Nehéz dolga van annak, aki Giselle-t akar nézetni velem, bár cseppet sem érzem porosnak vagy olyannak, ami felett eljárt az idő, de minden idők hazai balettművésze, Volf Katalin Giselle-je, noha mintegy negyedszázada írta bele magát a klasszikus balett előadóművészetének történetébe, annyira belém égett, hogy nehéz, sőt lehetetlen überelni ezt az élményem. Az ő őrülése, átlényegülése egyszerre volt lírai és drámai, egyéni és felejthetetlen.
A Giselle őrülési jelenete a balettirodalomban olyan, mint az operában Lammermoori Luciáé,
a táncosi/énekesi képességeken túl nagyon erős színészi kvalitásokat követel, sőt, tán azon túl is, valamilyen erősen művészit. Hogy ne ez jusson az eszembe, ahhoz valamilyen teljesen más, elementáris erejű új élmény, egy Giselle-átirat lenne szükséges. A Győri Balett Lajkó Félix-Velekei László jegyezte alkotása ilyen lehetett volna, vagy mondjuk inkább, ilyen lehetne.
A Giselle a maga korában is, 1841-es bemutatójakor sok tekintetben „forradalmi” mű volt, egyrészt ez az első egész estés olyan balett, amely mindvégig spiccen és így spicc-cipőben játszódik, ezáltal közvetítve az égre törést, a tökéletes légiességet, másrészt abszolút főhőse nő, ami a romantikus balettek kora előtt nem annyira volt jellemző.
Nincs szerencséje Velekei László koreográfusnak, a Győri Balett igazgatójának, amiért a pandémia idejére esett új művének, az eredetitől még helyesírásában is elütő GisL-nek a premierje. Ha ki lehetett volna az utolsó pillanatban szállni a Bartók Tavasz online programsorozatából és mondjuk egy hónap múlva, a színházi szezon végén élőben bemutatni a művet, sokkal szerencsésebb lett volna, még akkor is, ha a lerövidített, a két felvonást gyakorlatilag egyetlen szűk órába sűrítő mű az online bemutató türelmi határait nyilván figyelembe vette.
Így ugyanis egy nagyszerű koreográfia, zenei átdolgozás és táncmű sikkad el az online térben.
Mert amíg a prózai színház működhet a monitoron, bár az is csak pótkávé, hisz a rádiószínháznak, a hangoskönyveknek van egy évtizedes hagyománya, ráadásul a szavakat elég hallani, hogy az ember képzeletben összerakja a történéseket, addig egy vadonatúj kortárs táncműnek, amely ráadásul forradalmian írja át az egyik legrégebbi romantikus balettet, sajnos nem az online tér a megfelelő közege. Egy tizedik klasszikus Giselle-t még lehet ilyen módon élvezni a hófehér tütükkel, a vidéki parasztlány felemelkedésével, tiszta szenvedélyes szerelmével és őrülési jelenetével, a zene is már a főbb helyeken bemászott a fülünkbe, de itt mind a vizuális, mind a zenei élmény annyira új és elementáris (lenne), ha nem a monitor szűrőjén kéne keresztülmennie. A befogadónak eleve át kell programoznia magát Adolf Adam zenéjéről Lajkó Félixére, ez még csak megy (egyébként Lajkó Félix zenéje a maga nemében jobb, kifejezőbb és sokrétűbb, mint Adamé), de ami egy gazdagon szőtt koreográfiát illet, annak
kell a tér, amiben kibomlik, kell a hús, az izmok, az inak közeli látványa, a testek egymásra rakódása és egymástól távolodása, kell az életszerűség, a táncosok lihegése és izzadása, a színészi játék.
Ez mind benne van Velekei koreográfiájában, és még a képernyő elé is láncol minket, de annak dacára, hogy Lajkó Félix drámai zenéje tökéletes egységet alkot a szintetizáló, sűrítő, az eredeti történetet nagyvonalúan kezelő, már-már teljesen átíró művel, mégis a hiány lesz bennünk az erősebb, hogy mindez miért nem élőben megy, miért nem testközelből ismerkedhetünk a művel vagy írhatjuk felül, írhatjuk modernné Giselle-élményünket.
Ráadásul minden szegmensében új produkcióról van szó, az erdő plasztik kalitkákba kerül, a villik nem hófehér tütüben idézik meg a szerelmet és egykori érzelmeiket a másvilágon, hanem ugyan fehér, de a természet színeivel, a fák leveleivel, földdel-sárral átitatott ruhában, fejjel lefelé függve az erdőben kötélen, a fák egy adott ponton kétszeresükre nőnek, és Giselle (Herkovics Eszter Adria) és a villik királynője, Myrtha (Guti Gerda) is egymás sajátos ellenpólusaivá válnak, Abrechtet, a herceget pedig egy japán táncos, Daichi Uematsu játssza. A mozgás dús, kifejező, drámai, tele deréktáji fordulattal és jóféle földközeliséggel, a színészi játék az őrülési jelenetnél kifejezőbb, mint az idilli szerelemnél, a végén pedig az egész tánckar egy össznásztáncba torkollik, torkollna, ha lenne hozzá tér, három dimenzió, levegő, tapintható, testeken kicsapódó dráma és közönség.
Tekintsük hát úgy, hogy a május 13-i online bemutató az idén debütáló és szintén pandémiagondokkal küszködő Bartók Tavaszon figyelemfelhívás volt egy valódi bemutatóhoz, amelyet alig várunk. Valódi térben, a dráma súlya alatt kettéhasadó, kigőzölgő testekkel.
(Borítókép: A GisL című balettelőadás egy részlete. Ambrus László)