Még a nyolcvanas években, a kilencvenes évek elején is nagy divat volt a nejlonharisnya, hol a fekete, hol a testszínű változatra esküdtek, és eretnekség volt az ellenkező színűben virítani. Illetve inkább ciki. A balerinák fehér nejlonharisnyája persze, amíg a műfaj él, sosem fog kimenni a divatból, de egy ipart azért nem lehet rájuk alapozni.
Kevés szerveskémia-tanár vonult be annyira a divat- és kultúrtörténetbe és ennek folyományaként a női ruhatárakba és lélekbe, illetve egy sem, mint ahogyan bevonult vagy belépdelt a nők lábán Wallace Hume Carothers vegyész, a Harvard tanára. Na jó, azért Carotherst 1929-ben az Amerikai Tudományos Akadémia tagjává választották, de ezért a nők nem lettek volna olyan hálásak neki, mint azért a lábat szépítő, kecsesítő-feszesítő ruhadarabért, amelyet az általa feltalált nejlonszálból készítettek és 1939-ben szabadalmaztattak. Persze ehhez kellett egy gyártó is, ez volt a híres DuPont cég, amely több mindent gyártott.
A DuPont szépen áldozott a nejlonszálat eredményező polimerkutatásra, konkrétan 27 millió dollárt, ám a harisnyával milliárdokat nyert, csak a piacra dobás évében 64 millió darabot adtak el.
Mivel szegény Carothers depressziós volt, a kirobbanó sikert nem is élte meg, a nejlonszál szabadalmaztatása után kevéssel öngyilkos lett.
A történet ott kezdődött, hogy az amerikai–japán kapcsolatok lazulni kezdtek, márpedig a selyem Japánból érkezett, de az ellátás akadozni, az ár pedig ingadozni kezdett, valamivel pedig pótolni kellett. Ezért az amerikaiak valami új alapanyag után néztek, így kezdték el 1930-tól kutatni a polimert. Jó sokáig kutatták, a nejlonszál szabadalmaztatása ugyanis csak 1939-re történt meg. A csodaterméket, amelyben egyesült a selyem fényessége és a pamut erőssége, 1940-től kezdték árulni, és már az első hónapban négymilliót adtak el. A gyártás az igényeket már a kezdet kezdetén sem tudta kielégíteni, ezért kerülhetett egyetlen pár harisnya egyheti átlagfizetésbe. Ezt tetézte, hogy a háború kitörésével és előrehaladtával a DuPont nem engedhette meg magának, hogy a női lábakra koncentráljon, amikor kötelek, sátrak és efféle dolgok kellettek, így az addig is kielégítetlen kereslet tovább nőtt,
filmsztárok csillagászati összegekért árverezték el nejlonharisnyáikat, hogy így járuljanak hozzá a háború sikeréhez.
Súlyosbította a helyzetet, hogy az amerikai katonák számtalan nejlonharisnyát vontak ki a forgalomból és vittek el brit asszonyaiknak (a BBC szerint hetvenezer amerikai–brit házasság köttetett). Alighogy azonban 1945 augusztusában Japán megadta magát, nyolc nappal később a cég újraindította a harisnyagyártást.
Könnyen mosható, gyorsan szárad, hosszan tart, erős, mégis könnyed, és ellenáll a molyoknak – ezekkel a paraméterekkel és csábító szavakkal hirdette plakátján a nejlon önmagát, bár olyan nagyon nem is kellett hirdetnie, a nők közelharcot vívtak azért, hogy hozzájussanak egyetlen párhoz. Később is, a szocializmus éveiben egy „Olaszból” vagy „Jugóból” jött harisnya óriási kincs volt a női táskák mélyén, hát még a lábakon.
Magáról a szó eredetéről – amelyet sokáig nylonként írtak, csak az 1984-es helyesírás változása során lett nejlon – különböző verziók keringenek, az igazit valószínűleg már sosem fogjuk kideríteni.
Mára, amikor már az egészségtudatos életmód jegyében sem divat nem szellőző műanyagokat tartani a testünkön, és amikorra már az „úrinő nem megy ki az utcára szoknyában harisnya nélkül” elméletét felülírta a „nem veszek a testemre műanyagot” elmélete, a nejlonharisnyának – átmenetileg legalábbis – leáldozott, és nem kell vastag pamutharisnyát se hordania annak, aki bármi színeset szeretne a lábára húzni. A nejlonharisnya egyelőre tehát alszik, de a combfix örök. A megfelelő helyen, a megfelelő alkalommal.
(Borítókép: Egy alkalmazott igazítja meg a harisnyát egy harisnyaüzlet kirakatában. Fotó: Lisi Niesner / Bloomberg / Getty Images)