Csaba irodalomtörténész, és a moderátorok, Szabolcsi Alexander és Oláh Péter, a folyóirat főszerkesztői voltak.
Ha szegénységirodalom, akkor Tar Sándor, legalábbis minden résztvevő először az ő nevét említi. Az ő novellái, regényei, A mi utcánk című mű. Bánki Éva egyenest megkockáztatja, az írók közül gyakorlatilag Tar az egyetlen, aki '45 után hitelesen, belülről ábrázolta a szegénységet, nem valaminek a hiányával, hanem szervesen. Meg lehet persze említeni bizonyos írókat, írói törekvéseket, Bódis Krisztinát, a tragikusan korán elhunyt Borbély Szilárdot (Nincstelenek) vagy Roth Józsefet, de Tar Sándor egy a szegénységábrázolással.
Persze ez a kívülről-belülről kérdés fölveti jogosan azt is, hogy a szegénységirodalom az-e, amikor az író ír a szegénységről, kvázi felülről, róluk, a lent lévőkről, vagy amikor a szegények írnak saját magukról, lásd például a Csillagszálló vagy a Fedél nélkül folyóirat verseit, írásait. Mert általában ezekben a hajléktalanversekben az érintettek sokat elárulnak magukról, de alig valamit a szegénységről. És akkor ez még egy problémát felvet, nevezetesen, hogy amikor az író „felülről” próbál nyelvet adni, nyelvet kreálni az általa leírt, „megalkotott” szegényeknek, az nem épp egy arisztokratikus, a kirekesztettséget erősítő, de legalábbis rögzítő attitűd-e?
Esterházy Péter írta egyszer, hogy a szegényeknek nincs nyelve.
Ezzel persze semmi megbélyegzőt nem kívánt mondani, csak azt, hogy a szegénység nem feltétlenül az anyagi, hanem a szellemi javak hiányát jelenti, s nincs annál fájdalmasabb, ha az embernek nincs nyelve.
Horváth Csaba irodalomtörténész szerint először rögzíteni kéne, mi is a szegénység, mert hajlamosak vagyunk erről pusztán a fogyasztói társadalom felől gondolkodni, de ha az erkölcsi hiányokat is idevesszük, akkor akár Tersánszky Józsi Jenő hősét, Kakuk Marcit is ide sorolhatjuk. És azt is meg lehet kockáztatni, hogy az igazi szegénység nincs az irodalomban, mert aki bekerül, az már benn van, ám az igazi kívüllét az, amikor valaki be se kerül, amire az irodalomnak nincs szava. És kérdés az is, ha már rögzül az „irodalmi” szegénység, onnantól kezdve saját magáról kezd szólni, már szabályai, sztárjai vannak, és tudjuk, milyen a szegény, vagy milyennek kell lennie, mert sztereotípiává válik.
A magyar irodalom alapvetően nemesi irodalom, melynek lényege, hogy a szegények világa messze áll tőlünk. A szegénységirodalom mindig akkor erősödik meg, ha a határok a szegények és gazdagok között elmosódnak, amikor elkezdünk aggódni azon, hogy ez a sors akár a miénk is lehet, tehát amikor az önzés felől nézzük a történetet. Ide tartoznak például Móricz Zsigmond bizonyos novellái, de a kortárs irodalomból ide lehet sorolni Háy János válástörténeteit is.
Bánki Éva szerint beteg, zárt társadalomban élünk, a mai írók legtöbbjénél fel se merül a szegénység mint téma, ezért nem is beszélhetünk szegénységirodalomról. És azt is leszögezhetjük, hogy
a rendszerváltás után se az ózdi munkásért, se a budapesti hajléktalanért nem vetették latba tekintélyüket azok, akik latba vethették volna,
ráadásul a rendszerváltás után megszűnt a társadalmi mobilitás, mára pedig egy „rohadt feudális társadalomban élünk”. És Petőfi Sándort hozza példának, aki szlovák anyanyelvű szüleivel kommunikálni se tudott igazán, az állatokon keresztül fejezte ki a velük való összetartozását.
Ezután is jó légy, Morzsa,
Kedvet ne kapj a tyúkhusra,
Élj a tyúkkal barátságba'...
Anyám egyetlen jószága.
(Anyám tyúkja)
S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.
(Füstbement terv)
Mindazonáltal ez a szavak nélküliség, az anyának, s így kettejüknek a kvázi nyelvnélkülisége Petőfinél cseppet sem szomorú, sőt.
A szegénység nyelvi kifejezésére, rögzítésére több módszer van, onnantól kezdve, amit Csalog Zsolt író, szociográfus csinált, hogy letett egy magnót és beszéltette az illetőt odáig, hogy Konrád György A látogatóban ószövetségi szöveghalomban beszélt a szegénységről – mondja Horváth Csaba. Mindegyik maradéktalanul hiteles. Mert stiláris értéke van a káromkodásnak és az akadémia stílustól való elmozdulásnak is. És stiláris értéke van a borzalomból fakadó nyelvi teremtésnek is. Viszont ha nincs társadalmi mobilitás, akkor a tótkomlósi kulákból vagy a bogyós gyümölcsöt szedő kertészből soha nem lesz író, és akkor a társadalom ezen szeglete kimarad az irodalomból és legjobb esetben is csak egy tisztességes, antropológiai megfigyelés tárgya lesz.
Seres Lili Hanna szerint létezik szegénységirodalom (ő ezt kutatja) és az sem elítélendő, ha valaki kívülről írja ezt, viszont az probléma, hogy az írók általában nem a folyamatot, a lecsúszást, a szegénnyé válást ábrázolják, hanem már az eredményt, a kirekesztettséget, ezzel pedig kicsit szegregálják a szegénységet és beteszik az „ezek nem mi vagyunk, ezek ők” sémába. Ráadásul a szegénység sem homogén.
A szegénységábrázolásnak a nemzetközi maffiákkal is kéne foglalkozni, amikor például az albán maffia eladta a katolikus lakosság lányait, vagy azokkal a súlyos magyarországi roma problémákkal, amikor úgy gazdagodik meg valaki, hogy a falubeli lányokat adja el. Bánki Éva szerint az igazi szegénység nem az, amikor valakinek nincs egy menő tornacipője, hanem amikor nem maradhat kettesben a másik szegénnyel, mert az eladja, kifosztja, ellehetetleníti, legyen az a szomszéd vagy az uzsorás. Akár egy magyarországi romatelepen, akár a csecsen, az olasz vagy az albán maffia kötelékében. És ez az igazi tragédia. És ezzel is kéne az irodalomnak valamit kezdeni.
(Borítókép: Slim Aarons / Getty Images)