Lukács Sándor  Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, a Vígszínház örökös tagja Marbellán nyaral, Dél-Spanyolország Napos-partján, és onnan küldte az üzenetet – a hozzá hasonlóan futballbolond – színésztársának:

Ebben a pillanatban éppen SMS-ezek Gados Béla kollégámmal – mindig vele beszélem meg a meccseket –, és tudni kell, hogy vérmes Real Madrid-drukker vagyok, szóval, azt írtam neki, hogy »Béla, Kylian Mbappé helyett nem Fiola Attilát kéne szerződtetnie a Realnak?« Most várom a válaszát…

Felvetem a művész úrnak – persze telefonon, hiszen jómagam a Lajos utcában verem a klaviatúrát –, hogy abszolút stílusos lenne Florentino Péreztől, ha beruházna a Mol Fehérvár FC védőjének megvásárlásába, hiszen még a nevének ritmusa és dallama is megegyezik a szélvészgyors francia világbajnokéval. Nem beszélve arról, hogy Fiola rúgott már gólt Franciaországnak, Mbappé viszont még nem rúgott gólt Magyarországnak…

Amikor szóba kerül, tudta-e nézni Spanyolországban a múlt szombati fantasztikus meccset, a művész úr megnyugtat, hogy hát hogyne tudta volna nézni! Marbellai magyar barátainál vendégeskednek, akiknek televízióján a teljes magyar paletta fogható, így az M4 Sport is.

Nehéz szavakat találnom rá, mennyire őrületes élmény volt az 1–1. Előtte való nap, június 18-án még Pesten játszottam, a Rózsavölgyi Szalonban a Szervita téren A két pápa című darabban, és a kocsimat az Apáczai Csere János utcában parkoltam le, a Marriott mögött. Na, kik laktak a Marriottban? Hát a francia válogatott! Addig nem is tudtam, hogy Mbappéék itt laknak! Tele volt a járda érdeklődőkkel, autogramvadászokkal, egy darabig én is vártam, hátha kijön valamelyik sztár, de az előadásom lassan elkezdődött.

Kíváncsi voltam, milyen érzésekkel várta a lelkes futballszurkoló Lukács Sándor a magyar–franciát. Mire azt felelte, hogy tartott tőle.

Arra gondoltam, hogy Szalaiék vagy a portugál meccs peches kimenetele okozta depresszióban folytatják, és akkor csúnyán kikapnak, vagy a csak azért is hangulat uralkodik el rajtuk, ami földöntúli bravúrhoz vezet. Szerencsére ez utóbbi jött be. Olyan energiák szabadultak fel, amelyek meglétéről nem is tudtam. Nekem különösen azt tetszett, hogy a szigorú, szervezett védekezésből egyre többször kezdtünk el kitámadgatni. És ezek nem véletlenszerű előreívelések voltak! Aztán Fiola egy gyönyörű támadás végén okos gólt lőtt. Higgadtan eltette a rövidbe Lloris mellett, és mondanom sem kell, nem maradtam ülve a fotelben. 

Megemlítem neki, hogy ezzel Fiola alighanem bekerült a nagy magyar futballisták panoptikumába.

Be, be… Mindenképpen. Ezzel az akciógóljával feltétlenül. És ha visszagondolok az egész meccsre, Kleinheislerrel remekül bejátszották a középpályát, mert Fiola egyszerre volt balbekk és balhalf, ki is futotta magát rendesen! Hogy mondjam… Úgy ültünk neki a második félidőnek, hogy ebből talán csoda lesz… De hát már a döntetlen is csoda! Nem sokon múlt, hogy nem lett három pont ebből ez egy pontból. Hárman néztük a meccset, a házigazda Péter barátommal, és átjött a szomszédból egy további magyar barátunk, András. A lányok pedig – mármint a feleségek – kint csevegtek, de Fiola góljánál valamennyien betódultak a tévészobába, mert nem tudták mire vélni a hatalmas felfordulást. 

A színművésznek Marbellából nézve is jó látni a Puskás Arénát, illetve a szurkolói zónákat megtöltő tíz- és tízezreket.

Hihetetlen erőt tud kölcsönözni a játékosoknak egy ilyen fanatikus szurkolósereg. Én ezt mint színész pontosan tudom, mert nálunk ugyanez van. Ha fogékony, érzékeny, reakcióképes közönség előtt játszunk, sokkal jobb az előadás. Ezért is nem veszek részt online előadásokon, ami, ugye, a pandémia idején divatba jött, mert én közönség nélkül nem tudok játszani. Mint ahogy – legalábbis szerintem – a szurkolók nélküli futball is csak pótcselekvés. A színháznak – a filmmel és a televízióval ellentétben – pont az „élőség” adja a varázsát. A focinak is. Az, hogy ott ülnek karnyújtásnyira azok, akiknek szól az előadás. Mert a mérkőzés is előadás. És az ilyen légkörben születnek meg a katartikus pillanatok. Színpadon, futballpályán egyaránt. 

Amikor Lukács Sándor a magyar csapat remek teljesítményéről beszél, ne feledjük: nála roppant magasan van a léc. Az ötvenes években többször is látta Miskolcon, a szülővárosában futballozni a nagy Honvédot a Diósgyőr ellen, és mint mondja,

most is itt érzem az orromban Puskás és Kocsis finom, nyugati after shave-jének az illatát, mert ott ültem a játékoskijáró mellett.

Szóval ő aztán tudja értékelni a jó futballt, és azt is mondja, hogy „ez a Marco Rossi nevű szigorú, ugyanakkor kedves és nagy szívű olasz úr gatyába tudta rázni a társaságot. Van egy karizmája az embernek. Örülök, hogy a játékosok is hallgatnak rá.″

Spanyolországban persze nyilván nem elsősorban a magyar válogatott a téma, hanem a saját nemzeti együttesük vergődése.

Azelőtt a spanyol válogatottat nézve legalább négy-öt világsztárt láttunk, míg most egyet sem. Talán Morata vagy Gerard Moreno, de nekik sem megy. Nekem külön szomorúságom, hogy egyetlen Real Madrid-játékost sem látok a pályán! Pedig Asensio és Lucas Vásquez megérdemelné a kerettagságot. És ha már Real Madrid... Benzema sem mutatott semmit ellenünk. Sőt, még kihagyott egy óriási helyzetet is. Isten őrizz, a számra is ütök, nem akarom temetni Benzemát, de most egy kicsit csalódást okoz. Griezmann és Mbappé között egy kicsit jobban kellene játszania.

De már lassan itt van a szerda, amikor Münchenben a németekkel mérkőzünk, és a tét a továbbjutás a csoportból. Lukács Sándor még azt a meccset is Marbellán nézi. Ezen a ponton közbevetem, hogy akkor a magyarok negyeddöntőjét már Budapesten nézhetné.

(Hatalmas kacaj…) Jaj, hát az isten beszéljen belőled! De az az igazság, hogy maximálisan egy döntetlenben bízom. Az, hogy miben reménykedem, egészen más. Tudod, a németek sem lazsálhatnak, nekik is fontos lenne győzni. Nagyon éles mérkőzés lesz, a realitás semmiképp sem mondatja velem azt, hogy még magyar nyolcad- vagy negyeddöntőt fogok látni. Bárcsak kihúztuk volna ikszre a portugálok ellen! Ha szoros meccset vívunk Müllerékkel, netán még egy pontot is elcsípünk, azzal én nagyon elégedett lennék, ami pedig ezenfelül van, az már csak hab lenne a tortán!

(Borítókép: Lukács Sándor 2020. december 16-án. Fotó: Czerkl Gábor / Index)