A filmből érezhető, hogy Zoltánnal erős a házasságuk. Mivel a történet nem erre koncentrál, mesélne nekünk a kapcsolatukról?

Szerelmünk korán kezdődött. Hetedikes voltam, Zoltán pedig érettségi után állt. A korkülönbség elég nagynak tűnt, sokan ki is akadtak, hogy egy tizenkét éves hogyan járhat egy tizennyolc évessel, de szerelmünk annyira erős volt, hogy éreztük, minket egymásnak teremtettek. A szülők nem ellenezték, ezzel nem volt gond. Egy hét együtt járás után megbeszéltük, mikor fogunk összeházasodni, hány gyerekünk lesz, és hogyan hívják őket. Az udvarlás négy évig tartott. Zoltán közben elvégezte a katonai főiskolát, és tizenhat éves voltam, amikor összeházasodtunk. Most szeptemberben lesz a harmincadik házassági évfordulónk. Három gyermekünk született: Máté után öt évvel Niki, és megint öt év múlva Tobi, aki Jázminként született. Az elmúlt harmincnégy év alatt nagyon sok mindenen mentünk keresztül: Mátét három hónapos korában majdnem elveszítettük; Nikolettről a terhesség alatt azt mondták, hogy fennáll nála a Down-szindróma veszélye, de megkaptuk a Jó Istentől, hogy mégis egészséges; Tobi pedig 24 hétre akart megszületni, akkor, amikor az ultrahang szerint még csak 57 deka volt, de végül kivárta a sorát.

Vágytak arra, hogy fiuk vagy lányuk szülessen?

A két nagyobb gyereknél nem éreztem azt, hogy fiú lesz-e vagy lány. De amikor Tobival teherbe estem, biztos voltam abban, hogy kisfiú lesz. Mindig úgy beszéltem hozzá, hogy „Bálintkám, maradj bent, neked nem szabad még megszületni, nagyon picike vagy”.

Amikor Tobi nyolcadikos korában előállt az érzéseivel, lepörgött előttem az addigi életem, majd villámcsapásként bevillant, hogy de hiszen én fiúnak vártam! Mi van, ha azért lett transznemű, mert ezt megérezte? Egy mélyebb beszélgetésünkkor ezt sírva be is vallottam neki, ő pedig rögtön hozzám bújt, és ezt mondta: „Anya, te mindig azt hiszed, hogy elrontasz dolgokat, de miért nem fordítod meg a történetet? Mi van akkor, ha én üzentem neked magzatkoromban, hogy fiú vagyok? Mert ugyan másképp fogok megszületni, de neked tudnod kell a szíved mélyén, hogy én kisfiú vagyok”.

Említette, hogy sok mindenen mentek keresztül: a gyerekek születése és Tobi vallomása között milyen más dolgok történtek a családdal?

Zoltánnak volt egy súlyos betegsége, ami miatt leszerelték a rendőrségtől. Ezt 36 évesen kudarcként élte meg. Egy világ omlott össze benne, hogy többé nem lehet családfenntartó. Elveszítette jól fizető állását, elveszítettük a lakásunkat, az autónkat. Ahhoz, hogy ennivalót tudjunk venni, el kellett adni a bútorainkat. Senkitől nem kértünk segítséget, a szülőknek sem szóltunk, ám amikor minden összeomlott, felszámoltuk a fővárosi életünket, és visszajöttünk vidékre. Gyulatanyára költöztünk, itt is egymásba kapaszkodtunk. Zoltán ma már hála Istennek, jól van, s bár betegségéből nem lehet meggyógyulni, de tünetmentes. Nálam a költözés után jelentkeztek a trauma tünetei: depresszió, pánikbetegség, magas vérnyomás, májdaganat. Amikor Zoltánt ápoltam, mindig azt mondtam neki, hogy nem az a lényeg, kap-e fizetést vagy nyugdíjat, és még csak az sem, hogy ezredes-e vagy leszázalékolt rendőrtiszt. A lényeg az, hogy itt van velünk. Amikor én lettem beteg, ugyanezt a támogatást kaptam vissza. Mi egymás szövetségesei vagyunk. Nekem ő a legjobb barátom, a férjem, a szerelmem, a szeretőm, a gyermekeim apja.

A filmből nem derül ki, így elmesélné nekünk Tobi coming out-történetét?

