Hesp József szakasztott mása ükapjának, a legendás Robert Hespnek, a XIX. század derekán Yorkshire grófságból Magyarországra szakadt idomárnak, aki Kincsemből veretlen és verhetetlen csodakancát faragott. A nyolcvanéves szakember egy fél délutánon át mesélt önmaga és családja kalandos életéről az Indexnek.
Súlyos születési rendellenességgel jöttem a világra. Be voltam oltva a lovak már-már kóros szeretetével. Nagyapám alagi istállójában tanultam meg járni. Amikor manapság arra sétálok, mindig megnézem, merre is tettem meg az első, botladozó lépéseimet. Nyolcéves koromtól ott éltem az istálló környékén, amikor más gyerek futballozott, én a lovakat csutakoltam, trágyát hordtam. Az öreg lovászok azt mondták, hogy Józsika, pisilj rá a csutakra, és akkor szép fényes lesz a ló szőre. Mondanom sem kell, én felültem ezeknek az ugratásoknak, ahogy az egy nyolcéves gyerektől elvárható…
Hesp József lankadatlan lelkesedéssel mesél és mesél a kellemesen bizsergető, késő tavaszi napsütésben – még a gyilkos kánikula beköszönte előtt beszélgettünk a legendás Robert Hesp, Kincsem tőről metszett yorkshire-i idomárja ükunokájával. Az őst nyilván mindenki ismeri, aki látta a frenetikus sikerű Kincsem filmet, Gyabronka József alakította – szenzációsan – az 1825-ben az angliai Slingsbyben született trénert. Márpedig 456 ezren látták, és ezzel minden idők egyik legtöbb nézőt vonzó magyar filmje lett a csodakanca sztorija.
Intézményes formában úgy kerültem kapcsolatba a lósporttal, hogy 1957-ben hívtak a Turfhoz, amelynek akkoriban Varga László volt a főszerkesztője – idézi fel a dinasztia krónikása a 64 évvel ezelőtt történteket. – Fogalmazásból mindig jó voltam. Egyszer Hajnal elvtárs – Hajnal Károly, a Lósport Nemzeti Vállalat 1956-ban kinevezett igazgatója, aki pártember volt a leggyengébb, képzetlen és műveletlen fajtából – behívatta apámat, akkor már negyedikes voltam, és azt mondta: „Edvin, ne is gondoljatok arra, hogy felveszem a fiadat. Mert dinasztiát nem nevelünk!" Márpedig én lennék a negyedik generáció.
A felmenők valamennyien lovakkal foglalkoztak. Volt, aki akadálylovas volt, megint más idomár, volt, aki ménesmester Öreglakon, és a ló volt a közös nevező. Természetes volt, hogy Hesp József is beállt a sorba. Az ős Robert Hesp volt, Kincsem angol trénere, az ő fia József, aztán következett Edvin, hősünk édesapja, és az ifjabbik József, beszélgetőpartnerünk. Sőt az ő legidősebb fiát is Józsefnek hívják.
De Hajnal elvtárs nem akart fölvenni – kanyarodunk vissza eredeti témánkhoz. – Sebaj, gondoltam, akkor elmegyek vegyésznek, ugyanis jó voltam kémiából. Felvettek a Kőbányai Gyógyszergyárba – bár lehettem volna újságíró is a Turfnál –, és akkor Török Imre bácsi, családunk régi, harmadik generációs barátja beszélt Hajnallal, de ő nem adta be a derekát, viszont felajánlották apámnak, hogy a fia elmehet Dióspusztára lovásznak. Dióspuszta Tata mellett van, híres ménes, úgyhogy elmentem oda lovásznak, az első munkaköri bejegyzésem a munkakönyvben: csikós. Egy idő után átkerültem Tata-Remeteségre, az egykori Esterházy-méneshez, ott hajkurásztam a lovakat, ahogy egy csikóstól elvárható. Ezek állami ménesek voltak természetesen, a Földművelési Minisztériumhoz tartoztunk. Közben azért Török Imre bácsi folyamatosan rágta Hajnal elvtárs fülét, mígnem a főnök azt mondta, felvesz engem az ügetőre – lovásznak. Azt hitte, ezt az ajánlatot nem fogadom el, de pechjére elfogadtam.
