Mintha egy elvarázsolt kastélyba lépnénk. Pedig még meg sem érkezett a megbeszélt randevúra interjúalanyunk, Bede Kincső, a különlegesen tehetséges fiatal székelyföldi fotóművész, a Három színt ismerek a világon című tárlaton kiállította fotók alkotója. Sebaj, a házigazda, Opitz Tomas, eredetileg Tomas Opitz, a Bródy Sándor utcai kiállítóterem társtulajdonosa is megérne egy külön misét. Tomás Venezuelában, Caracasban született, s amíg Kincsőre várunk, alaposan kitárgyaljuk szülőhazája sanyarú közállapotait, a Maduro-rezsim rémuralmát. 

Közben végignézem a kiállított tizennégy képet, és azonnal fejbe kólint a fekete-fehér fotókból áradó szürreális hangulat.

Kincső világa a staged photography, a fiatal művész beállított, gondosan koreografált képeket alkot, amelyeknek középpontjában sokszor önmaga van. Nagyon róla szólnak ezek a képek, meg persze a családjáról, és nem is annyira a család jelenéről, mint inkább a magukkal hurcolt, levakarhatatlan, nyomasztó múltról, a Ceaușescu-rezsim máig kitörölhetetlen örökségéről

– mondja Tomas, aki nemcsak galériás, hanem menedzseli is Kincsőt fotóművészi pályafutása vargabetűin át. 

Kincső tavaly elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíját, a Paris Photo-n, a fiatal fotográfusok számára meghirdetett pályázaton került a négy nyertes alkotó közé. Képei ősszel eljutottak Hollandiába, a BredaPhoto Fesztiválra, feltűntek Budapesten az ArtMarketen, most pedig Kincső Facebook-bejegyzéséből értesültem, hogy a The Calvert Journal, ez a mai Kelet-Európa valóságának tükröt tartó fotográfiai folyóirat is felkarolta a kovásznai lányt.

Tomas azt is elmondja, hogy Kincső témáit a szülőföldjéről meríti, ott szocializálódott, ez természetes, hiszen ez az az élményanyag, amelyből táplálkozik. Hamarosan hazamegy Kovásznára, hogy elkezdje fotografálni új tárlata anyagát, amelynek vezérfonala a nő lesz. Azt mondja, még érnie kell, egy-két saját projektjével, amiket ő élt át, de nagyon jó úton halad. 

Mintegy végszóra betoppan Kincső, akit azonnal felismerek, hiszen nem egy fotográfiájának ő maga a főszereplője. Mint például a számomra legütősebb képnek, amelyen két mezítlábas nő ül egy széken, a fejükre húzott, és az arcukat eltakaró párnába bújva. Kincső mindjárt használati utasítást is ad a képhez:

Ezek mi vagyunk Gabicivel, az unokatesómmal. Szüleinket jelképezzük, jó harminc-harmincöt évvel ezelőtt. A Ceaușescu-rendszer alkonyán voltak annyi idősek, mint mi most. Ők mesélték, hogyha tízen összejöttek bulizni, akkor a tízből legalább egy, de olykor több is a Securitate besúgója volt. És olyankor ők kénytelenek voltak álarcot ölteni magukra. Ezt az álarcot jelképezi a fotón a fejünkre húzott párna. A szüleink rejtőzködését, elfojtásait, no meg az átélt megfelelési kényszert próbáltam meg visszaadni, s egy kicsit parodizálni is ezzel a képpel. 

