Két hónapja jelent meg németül a negyedik kötete, a Balaton az Europa Verlagnál Münchenben. Esterházy Péter öt éve meghalt, de a magyar irodalom még mindig érdekli a német olvasókat.

Nemcsak hogy megjelent a Balaton, de intenzív a fogadtatása, négy recenzió látott napvilágot eddig, olvasói leveleket kaptam, sőt, még az osztrák közszolgálati televízió, az ORF híradójában is szerepelt, ott ugyanis mindig van egy kulturális ajánló a műsor végén. A szerkesztő a korosztályomba tartozik, és a Balatonról szóló kötet hasonló emlékeket idézett fel benne. Lelkesen hívott fel, hogy szeretne velem beszélni, engem meglepett és meghatott ez az azonosulás, amikor írtam, nagyon magyar, már-már fülledten „kádárista” könyvnek gondoltam. A siker titka talán az lehet, hogy személyes, nosztalgikus történeteket idéz fel, ugyanakkor ez összekapcsolódik a hazai rendszerváltással és a berlini fal leomlásával, mindkettő meghatározó mindannyiunk számára. Egyszerre felszabadító és máig szívfacsaró közös emlék. Amiből ma alig maradt valami. Hm, Esterházy? Tényleg nem tudom, mit szólna ahhoz, ha látná, hogy beszél öt éve a német sajtó a magyar társadalomról.... Annak biztosan örülne, hogy döntetlent játszottunk, nagyon klassz, támadó játékkal. Illetve dehogyisnem. Most jut eszembe: írtam E.P.-nek egy intim levelet, ami két hét múlva a Die Zeit-ban meg fog jelenni, de ez legyen meglepetés...

Hogyan juthat ki manapság egy szerző a német piacra? Itt van például Grecsó Krisztián, aki méltán arat nagy sikert itthon, kint mégsem vetette meg a lábát. Mik a kijutás és a kinti siker összetevői?

Nekem ez a német piacon a negyedik kötetem, egy transz gyilkosságról szóló (a Trans) novelláskötetem volt az első 2009-ben, amit itthon a Magvető adott ki 2006-ban. Ez még egy berlini kisebb kiadónál jelent meg, a Matthes und Seitznál, kiváló fordító, Relle Ágnes munkája. A későbbi műveim, a Rongyos ékszerdoboz – utazások Kelet-Európában és a Sovány angyalok már az Europa Verlagnál jelentek meg, ahogy a Balaton is. Ez már egy közepes kiadónak mondható, teljesen más piaci profillal. Zádor Éva lett időközben a könyveim fordítója, az ő igényes munkájának is köszönhető a figyelem.

Jó, jó, de álljunk meg. Negyedik művet nyilván könnyebb már kiadni, mint az elsőt. Hogyan jutott ki a Trans a német piacra?

Bármennyire hihetetlen, tulajdonképpen véletlen volt. Ismeretlen magyar szerzőként német kiadóhoz bejutni gyakorlatilag lehetetlen, és ne is úgy képzeljük el, hogy egy lepattinthatatlan ügynök házal kiadók tucatjainál, míg egy végre rákap a horogra. Vagy hogy a magyar díjazási (elismerési) rendszer bele tudna szólni. Akkor női szerzők ki sem juthatnának külföldre. Én 2007-ben kint voltam a Lipcsei Könyvvásáron, Karádi Éva volt a kurátor, és a német Bipolar program keretében jutottunk ki akkor Bartis Attilával és Grecsó Krisztiánnal, ott két kis kiadó magyar szerzőket keresett. Mivel nekem akkoriban jelent meg a Magvetőnél a Trans, és mivel Esterházy és Kertész is a Magvetőnél jelentek meg, nyilván közrejátszott ez is. Morcsányi Gézának sok magyar szerzőről sikerült német kiadókat meggyőznie. Virágzott Berlinben a magyar irodalmi élet. 1998-ban igen jelentős volt Magyarország részvétele a Frankfurti Könyvvásáron, ami a magyar irodalom irányába felfokozott érdeklődést produkált. Ebben Dalos Györgynek is fontos szerepe volt. 2005-ben Bartis Attilától megjelent a Nyugalom a Suhrkamp Verlagnál, komoly siker volt.

Lehet mondani, hogy jókor volt jó helyen?

