Hogyan hozta elő a könyvében szereplő, egészen korai személyes emlékeit? Valós emlék lehet, amikor az első kimondott szaváról ír, vagy egy fontos rézkilincs pontos képéről azokból az időkből, amikor még reménytelenül próbálták nagyszülei rászoktatni a bilire?

Ezek valós emlékek, egészen biztosan. Az elképzelhető, hogy van, amiről később meséltek nekem, és az alapján annyira elképzeltem, hogy saját emlékké vált, de a kettő szinte ugyanaz. Hiteles emberek mesélték, aki ott voltak velem. Arra nem mindig emlékszem, hogy kik is mondták.

Mennyi ideig dolgozott a Magyar Copperfield című önéletrajzi regényén?

Három és fél évig.

Régi terv volt, de valamiért sokáig nem veselkedett neki, vagy egyszer csak jött, és nekilátott?

Nem volt terv. Novellákat írtam, amikben már megjelentek az emlékeim.

És filmet meg néhány lemezre való dalszöveget is.

Lemezeket, filmet, de ott nem volt fontos a történelmi hitelesség. Már a nevében is benne van – játékfilm.

Végzett kutatásokat a hiteles részletek érdekében?

Nem gyűjtöttem anyagot. A megírás kronológiája, amin ma is csodálkozom egy kicsit, a következő volt: először a könyv egyik fejezetét írtam meg, aminek az a címe, hogy Egy nyári élményem. A tizenöt éves szereplő, vagyis én három nap alatt belekeveredett, belekeveredtem egy nevetséges, illetve utána életveszélyessé váló történetbe. Egy provokatőr rávett, hogy vigyük el az üres bambis üvegeket a strandról Almádiban, és váltsuk vissza Veszprémben. Engem lefogtak, majd elengedtek, de később Pesten sem hagytak békén, a szüleimet is zaklatták. Ezt írtam le harminchat oldalon. Mint a régi iskolai dolgozatokban, amikor az volt a feladat, hogy írjátok le egy nyári emléketeket. Amikor kész lett, rájöttem, hogy ez egy önéletírás egyik fejezete. Elölről kéne kezdenem, egészen a születésemtől, és elvezetni idáig a történetet. Írni kezdtem, és maga az írás folyamata hozta elő a részleteket. Jó hangot ütöttem meg az első fejezet kezdetén.

„A kezdet kezdetén magamban léteztem. Aztán fölém hajolt a legelső másvalaki, akkortól tudok emlékezni.”

Ez a két sor jó indulás, megadott valamiféle irányt. Aztán a szeretett és mégis különös embereket írtam le: a nagyszüleimet, akik tulajdonképpen a szüleim voltak, és így haladtam tovább fejezetről fejezetre. Hatéves koromhoz érve megtorpantam. Akkor kaptam más nevet, sok minden megváltozott. Onnantól új hangot ütöttem meg, és rájöttem, hogy az már egy hatéves fiú hangja. A kisfiú megszűnt, mert olyan dolgok történtek, amik már nem voltak kisfiúnak valók. A hang magától változott, ahogy beleéltem magam.

Így könnyű regényt írni, ha csak úgy maguktól változnak a hangok, és elég, ha az író ott van a gép előtt, hogy rögzítse a változásokat.

Igen, de ezek szerint fontosak a megállások.

Hídember című filmjében szintén egy ember életét követi, de Széchenyi mégiscsak egy idegen, régi kor szülötte. Hogy lesz abból irodalom, amikor a saját életét fogalmazza meg?

A Széchenyi-film forgatókönyvénél és a rendezésnél is ugyanaz segített, mint a Magyar Copperfield esetében. Széchenyi István írt egy csodálatos naplót, ahol pontosan nyomon követhető, mi történt vele valójában. Nemcsak leírta az eseményeket, hanem szinte az egzaltáltságig szubjektíven írt önmagáról. Tehát szintén egy valóságtól és költészettől hemzsegő anyagból dolgoztam, csak ki kellett választanom azokat a részeket, amelyek a főszereplő életében és a történelemben is fontosak voltak. Talán ebből a naplóból is tanultam valamit.

Attól válhat irodalommá egy naplójellegű vagy önéletrajzi írás, hogy az író titokban igazít a „szubjektíven”, más nézőpontokat is belecsempész, úgy, hogy az olvasó észre se vegye?

A regényben kronologikusan haladnak az események, de időnként van pár ugrás, amikor a szerző nem állja meg, hogy következtetéseket vonjon le. Talán itt avatkozik bele az író leginkább a történetbe. A hangváltásról már beszéltem – kisgyerek, kamasz. Valami megoldódik, mert vége lesz, másik kor jön.

Természetesen kihagytam dolgokat, mert úgy éreztem, hogy nem tartoznak oda. Benne voltak az életemben, de nem akartam naplószerű lenni. Nem írtam meg például, hogy a diftéria után a nagyszüleim minden nyáron elküldtek egy Pesttől huszonöt kilométerre fekvő faluba, Gyömrőre. Tizennégy éves koromig évente oda jártam, de az egy másik történet, világ, ami fölöslegesen terhelné meg a regényt. Nem akartam regénnyé alakítani az életem, csak észrevettem, hogy regénnyé alakul. Nagyon nagy különbség. Újra átéltem a dolgokat, így lett belőlük regény, és semmit sem regényesítettem.