Én egy évig még a rendőrségen dolgoztam, így Tobival, amíg be nem fejezte az általános iskolát, Budapesten maradtunk. Zoltán és Tobi testvérei már Gyulatanyán laktak. Szóval... Tobi nyolcadikos volt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy kicsúszott a kezeim közül. Elmaradtak a meghitt beszélgetések, a bújások, romlott a tanulmányi eredménye, állandóan az internetet bújta, és észrevettem, hogy sokszor hazudik. Egyre jobban távolodtunk egymástól, és tudom, hogy ez neki is nagyon fájt. Ekkor bekapcsolt nálam a sziréna. Elkezdtem nyomozni. Titokban a kezét a figyeltem, találok-e tűnyomot; a pupilláját néztem; a leheletét figyeltem; a kabátján kerestem a cigiszagot. A lénye körül egy iszonyú nagy titkot éreztem. Már arra is gondoltam, hogy terhes, vagy hogy molesztálják. De semmit sem találtam.

Egyszer aztán kitört belőlem, hogy „áruld már el, mi ez a nagy titok, mert így nem tudok segíteni”. Erre annyit felelt, hogy „Anya, ezt nem lehet”.

Egy idő után viszont már egyikünk sem bírta ezt a feszültséget. Esténként mindig hozzám bújt, de az egyik alkalommal azt mondtam neki, hogy „ha nem beszélsz, és nem tudok segíteni, akkor most hagyj”. Ő az egyik szobában sírt, én a másikban. Majdnem belehaltam, és éreztem, valamit lépni kell. Másnap nem ment iskolába. Hasfájásra hivatkozva kiíratta magát az orvosnál. Amikor hazaértem, ott állt velem szemben a folyosón. Megszeppent kisgyerek arc, kisírt szem, falfehér bőr. Remegett. Összebújtunk. Vártam, hogy elmondja, de nem tudta, ezért elkérte a telefonom, leírta oda: „a lányokat szeretem”. Szorítottam, öleltem a gyereket, ő pedig rettenetesen sírt. Akkor már én is. De nem azért, mert csalódtam benne, hanem a kétségbeesésétől, mert azt hitte, hogy én ezért megutálom. Nyugtattam, hogy minden rendben lesz, és közben záporoztak bennem a gondolatok, hogyan tudom őt megvédeni másoktól, ha ezért bántják, milyen élete lesz?

Az meg sem fordult a fejében, mit szól majd ehhez Zoltán és a másik két gyereke?

Ahogy Zoltánnal ketten, mi öten, családként is erős szövetségesek vagyunk. Tobi megkért, hogy apának mondjam el én. Zoltán pár pillanat hallgatás után azt mondta, hogy nincs itt semmi probléma, és hogy mondjam meg neki, hogy nagyon-nagyon szereti. Ekkor megkértem, hogy ő beszéljen Mátéval és Nikivel. Máté annyit reagált, hogy „ti ezt eddig nem láttátok?” Niki pedig hallgatott kicsit, és az első gondolata az volt, hogy Tobinak el kéne költöznie egy másik országba, hogy teljes életet élhessen és lehessen saját családja. Vagyis Niki egyből azon törte a fejét, hogyan segítsünk Tobin. A barátoknak és a család többi tagjának fokozatosan mondtuk el. Ahhoz mérten, hogy milyen állapotok vannak az országban, nekünk nem volt rossz tapasztalatunk.

És hogyan reagált a közvetlen környezetük?

A kortársaitól nagyon féltettem, de velük soha nem volt probléma. A legnagyobb konfliktust a pedagógusok okozták. Akkoriban a középiskolai tanárok tették tönkre az életünket. Féltek tőle és nem értették, mert Tobi nem csak felvállalta, hogy leszbikus, hiszen kezdetben egy évig csak ezt hitte, rá egy évre azonban már azt is felvállalta, hogy transznemű.

Az okmányaiban a Jázmin név szerepelt, és a tanárok nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy ő már Tobi. Budapesten el kellett hozni őt az egyik középiskolából, mert a pedagógusok rendszeresen megalázták. Amikor a férjem bement beszélni az egyik tanárral, azt mondta neki, hogy „most van március, ha megígérem, hogy szeptembertől elviszem a gyereket, akkor békét hagynak neki júniusig?” Azt felelte, hogy igen.

Amúgy éppen ez a történet mutat rá az új törvénymódosítás egyik legnagyobb borzalmára: ha valaki LMBTQ, de nincs mögötte támogató család, és a középiskolában is kikezdik a pedagógusok, vajon kihez fordulhat?