Kincső – 1995-ös születésű – azonban nem csak hallomásból értesülhetett azokról a rettenetes időkről. A kor vizuális öröksége a mai napig velük él. A Ceaușescu-házaspár tárgyalása, kivégzése a videómegosztó csatornákon bármikor megismételhető, visszajátszható:

Tizenhat éves voltam, amikor először szembe jöttek velem ezek a borzalmas felvételek, ma már a román képzőművészek is kezdenek hozzányúlni ezekhez a témákhoz.  És ha már a vizuális örökségnél tartunk, annak a kornak a mementói az országszerte uralkodó lakótelepek depressziós hangulatot árasztó szürke blokkházai, az erőltetett iparosítás nyomai, no meg Bukarest megalomán városközpontja. Ugyanakkor az is tény, hogy Bukarest a maga hangulatos kocsmáival, kávézóival tök jó hely, és főleg manapság, amikor már nem élek Romániában, nosztalgiát érzek a román főváros miliője után. Egyszerre taszít és vonz, inspirál is ez a közeg. 

A következő kép, amelyiknél leragadunk, egy kitömött őzbak-fej, amelyet kifőzött, csupasz őzkoponyák vesznek körül, valamennyi felaggatva a falra. Ezt a képet Sepsiszentgyörgyön készítette, a vadászati múzeumban, ahol Ceaușescu vadásztrófeáit állították ki. Látta a videókat, amelyeken a Conducator célra tart a puskájával, és az utómunkálatokkal montírozták oda a szikrát, ami a fegyver elsütésekor keletkezik. Szóval, az egész egy színjáték volt, úgy terelték oda a nagy vadász elé az állatokat, hogy kedvére lelőhesse azokat. Kincső azt is mondja, hogy Ceaușescu állítólag nagyon rossz vadász volt, leginkább a körítést élvezte, a vadászat utáni lakomákat, a piálásokat. Beszélt szakértőkkel, akik azt mondták, hogy nem is szokás, hogy a kifőzött őzkoponyák közé egy élőnek tűnő őzfejet raknak ki. Ez is szimbolizálja az egész múzeumi kiállítás ízléstelenségét, szürreális voltát. Mintha az az őzfej visszanézne a múltba. Két idősík találkozik ezen a fotón – mondja Kincső.

Aztán belefutunk Kincső édesapjának totálkárosra tört Daciájába. Elmosolyodik.

Ez apám összetört Supernovája. A színe eredetileg piros volt, de én jobbára fekete-fehérben dolgozom, az én fejem így működik. El akarom választani a valóságtól a képeimet, ezért látható nálam fekete-fehérben az is, ami valójában színes. Hú de utáltam ezt az autót! A sors iróniája, hogy egy ortodox pap rohant bele a kocsijával... Ne, ez a fekete báránybőr kucsmás, háttal álló alak pedig Zoltán öcsém. Tudni kell, hogy ez a fekete báránybőr kucsma kultikus ruhadarab, Ceaușescu pont ilyet viselt akkor is, amikor az elnöki palota karzatáról próbált szónoklatot intézni az őt lehurrogó tömeghez a forradalom kitörésének pillanataiban. És akkor is, amikor kivégezték. A nyolcvanas években, ha az előkelőbb emberek megjelentek szombaton a piacon, mindig ez a kucsma volt rajtuk, jelezvén, hogy az uralkodó osztályhoz, a pártelithez tartoznak. Nagyon érdekes a kucsma textúrája, olyan, mint az agytekervények. Ebből írtam a szakdolgozatomat, a médiaesemények vizuális emlékezetéből...

Kincsőnek van egy jó anekdotája a kucsmás Ceaușescuról, ami ráadásul meg is történt. 

A Conducator alacsony emberke volt, és ez roppantul frusztrálta, ezért kiadta az udvari fotósának, hogy olyan szögekből kell fényképezni, hogy magasabbnak látsszon. És a kucsmáját is azért szerette olyan nagyon, mert ha a fején volt, akkor egy fejjel magasabbnak látszott. Egy alkalommal egy nála egy fejjel magasabb külföldi politikussal volt találkozója, de elfelejtette feltenni a kucsmáját, fotót viszont kénytelen volt készíteni az udvari fényképész. Kínjában ráretusált a főnök fejére egy kucsmát, és úgy került be a fotó az újságba. Már ki is nyomtatták a Scînteiát, amikor az egyik nyomdász odaszól a másiknak: Te, miért van ennek a fején és a kezében is egy kucsma? Elfelejtették leretusálni a kezéből a fejfedőt... Az összes postavonatot leállították, nehogy a röhejes fotóval kerüljön a standokra az újság...