Egyrészt lehet, másrészt sokat számít, hogy a német irodalom társadalmi irodalom, és fokozottabban érdeklődnek a feminista, és a politikai/társadalmi kritikus művek iránt. Szeretik a peremműfajokat, az esszét, az útikönyveket, nagyon nyitottak. Szerintem – de ezt csak most utólag gondolom – 

Ha mondjuk anekdotikus jellegű irodalmat írnék, nem érdeklődtek volna irántam sem. Vagy ha úgy írnék, mint bárki más, mint ahogy ma a német író ír. A magyar nyelv és a magyar próza mindig különlegesnek számított. A fordítóm, Zádor Éva kiváló művésze a nyelvnek, a ritmusnak, a minimalista prózának. Talán az sem elhanyagolható szempont, hogy tudok németül, írok esszéket is, így tud a kiadó könnyen felolvasásokat, közönségtalálkozókat szervezni, ezek fontosak, hiszen Németországban, Ausztriában, Svájcban is el kell adni a könyvet és ez egyre nehezebb. Különösen, hogy a kortárs irodalom kezd betagozódni a kortárs könyvpiacba, kemény kapitalista verseny van, multik irányítanak. Ráadásul a román, szlovák és a lengyel kulturális külpolitika fényévekre van tőlünk, ők sokkal több írót tudnak kivinni a vásárokra. A kiadókkal jobb a kapcsolatuk, jó a fordítástámogatási rendszerük. Nem alibiznek, komoly kiadóknál jelennek meg az íróik.

Hogy érti, hogy a kortárs irodalom kezd betagozódni a kortárs könyvpiacba?

Korábban az irodalom határozta meg a könyvpiacot, az tematizálta, mára ez nem így van, a mai irodalmi élet erősen individuális és piaci alapú, a globális trend diktál. Ugyanez vonatkozik a médiára, bizonyos szerzők műveit és fogadtatásukat a médiában való megjelenésük befolyásolja. Ezen nincs mit szépíteni.

Mondjon már példát, hogy értsem.

Nem akarok senkit megbántani, de amikor egy szerző sikeres, akkor olvasói érdeklődésre, kvázi nyomásra a kiadó rendelhet tőle egy ugyanolyan jellegű művet, amitől a szerző önmaga epigonjává válhat, és ez nyilván az irodalmi értéknek rosszat tesz. De manapság a felolvasásokat, találkozókat, eseményeket is a könyvpiac határozza meg. Mi több, olykor a tematikát, például egész egyszerűen rendelnek egy művet. Vagy maga a szerző lesz kényszeres: ugyanazt írja, aminek egyszer már bevált a receptje. Pszichológiai tanácsokat osztogat − a skatulyák száma is szépen növelhető: lmbtq irodalom, traumairodalom, abúzusregények, háborús novellák, szörnyek és ártatlanok, mindenki áldozat. Most csak viccelek, de érdemes a könyvespolcokat figyelni, olyan, mint a patikus szekrénye: ahol a fejfájáscsillapítót és a szívgyógyszert külön rekeszben tartják, lehet választani. Szerintem az irodalom nem terápia. Ez csak a bulvárosított formája. És ma a női irodalom is hozzájutott egy ilyen rekeszhez.

Ön nemrég kiszállt a szépírók női érdek-képviseleti csoportjának, a SZÍN elnöki tisztségéből, pedig korábban igen markánsan képviselte a női érdekeket. Beletörött a bicskája?

Türelmetlen lettem, másfél év alatt nem született kézzel fogható eredmény, ezért már korábban eggyel hátrébb léptem, bár a munkacsoportnak máig tagja vagyok. Rendkívül igazságtalannak, sőt felháborítónak tartom, hogy az elismeréspolitikában a nők még a számarányukhoz képest is rendkívül alulreprezentáltak. 