A kortársai, a gyerekek törvény sértenek, ha erről beszélnek, ha próbálnak segíteni, bármit tesznek is az elfogadásért?

Egyetlen gyerek sem kérhet segítséget a tanárától, mert az illegális? Ezt a törvénymódosítást azzal indokolták, hogy a szülők dönthessenek róla, miről hall a gyerek 18 éves kor alatt, de a törvényhozók vajon tisztában vannak azzal, hogy sok szülő nem támogatja a gyermekét, ha kiderül róla, hogy más, mint az átlag? 

Még Tobinak is volt olyan pillanata, mikor napközben a suli WC-jéből hívott azzal, hogy elege van, és öngyilkos lesz, mert nem bírja a megaláztatást. Alig tudtam beszéltetni, amíg odaértem. És mindez ez egy olyan családban és barátok között történt, ahol elfogadjuk, szeretjük és támogatjuk őt. Ez a törvény ezért nagyon rémisztő. Ha nincs anya vagy apa, akit ilyenkor felhívjon, akkor mit csinál egy gyerek? Öngyilkos lesz a WC-ben?

Tobi osztálytársai próbálták őt megvédeni a tanárokkal szemben?

Mindig kiálltak érte. Volt egy homofób tanár, aki szándékosan, mindig kéjesen szólította Jázminnak. Nem volt hajlandó Tobinak szólítani, majd amikor ő szépen és udvariasan megkérte, hogy akkor legalább hívja Tuzának, arra sem volt hajlandó. Erre a gyerekek kérlelték a tanárnőt, hogy ezt azért mégse se csinálja már vele. Mindig ott voltak mellette, ha sírt, ha szomorú volt.

Mi történt Tobival, miután iskolát váltott?

A lakhelyünktől tömegközlekedéssel nehezen elérhető távolabbi kisvárosban volt kollégista, de onnan is el kellett hoznunk, mert a tanárok nem nézték jó szemmel, hogy Tobi a lánykollégiumban lakik. Olyan dolgoktól tartottak, amelyek nem is léteztek. Ki kellett vennünk a kollégiumból, s mivel az iskola messze volt Gyulatanyától, minden reggel ötkor kellett kelnie, hogy beérjen. Akkor még nem volt kocsink. Egy helyi lakos autóval elvitte Nyíregyházáig, onnan a busszal ment. Órák délelőtt, délután dráma tagozat, és hazaesett a negyedhetes busszal. Tobi hat hónap után összeesett a fáradságtól, és a tanárok fáradhatatlan ellenállástól. Jól tanult, mindenkinek segített. Zoltánnal a szülői munkaközösség tagjai voltunk, mindig ott voltunk, ha kellett. Egyetlen ember állt ki Tobiért, az osztályfőnöke, de ő is hiába mondta milliószor kollégáinak, hogy szálljanak le Tobiról, volt olyan tanár, aki gúnyosan kérdezgette Tobitól, hogy két lány mit csinál együtt az ágyban...

A gimnáziumot azért sikerült befejeznie, ez a filmből kiderül.

Be tudta fejezni, mert akármennyire kikezdték is, egy idő után rájöttek arra, hogy Tobi nem problémás gyerek. Tanult, mi pedig Zoltánnal minden szülőin, minden rendezvényen ott voltunk. Egy idő után néhányan az iskolából már azt kérdezték tőlünk, hogy nem tudják, hogy ezt az egészet hogyan kezeljék, mert nekik nem volt még ilyen tanítványuk,

Zoltán pedig annyit felelt, hogy nekünk pedig nem volt még ilyen gyerekünk, mi is most tanuljuk.

Elég tudatosan beszél erről, és nemcsak támogatja Tobit, de rendszeresen ott van a Pride felvonuláson, és még a dokumentumfilmet is bevállalta. Miért? És hogyan találta meg önöket Bakony Alexa, a rendező?