Hesp József remekül érezte magát az ügetőn, sok barátja dolgozott ott, a szakma alapjait ott sajátította el. Hajtó ugyan nem lett belőle, de Konta Dezsőnél, a legendás Kabala idomárjánál szívta magába a mesterség fortélyait. Kabala nagy sztár volt, 1964-ben megnyerte Bécs város 45 000 schillinges nagydíját. Konta és Marschall Józsi bácsi volt akkoriban a két nagy név az ügetőn. Konta azt javasolta Hespnek, ne menjen a galoppra, maradjon mellette segédhajtó.
Hajnalék látták, jól érzem magam az ügetőn, erre bosszúból áthelyeztek a galoppra – folytatja a történetet. – Ott voltam egy darabig lovász, majd Török Imre segítségével nagy nehezen felkerültem a titkárságra, és ottragadtam. Zsoké nem lehettem, mert bár nem vagyok óriás, de akkoriban a zsokék még alacsonyabbak voltak, mint manapság, meg aztán Kállai Pali mellett nem rúghattam volna labdába... Pali művész volt, egyszer Amerikában a maffiózók még a lóról is lelőtték, legalábbis ő így mesélte. Embernek is nagyszerű volt, szerette a nőket, szerette a lovakat, mi kell még? Csak a hivatásának élt. Mártival, az özvegyével minden vasárnap találkozom, kinn van a galoppon.
Hesp József nyolcéves korában ült először lóra.
Hófúvásnak hívták az első lovamat, ma már nem lovagolok, öreg vagyok már hozzá. Annak idején a Honvédnál lovagoltam, Kolláth Kornél keze alatt, a Hidász utcában. Balogh Pityu, Széplaki Pali, Lázár Anti mind a barátaim voltak. Láttam Imperiált futni, aztán később Overdose-t is, a galoppot a sztárlovak teszik híressé. Amikor Imperiál futott, kijött Kádár János és Dobi István, Overdose-nak pedig Orbán Viktor is szurkolt a Kincsem Parkban. Bizony ám! Kíváncsiak voltak rá, hála istennek.
Szóba kerülnek napjaink ígéretes lovai, Sambo, Eggi′s Choice, Shy Boy. Utóbbiról akkor még nem is sejtjük, hogy majd július negyedikén megnyeri a Magyar Derbyt.
Ó, hát Overdose tizennyolc hosszal győzött a nyeretlen kétévesek között! – homályosodik el a tekintete. – Persze egy ló képességeire akkor derül fény, amikor küzdelemre késztetik. Ez Kincsemnél is így volt másfél évszázaddal ezelőtt. A filmet egyébként nagyon jónak tartottam, a valósághoz nem sok köze volt, de Herendi Gáborék remek romantikus kalandfilmet csináltak. Az volt a cél, hogy a tömegeket behozzák a moziba, és ez maradéktalanul sikerült. Persze a szakmaiatlanságon kacagtam, hogy a csodakancának töke volt a filmben, de ez nem is lényeges. Mint ahogy az sem, hogy a kis töpörtyű Blaskovichot a daliás Nagy Ervin játszotta. De ez sem számított, mert a film sokakban felkeltette az érdeklődést a lovak, a lóverseny iránt. Találkoztam olyan emberrel a Kincsem Parkban, aki azért jött ki, hogy megnézze a csodakanca szobrát, ami egyébként nagyszerű, élethű szobor, Tóth Béla alkotása, akinek az apja, Béla bácsi az öttusa-válogatott lovasedzője volt.
Aztán szóba kerül a dinasztia alapítója, Robert Hesp is.