A fikciós történetekhez oda szokták írni, hogy minden hasonlóság a véletlen műve, nehogy megorroljon valaki, aki magára ismer. Hogy járt el a regénye valódi szereplőivel?

Amikor írni kezdtem, a szereplők többsége már halott volt. Egy-két fontos mellékszereplő élt még, de azok nevét megváltoztattam. Élveztem a felszabadultságot, hogy most már nincs, aki megsértődjön, közbeszóljon. A haláluk révén regényszereplőkké, irodalmi szereplőkké váltak. A hozzájuk való viszonyomat nyíltan, kertelés nélkül megírhattam, és mégis olyan, mintha élnének.

Félelmetes az írói hatalom, hiszen saját múltja, illetve annak résztvevői felett is rendelkezhet. Bizonyos határokon belül.

Ez talán élvezetet is okoz az írónak, és talán ez az élvezet ad a művének némi irodalmi értéket.

A Magyar Copperfieldben ott hagyja abba a történetet, amikor bevonul katonának.

Egy váratlan bevonulással, igen.

Dolgozik a folytatáson, már a címét is elárulta: Egyetemeim. Itt viszont már kevésbé írhat felszabadultan, hiszen sok szereplő még él.

Illetve az is nehezíti a dolgot, hogy a Magyar Copperfieldhez nem kutattam, kizárólag az emlékeimből dolgoztam. A történelmi összefüggéseket, tényeket is az emlékeim határozták meg. Menet közben jutott eszembe például, hogy a csernobili erőműrobbanást is bele kell írnom, és rájöttem, hogy ez hogyan kapcsolódott apám halálához. Hogy erről beszéltünk a halálos ágyán. Zuhogott az eső, amiről mindenki később tudta meg, hogy radioaktív. Azóta se írta meg senki. Abban az esőben mentem a haldokló apámhoz. Akkor beszéltem vele utoljára, és természetesen Csernobilt is szóba hoztam. Azt hittem, már nem is érti, de értette.

A folytatás a katonasággal és az egyetemmel együtt nagyjából tíz év történetét foglalja össze?

A katonaságot kihagyom belőle, mert az külön könyv lenne, és nincs kedvem Švejket írni. Az egyetem öt évét és az utána következő egy-két év történetét szeretném megírni lecsengésként. Ott viszont már be akarom fejezni. Ez is egy elég nagy hangváltás lesz, másik életkor, más tapasztalatok, szinte másik ember.

Az első könyv legfontosabb szereplői a nagyszülők. A másodikban is lesznek olyanok, akik meghatározzák a fiatal felnőtté váló Bereményi Géza sorsát, életét?

Ketten is, két mesterem, aki írásra biztatott engem. Mindketten hihetetlenül tehetségesek voltak, és mindketten tragikus véget értek. Ha nem írom ezt a regényt, soha senkinek se beszéltem volna róluk. De a regényben megírandó egyetemi éveimben ők főszereplők a maguk módján. Majd meglátom, hogyan, de utánuk például már kutatnom kell.

Kikről van szó?

Egyikük egy Bódy Gábor nevű évfolyamtársam. Elsőéves koromban ismertem meg az egyetemen. Táncolni mentem egy lánnyal az Eötvös Klubba – ez a lány is főszereplő a könyvben. Bódy pimaszul lekérte tőlem, én leültem egy asztalhoz, nem balhéztam, pedig részben azért csinálta, hogy balhézzak. Aztán visszakísérte a lányt, és odaült hozzánk. Az első mondat után megfeledkeztünk a lányról, illetve hazakísértük, és három napig szünet nélkül beszélgettünk egymással.

A filmrendező Bódy Gáborról van szó?

Igen. A bal kezén fekete női báli kesztyű volt, a gyűrűs ujjára gyémántgyűrűt húzott, amit nyilván az anyjától kért kölcsön. Vagánykodó, feltűnésre vágyó, krakéler ember volt, magas és vonzó. Rendkívüli.

Ki volt a másik?

Egy író, Ajtony Árpád, akinek Bódy mutatott be. Három évvel volt idősebb nálunk. Ő biztatott először az írásra, majd három év múlva elment Párizsba, és ott is maradt. Előtte leadott egy kötetnyi novellát a Magvető Könyvkiadónál, ahol lelkesen fogadták, majd amikor megkapta az útlevelét, elment a kiadóba, és közölte, nem akarja, hogy ez megjelenjen. Elmebajosnak nézték. Kiment Párizsba, rá egy évre jelent meg az első könyvem. Néha visszajött Magyarországra, aztán tizenöt évvel később kiadta az említett novelláskötetét, de azt már alig olvasta valaki.

Ez volt a tragédiája?

Ezt én is akkor tudom meg, ha megírom.

(Borítókép: Bereményi Géza filmrendező saját örök klasszikusa, az Eldorádó színpadi adaptációjának sajtótájékoztatóján 2020. január 15-én Budapesten. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)