– Kétezer-tizenkilencben láttam itt utoljára ennyi embert – néz körül elégedetten Kaszap Gábor, az óbudai Kobuci koncert-, gasztro- és táncházkert egyik alapítója. Egy óra múlva kezd a Bagossy Brothers Company, de a kert már tele van. Rengeteg mosolygós ember. Húsz év körüli lány lép oda egy asztaltársasághoz. Harsány üdvözlés:

– Végre itt találkozunk!

Egy fiú felugrik, köszön, lépne előre, majd megtorpan.

– Puszi szabad?

– Nekem jó – feleli a lány. Találkozik ajak és arc. Látni is szép.

Helló, mondják nevetve a puszi után. Helló nektek is, mondom én is, pedig nem engem üdvözöltek. De talán engem is. Talán itt mindenki üdvözöl mindenkit. Örülünk, hogy együtt vagyunk. Jó látni az arcokat. Lehet, a maszk alatt is mindenki mosolygott? Nem valószínű. A szabadság olyan, mintha kéjgázt permeteztek volna a levegőbe. Mindaz, ami a járvány előtt természetes volt, most kivételes. Kivételesen jó. Csak úgy lenni egy csomó ember között, maszk nélkül, mint az emberek. A betörők és terroristák, a terrorelhárítók és a kommandósok is csak munka közben hordják a maszkot, pedig ők kemény srácok.

− Valahogy kibírtuk, de nem volt jó – szakítja félbe bámészkodásomat Kaszap Gábor. Valamire talán mégis, amit persze tudunk, csak nem jut mindig eszünkbe. Hogy jó együtt lenni. Ezt a honlapon, még áprilisban, amikor még csak reménykedtünk a nyitásban, kicsit emelkedettebben úgy fogalmaztuk meg, hogy az ember szociális lény, aki eleven közösségben szeret létezni, és ezt mindennap meg kellene ünnepelnünk. A bezártság hónapjai, a szeparált, maszk mögé bújtatott világban járás felértékelte a közösségi kultúra jelentőségét. Jó a virtuális háló, de sokkal jobb megint találkozni.

– Ami a tervezést illeti, tavaly óta az újratervezés a jelszavunk − folytatja konkrétabban. − Most az a helyzet, hogy védettségi igazolvánnyal rendelkezők korlátozás nélkül jöhetnek. Mivel a tizenhat évesnél fiatalabbak nem kapnak oltás, családokra még nem számíthatunk. Akinek van igazolása, az szerencsére jön. A zenészek örülnek, hogy végre játszhatnak, kezdjük a táncházakat, koncerteket. Tavaly a járvány miatt Bagossyék koncertjét kellett lemondanunk, most ők kezdenek. Így kerek a történet.

A Bagossy fiúkat még a koncert előtt elcsípjük. Kedvesek, ők is örülnek. Tatár Ata elmondja, hogy a múlt hét végén volt az első koncertjük Fertőrákoson, a Barlangszínházban.

– Oda is bemegy a levegő, de az igazi szabadtér az, ahol látod az eget és a csillagokat – mondja. Előtte október közepén játszottak utoljára Csókakőn. Utána egy darabig ment a szekér, mert volt dolguk bőven. Lemezt vettek fel, klipeket készítettek.

– Februárra elfogytunk – folytatja. – Az már nem volt olyan jó. Próbáltunk, gondolkodtunk, hogyan tovább, álltunk a rajtvonalon, ha szólnak, azonnal indulhassunk. Most szóltak végre!

Bagossy Norbert hozzáteszi, hogy nem tétlenkedtek, valamin mindig dolgoztak, és kitaláltak olyasmit is, ami nem kapcsolódik szorosan a zenéhez.

– Tavaly a pandémia idején például fákat ültettünk. Székelyföldön, főleg a mi vidékünkön, Gyergyószentmiklóson, ami az ország leghidegebb pontja, a fenyő van otthon. Tavaly százhúsz fenyőt ültettünk el, mert ennyi koncertet adtunk. Idén háromszázötvenet ültettünk el – igaz, ebbe a többi gyergyószentmiklósi zenekart is bevontuk. Ezzel töltöttük az áprilist.

Azt mondja, azért ültetnek fákat, mert szeretik a fenyvest, és mivel őket már sokan ismerik, igyekeznek olyasmire is használni a népszerűségüket, amivel jót tesznek. Szerintük erre is lehet használni a népszerűséget.

Faültetés ide, jó cselekedet oda, a koncertéhség bennük is egyre erősödött. 

− Befejeztük a lemezt, és jött volna, hogy játszani kezdjük a számokat, de nem voltak koncertek. Online meg nem ugyanaz – mondja Ata. − Norbi írja nálunk a dalok többségét. Eltelt egy hónap, mondta, hogy írt egy dalt, eltelt egy másik, megint írt egyet. Megcsináltuk, felvettük, ő meg azt mondja, hogy most minek írjak még egyet? Egy dal akkor születik meg, amikor előadjuk a közönségnek, látjuk, tetszik-e, hogyan fogadják. Van olyan dal, amire szerelmeskedni jó, van, ami a vezetéshez passzol, és vannak olyanok, amikre bulizni lehet.

− Ma este három számot játszunk, amit még soha nem hallott élőben a közönség − folytatja Norbi. − Meglátjuk, hogyan működnek. Remélem, idén még jó sokszor eljátszhatjuk őket. A naptárunk tele van, reméljük, a következő faültetéskor jó nagy erdőt telepítünk.

Legközelebb már a színpadon látom és hallom a fiúkat. A színpad előtti nézőtér zsúfolásig megtelt, az emberek énekelnek, mindenki koncertvideót készít a telefonjával, beindul a tánc. A kert egyik oldalán van néhány asztal lócákkal. Van, aki ott eszegeti meg, amit  a büféből választott, mások csak megpihennek kicsit. Egy lány előtt laptop, telefon, füzet. Hol a számítógéppel bíbelődik, hogy felnéz, táncol kicsit a gépe előtt. Egyre kíváncsibb vagyok arra, mit is csinál. Végül arra jutok, biztosan tudósítást ír valahová az első szabadtéri járványtemető koncertről. Húsz percig bírom, aztán csak megkérdezem, hogy min ügyködik. Azt mondja, szerződést ír. Az arcomra lehetett írva valami, mert magyarázólag hozzátette: ügyvéd vagyok, de ezt nem tudtam kihagyni.

Pár percig még kezelte az ügyet, talán belefogalmazott az iratba néhány fontos záradékot, majd elpakolta a laptopot. Elindult a táncolók felé. Még láttam, hogy együtt énekli a fiúkkal a dal szövegét: „Nézd, ez az érzés más, ugye te is akarod, ez a rendbontás olyan édes, hogy egy élet kevés lenne rá.” Aztán eltűnt az önfeledt, zenét, társaságot, szabad levegőt és meztelen arcokat ünneplő tömegben.

(Borítókép: Kaszás Tamás / Index)