De bizonyos helyeken ennél is sokkal rosszabb a helyzet, a DIÁ-ban, vagyis a Digitális Irodalmi Akadémián mindössze öt százalék alatti a női arány, de a saját szervezetünkben, a Szépírók Társaságában is (a tavalyi évet leszámítva) az elmúlt tíz évben mindössze háromszor díjaztak nőt (minden évben három díjat adtak ki), miközben a társaság negyven százaléka nő. Háromnegyed évig voltam vezetője a női érdeknek, tavaly nyáron munkacsoportot hoztunk létre és megfogalmaztuk a konkrét célokat, ami belekerült az alapszabályba. De a különböző irodalmi kuratóriumok a mai napig nem deklarálták a jutalmazáspolitikájukat, vagyis hogy megfelelő legyen a női szerzők aránya. Ez nagy szívfájdalmam. A feminista mozgalmak sosem voltak sóhivatalok és a szimbolikus politizálás sincs benne a történetükben, mindig radikális követelésekkel léptek fel. Én vagyok a hibás, rosszul mértem fel, hol és kivel meddig lehet elmenni, és ki az, aki valódi változásokat akar.

Pedig egyre több a témába vágó ilyen beszélgetés, FB-esemény, az Index is tudósított nemrég egy ilyenről, ami épp a szexuális és hatalmi abúzusról szólt. Nem lehet, hogy azért a teszetoszaság, mert a mainstreamnek, vagy nevezzük akkor őket férfi íróknak, még ha egyetértenek is a törekvésekkel, egyszerűen annyira új a terep, hogy nem tudják, hogyan fogjanak bele?

Az esemény és a kommunikáció nem egyenlő a változással! Nyilván a terep újdonsága is gátló tényező, és nyilván ott van még az egyre durvábban zajló kultúrharc is, ami nagyon beszűkíti a teret, de én akkor is kézzelfoghatóbb eredményeket szerettem volna. A nők nem szerepelnek, vagy csak sokkal kisebb arányban a tankönyvekben, az új NAT-ban, a középnemzedéki díjaknál (Térey-díj), az ösztöndíjakra történő előterjesztésekben, és igen, ott az abúzus kérdése is, azzal is kell csinálni valamit, hogy a pályakezdő fiatalok már egy etikusabb irodalmi rendszerbe léphessenek be.

Miért, előfordul az abúzus?

Természetesen, írótáborokban, alá- és fölérendelt helyzetekben (folyóirat, könyvkiadás, művészeti díjak). A művészeti terep a melegágya ennek. Mikor megalakultunk, azonnal érkezett hozzánk bejelentés. Emiatt már ősszel szerettem volna elkezdeni az egyeztetést az etikai kódexről. Tudom, hogy kényes téma, sok időt, energiát igényel. Bízom benne, hogy lesz etikai kódexe a Szépírók Társaságának és példaértékű lesz az irodalmi életben.

Ön mostanra sikeres szerző, ez a negyedik kötete németül, de svédre, bolgárra, szerbre és angolra is lefordítják novelláit, illetve most a Balatonnak is készül lengyel fordítása. Meg tud élni az irodalomból, a műveiből?

Nem, és azt is hozzátenném, hogy Magyarországon ez nem evidens, és talán nem is szeretnék. Sok más dolog érdekel az irodalomon kívül, például a mezőgazdaság, a lovak. A Miskolci Egyetemen tanítok irodalomtörténetet. Szerencsére a németországi jelenlét hoz magával olyan felkéréseket, felolvasásokat, amiket a hazai hasonló eseményeknél jobban honorálnak. Családom van, két gyerekünk, napi 10-12 órát dolgozom, minden este hulla fáradtan esem be az ágyba. Csak mert szokták kérdezni, hogy az írás mellett van-e valami komoly foglalkozásom is (gondolom, ezt férfiaktól nem szokták) – nekem a könyvek és a tanulmányok a legkimerítőbb dolgaim. Aminél már csak a versenysport és az ikreimmel töltött első év volt nehezebb.

Az irodalmat is érinti a közelmúltban elfogadott, melegellenessé tett pedofiltörvény. Az ön műveiben is szerepelnek homoerotikus jelenetek, a Trans a berlini transz prostituáltak világában játszódik. Mit gondol, az írók öncenzúrát fognak majd alkalmazni, „nehogy probléma legyen”?

