Félig kép, félig fátyol. Jobb címet nem is lehetne adni annak a kamarakiállításnak, mely mind a hazai, mind a nemzetközi képzőművészeti palettán egyedülálló művész, Gedő Ilka rajzait, portréit, önarcképeit, grafikáit mutatja be a Magyar Nemzeti Galéria jubileumi, a művész születésének századik évfordulója alkalmából létrejött tárlatán.
Gedő Ilka képein van valami fátyolszerű, ami nyilván belül, a lélekben, a gondolkodásmódban keresendő eredetileg, a képekre már csak kivetül. Ahogy ránézünk ezekre az érzékeny, finom, a befelé fordulást mint személyiségjegyet magukon hordozó rajzokra, azonnal tudjuk, női alkotóval állunk szemben: ez a fajta érzékenység, ábrázolásmód, ez a fátyolszerűség csak női lehet. A másik, ami szembeötlik, az a szorongás és szomorúság, ám van ebben a bánatban a magányon túl valami tartózkodás is.
Persze nemcsak nőileg, egyetemesen és nemsemlegesen is van miből táplálkoznia az érzékenységnek, a gettó, a szenvedés, a kiszolgáltatottság és kirekesztettség, a semmilyen körökhöz nem tartozás és a művészet (képzőművészet) lényegére tapintó kérdés megválaszolhatatlansága.
A kiállítás legnagyobb részét önarcképek teszik ki,
Gedő Ilkának ugyanis 1946 után legfontosabb témája önmaga volt.
Ezek a portrék nem minuciózusak, inkább elmosódóak, a mindenkori életérzés, élethelyzet, gyakran a szenvedés tükröződik rajtuk.
Gedő Ilka tulajdonképpen egész pályája alatt a szabadságot, a művészi szabadságot kutatta, ami akár lehet súlyos vagy ijesztő is. Férje, Bíró Endre emlékezett rá, ahogy egyszer egy reggel, az indulása előtt a felesége egy lealapozott vászon előtt ülve roppant érzékletesen beszélt arról a hátborzongató szabadságról, amit egy ilyen fehér négyszög jelent. Ott van, s azt fest rá, amit akar. Nincs más kontrollja, csak önmaga – mondta, s ez éppolyan, mint amikor az ifjú Esterházy írni kezdett, és később visszaemlékezett a hivatással való igazi találkozásra.
Emlékszem arra az isteni érzésre, hogy most én döntöm el, hogy milyen ez a szakácsnő. Hogy kövér, nagy segge van, izzad – ez mind lett is –, szóval hogy ezt én döntöm el. Tehát a teremtést élveztem. És akkor azt mondtam, hogy én író vagyok.
Az önarcképeken tetten érhető az expresszionizmus, noha Gedő Ilka hivatalosan és nem hivatalosan sem tartozott semmilyen irányzathoz. 1946 és 1949 között a művészi kiutat kereste, nagy méretű asztalrajzokat készített – az önarcképekhez hasonlóan ezek is tekinthetők egyfajta sorozatnak –, majd a Margit körúti Ganz-gyárban készített pillanatképeket sematikus figurákkal, s hát kell-e mondani, ezek a képek is rendkívül szomorúak.
1949-ben félbeszakadt, kettétörött a pályája, legalábbis ami a rajzolást illeti,
ekkor elméleti és gyakorlati síkon is a színek felé fordult. Színelméleti tanulmányokat folytatott, Goethe Színtan című művét fordította, és színtanulmányokat készített, ám ezek ugyanúgy teljes értékű képek rendkívül egyedi stílussal. Ezek a színminták készítették elő a majd egy évtizeddel később induló festészeti korszakát, egy ajtó tehát bezárult, hogy kinyíljon egy másik. Ezen a tárlaton az első alkotói szakasszal találkozhatunk, melynek darabjait a művész fiai adományozták a Nemzeti Galériának.
Gedő Ilka művészetének helyét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy grafikái a világ legjelentősebb múzeumainak gyűjteményében – többek között a bécsi Albertinában, a londoni British Múzeumban, a New York-i Metropolitan Múzeumban vagy a jeruzsálemi Yad Vasem Művészeti Múzeumban is megtalálhatók.
A Magyar Nemzeti Galéria tárlata szeptember 26-ig látható.
(Borítókép: Látogató a ...félig kép, félig fátyol... Gedő Ilka (1921–1985) grafikái című kiállítás sajtómegnyitóján a Magyar Nemzeti Galériában 2021. május 26-án. Fotó: Bruzák Noémi / MTI)