Kincső érdekes megfigyelést tett a szülei, nagyszülei, a rokonsága és úgy általában az azokban az  időkben szocializálódott romániai emberek kapcsán:

Érdekes, hogy nem tudnak mit kezdeni a szabadságukkal. Már három évtized eltelt a rendszerváltás óta, de egy kicsit elveszetté vált ez a generáció. Itt van ez az előbb említett totálkáros Dacia, amely egy kicsit ennek a nemzedék szimbóluma is. Ezért is utáltam annyira azt a kocsit, mert a múltat szimbolizálta. 

A kovásznai lány arról is beszél, hogy számára ebben a világban az igazi, mondhatni az egyetlen kapaszkodó a fotográfia. Merthogy ez ő: a fényképezés. Amikor ezt csinálja, akkor önazonos, és ha jók a képei, akkor azért jók, mert a lényéből fakadnak.

Ez vagyok én, aki a fotókon látható, és aki a fotókat készítette. Ez nagyon nagy biztonságot ad

– vallja Kincső, aki ugyanúgy otthon érzi magát Kovásznán, Bukarestben vagy éppen Budapesten, itt, a Bródy Sándor utcai galériában.

Az itt kiállított anyag az utóbbi két év munkáiból állt össze. Az első felvétel 2019 nyarán készült. A magyar néző számára talányos cím – Három színt ismerek a világon – nem is nagyon rejtett iróniát tartalmaz, ez ugyanis a román nemzeti himnusz első sora...

Aztán szó kerül Kincső külföldi sikereiről, elsőként a BredaPhoto fesztiválról, amelyről azt mondja, hogy elég vagány fesztivál, kétévente megrendezik. Van egy nemzetközi tehetségprogramjuk, amelyre európai művészeti egyetemekről válogatnak ki diákokat. Mindig van egy tematika, ami most a The best of times, the worst of times volt. Vagyis a legjobb és a legrosszabb idők. Felkérték a MOME tanárait is, hogy jelöljenek diákokat:

Amikor eljöttek a holland kurátorok, meg egy ír tanár, már éreztem, hogy a kiválasztottak között leszek, mert az egyik holland, amikor meglátta az egyetem auditóriumában az öcsém kucsmás fotóját, rögtön megjegyezte, hogy ez olyan, mint Ceaușescu. És abban a pillanatban megértettem, hogy tudnak kapcsolódni a fotóimhoz, pedig se nem románok, se nem magyarok. Valamit talán mégiscsak jól csinálhatok, ha célba ért a képem üzenete... Bekerültem azok közé, akiknek a képeit kiállították a bredai fesztiválon. A Paris Photo az egyik legrangosabb vásár a világon, az ő tehetségprogramjukba is bekerültem, és a Futures tehetséggondozó programjába is, ahová a Capa Központ, valamint a The Calvert Journal ajánlott. Örülök mindegyiknek.

Ezen a ponton érkezünk el a világhírű székelyföldi – csíkszeredai, közelebbről karcfalvi – hálózatkutató, Barabási Albert László elméletéhez. Barabási szinte földije Kincsőnek, aki ismeri is a tudós koncepcióját, melynek lényege, hogy egy műalkotás sikerét (nemcsak sikerét, de erejét is) a belső értékei mellett legalább annyira az határozza meg, hogy milyen múzeumokba, kiállításokra jut el, mennyire „kapja fel” a hálózat.

És ahogy a bredai, párizsi és egyéb példák mutatják – nem kis részben a TOBE Gallery menedzseri munkájának köszönhetően is –, Kincső művészetét egyre jobban megismeri a világ. 

(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)