Dehogy. Már készül a melegantológia, de a kiadóját még nem árulhatom el. Ez a törvény azon túl, hogy felháborító, óriási visszalépés is az érzékenyítésben, hiszen a magyar társadalom ennél már organikusan, természetes úton sokkal magasabb elfogadási pontra jutott, 

Ez teljesen nonszensz. Ráadásul a magyar melegirodalom világhírű: Nádas Péter még a 80-as években íródott, opus magnumnak tekintett regényére, az Emlékiratok könyvére gondolok, ami Berlintől New Yorkig méltán kirobbanó siker volt, és Galgóczi Erzsébet leszbikus kultuszregényére, az 56-as forradalom után játszódó Törvényen kívül és belülre, melyet szintén lefordítottak németre, Eine andere Liebe címmel. Mindkét regényben komoly társadalmi nyomás van a tiltott szexualitáson, intim politikai regények. Itt születtek, nálunk, ebben a társadalomban. A lengyelektől a finneken át az amerikaiakig mindenütt ismerik és elismerik őket. A magyar színházban is fontos téma ez, Zsótér Sándor vagy Frenák Pál alkotásait emelném ki.

A homoszexualitás mint jelenség mára olyannyira elfogadott, hogy már nem is téma. (Én ebben éltem, bocsánat.) És akkor most újra tematizálták, negatív előjellel. Összemosva homoszexualitást a nemváltással és a nemi diszfóriával, ami szintén nonszensz. Miközben a pedofília törvényt az egész társadalom várta. A Pride-on korábban bíráltam, hogy nincs vita a gyerekek szexualizálásról, ott is süket fülekre talált a téma, visszamondták három éve a beszédemet. Nagyon szerencsétlen döntésnek tartom. Tibi atya blogja szépen, mint az óramű, minden júniusban megemlékezik az esetről.

Voltaképp ez egy szimbolikus politizálás, de ez megy ma Magyarországon és mindenütt a közéletben. Sahra Wagenknecht német politkus Lifestyle politizálásnak nevezi: jön a tüntetés, kitesszük a zászlókat, és minden marad a régiben. Vagy jön egy párt és rátelepszik a témára. Észre sem veszi, hogy nem hagy senkit szóhoz jutni. Mérgezett marad a társadalom, a napi alkuelvű, haszonleső politika szórja bele a mérgeket. Mit csinálnak az emberek: kiköltöznek a természetbe, vagy elvándorolnak falura.

Természetesen nagyon nagy szükség volt egy pedofiltörvényre, de nem ilyen áron. Az én gyerekeim tizenegy évesek, egész nap a telefonjukat nyomkodják, mint a korosztályukból bárki. „Kockulnak”. Komolyan azt hiszi bárki, hogy ezek a gyerekek még nem találkoztak a kérdéssel? Sajnos az ilyen provokatív törvények miatt is van, hogy még az előző témához is kapcsolódjak, hogy teljesen eltávolodik Magyarország a rögvalóságtól, ráadásul a német média hidegháborút hirdet a magyarok ellen, most már arra sem adnak, hogy mondjuk egy magyar szereplőt meghívjanak Magyarországról egy német vagy egy osztrák tévévitába, aminek az a címe: hogy beszéljünk a magyarokról. Na, ez elképzelhetetlen volt 1989 után. A Balatonban leírt világban, abban az időben minden ellenkező előjellel működött, mint ma.

Jelenleg a Szentendrei-szigeten alkot. Folytatója az írói hagyományoknak?

Nem, nekünk itt van házunk és ide vonulok el, ha hosszabb szöveget írok. Én azt csak később tudtam meg, hogy Nádas és Mészöly barátsága itt, Kisorosziban szökkent szárba, illetve hogy később is ez egy irodalmi alkotóhely lett. De ma ez is teljesen átalakult, a Kádár-rendszerben volt Szigliget, kert, meg pad, meg társalgó. Volt nemzedéki irodalom, voltak műhelyek, ma az a benyomásom, hogy nincsenek körök, csoportosulások, mindenki magányosan, individualista módon alkot, ül a gépe előtt. Viszont van bőven ignorálás, meg kirekesztés, meg a „nem beszélek a másikkal”. A könyvpiac meg legyártja ehhez a kottákat, nem jó ez így – ami persze egyúttal azt is jelenti, hogy nagyon jó a magyar irodalom az elrejtett vonalban, a rejtőzködők között. Az idén legalább három kiváló könyvet olvastam.

Mik ezek?

Szívesen ajánlom őket: Terék Anna versei, A Duna utca. Szekrényes Miklós új novellái és Szálinger Balázs Duna-könyve. Plusz egy bónusz: Bartis Attila esszéi a fotográfiáról.

(Borítókép: Kiss Noémi. Fotó: Karip Tímea / Index)