Azzal kezdődött, hogy megismertem Tobi barátait, a többi LMBTQ fiatalt, és láttam, milyen nehéz helyzetben vannak ezek a gyerekek. Éreztem, valamit tenni kell. Írtunk a WMN magazin oldalára három cikket, mert azt gondoltuk, segíthet a gyerekeken vagy a szülőkön. Először név nélküli cikket írtam, később felvállaltam a nevem. Sok minden lejátszódott bennem: például nagyon nehezen szoktam le arról, hogy ne Jázminnak, hanem Tobinak szólítsam. Megjelent a búcsúlevelem a lányomhoz, Zoltán levele és Tobi vallomása is. Ezeket megosztottam egy támogató Facebook-csoportban, és ekkor írt rám egy fiatal transznemű lány. Ő mondta, hogy lenne egy barátnője, aki filmet forgatna. Először úgy volt, hogy vele, de a lány írta, hogy ő inkább elmegy külföldre és tiszta lappal kezd. Beszéltem a családdal, és ezek után találkoztunk Alexával, akinek a nagymamája tőlünk két faluval arrébb lakik. Egyből szimpatikusak lettünk egymásnak, megbeszéltük a részleteket. Azt nem tudtuk, hogy meddig tart a forgatás, ez közben alakult. Idővel ő is, az operatőr és a hangmérnök is kicsit a család rész lett, sokszor fel sem tűnt, hogy a távolból forgattak.

Mire gondolt, amikor a vetítővásznon visszanézte a jeleneteket?

Voltak olyan jelenetek, melyeken Tobi szerepel de mi nem voltunk jelen a forgatáson, a filmen láttuk először. A stáb bele tudott olvadni a történetünkbe, az aktuális hangulatunkba. Semmit nem erőltettek, semmi olyant nem vettek fel, amit előtte nem beszéltünk meg. Egyvalamit kértem csak Alexától, hogy a felvételen ne egy idealizált családot mutassanak, hanem a rossz napjainkat és pillanatainkat is, hiszen mi is emberek vagyunk, mi is tévedünk és hibázunk. Az a jelenet, mikor az Emberi Erőforrások Minisztériuma megadta az engedélyt a nemváltásra – amit sokan félreértenek, hiszen ez nem műtétet jelent, hanem egy új születési anyakönyvi kivonatot, amelyen már az áll, hogy Tobi férfi –, Alexával megbeszéltük, hogy ha megkapom az értesítést, akkor annak tartalmát nem mondom el egyből Tobinak. Sehogy sem tudtuk összehozni, hogy Tobi hazajöjjön, ezért egy spontán jelenetet forgattak, ahol Tobi egy parkban olvasott. Alexa azt mondta neki, vágóképeknek kell. Amint elindult a felvétel, írt nekem, hogy hívhatom Tobit. Így a reakciója teljesen őszinte volt, amikor mondtam neki a telefonban, hogy „Gratulálok, kisfiam, isten hozott, Tóbiás! Igen, megjött az engedély.” Ez a jelenet minket is rendesen megríkatott, amikor a filmet láttuk.

A filmben minden benne van, amit a világnak üzenni szerettek volna?

Sőt sok minden olyan is, amit a legelején még nem gondoltunk, de milyen jó, hogy belekerültek.

Mert – főleg egy ilyen lelketlen törvény árnyékában, mint amilyen Magyarországon megszületett – fontos arról beszélni, hogy ha a valaki a saját neméhez vonzódik, az a tini éveinek az elején elkezd kialakulni.

A tizennyolcadik életév már nagyon késő ahhoz, hogy a fiatal ne halljon ezekről a dolgokról, és nagyon kárt okozhat azt, ha valaki nem kérhet segítséget, de még csak nem is beszélhet róla. Egy kiskamasz lelke tele van félelmekkel, kételyekkel. Félek, ez a törvény nagyon sok tragédiához vezet.

Amikor Tobi tizennégy évesen elmondta, hogy azért titkolózott ennyit, mert ezekkel a barátaival találkozott, kértem, hogy ne este a sötétben valamilyen pályán bandázzanak, hanem jöjjenek hozzánk, hogy megismerjem őket. Mindegyik azt mondta, hogy Anyukájuk vagy Apukájuk nem fogadja el, vagy hogy Anya tudja, de Apa nem tudhatja meg. Rengeteg keserű történetet ismertem meg, és láttam rajtuk, hogy boldogok voltak, hogy végre egy felnőttel, egy felnőtt előtt nyíltan beszélhetnek: „Éva néni, segíts nekem, segíts elmondani az anyukámnak”. Ha ez a törvény így, ebben a formájában marad, azzal iszonyatos károkat okoznak ezeknek a gyerekeknek. A nemi identitás nagyon korán kialakul. Mindenkinél. Ahogyan én is tudtam tizenkét évesen, hogy nem Ildit vagy Katit szeretem, hanem Zoltánt, s hogy ízig vérig nő vagyok.

(Borítókép: Tuza Éva. Fotó: Székely Róbert)