A családunkról az első emlékek a harmincéves háború idejéből, a XVII. század közepéről datálódnak, frankfurti német família voltunk – meséli. – Frankfurt égése után Flandriába, majd Angliába költöztek az ősök, Yorkshire grófságba, Hesp és Hespe néven is vannak írásos emlékek. Christopher Hesp, John Hesp, ilyen nevek voltak. Robert 1797-ben született Slingsbyben, ő volt a nevezetes Robertnek, az ükapámnak az apja. Utóbbi 1825-ben jött a világra, ugyancsak Slingsbyben. 1846-ban érkezett Magyarországra, eleinte vadászlovakkal dolgozott az Esterházyaknál, majd a Batthyány grófok kisbéri birtokán. Ez utóbbi munkája nehéz helyzetbe hozta, mert a szabadságharc leverése után sokat segített a családnak az ország elhagyásában, később kalandos körülmények között vissza is tért, hogy az ittragadt Batthyány Ödönt is kicsempéssze Magyarországról. Csakhogy útközben fosztogató osztrák katonákba ütközött, már kivégzőosztag elé állították, de hatalmas szerencsével megúszta – az ezredes azt mondta, diplomáciai bonyodalmak támadhatnak egy brit állampolgár kivégzéséből –, és a gróffal együtt el tudott menekülni. Úgy úszta át a Dunát, hogy a Batthyány-család értékeit a fejére kötötte. Végül 1852-ben, immár legálisan visszatért az országba, továbbra is lovakkal foglalkozott, olyan sikeresen, hogy Patkó nevű idomítottja 1868 őszén megnyerte a legjelentősebb pesti akadályversenyt. Feleségét, Reynolds Máriát, azaz Maria Reynoldsot azonban Angliából hozta Magyarországra, ő lett az ükanyám. Robert ezek után Gödre költözött, és itt találkozott Blaskovich Ernő földbirtokossal, aki persze egy cseppet sem hasonlított Nagy Ervinre…
Blaskovich éppen a csikóit kínálta eladásra arisztokratáknak, a hatos csomagból egyedül Kincsem nem kelt el, ott maradt Blaskovich nyakán, „jó szemmel” kiszúrták, melyik lóból nem lesz semmi… Szerencsére…
Az ükapám azonban – aki tökéletesen megtanult magyarul – meglátta Kincsemben a zsenit, türelmes munkájának, szakértelmének meg is lett az eredménye – emlékezik József. – Kétévesen Berlinben futotta az első versenyét a kanca, természetesen győzött, és ezzel páratlan, két éven át tartó, 54 győzelemből álló sorozat vette kezdetét. A német és az osztrák pályák után Franciaországot és Angliát is meghódította. Ükapám a szédületes sikersorozat után is meghitt kapcsolatban maradt Kincsemmel, olyannyira, hogy egy hónappal azok után, hogy Kincsem 1887 márciusában kimúlt, Robert is elhunyt.
Robert öt fia gondoskodott a családi hagyományok továbbéléséről, Ede, a legidősebb vezette a tréningtelepet, sőt remek akadályversenyző vált belőle, 1889-ben megnyerte a híres pardubicei futamot Parisis nevű lovával. A család 1914-ben honosíttatta magát, éppen akkor, amikor kitört az első világháború. Ez egyfelől jó döntés volt, mivel így brit, azaz ellenséges állampolgárként nem internálták őket, cserébe viszont a fiúkat kivitték a frontra, József, Ede fia – beszélgetőpartnerünk nagyapja – csak 1920-ban tért haza az orosz hadifogságból. Belőle is remek idomár lett, tanítványai öt Kanca-díjban győztek.
Apám, Edvin közgazdaságtanból doktorált, ám végül mégis továbbvitte a családi hagyományt – folytatja József. – A második világháború után a megváltozott körülményekhez igazodva átdolgozta a versenyrendszert, szakcikkeit külföldi lapok is közölték. Jómagam pedig sokáig vezettem a Turf galopprovatát, manapság is a hendikepperbizottság tagja vagyok. Kár, hogy a fiaim, József és Róbert nem vonzódnak a lovakhoz, felnőtt unokám, Viktor sem, talán a legkisebből, Albertből lesz valami…
József szakértelménél csak szerénysége nagyobb, harapófogóval kell kihúzni belőle, hogy ő A magyar galoppsport története című fantasztikus könyv szerzője, amely 2018-ban jelent meg és 370 oldalon, képekkel gazdagon illusztrálva mutatja be e gyönyörű sport honi történetét.
Manapság Pécsi Pista, akinek az édesapja, Miki is a jó barátom volt, nehéz korszakban vette át a Kincsem Park irányítását – tűnődik Hesp József. – Az internet korában rengeteg riválisa van a turfnak, ráadásul a lóversenyre járás, a fogadás időrabló tevékenység, hiszen meg kell ismerni a lovakat, a mezőnyt. Emlékszem, amikor pénteken megjelent a Turf, már sorban álltak a fogadók, vasárnapig az újságot böngészték, és kettőtől hétig kint voltak a pályán. Szóval nagyon időrabló tevékenység. De szerintem Pista jól teszi a dolgát, ő, sok politikai kinevezett elődjével szemben szakmabeli, hiszen újságíró, a Turf főszerkesztője is volt. Új fogadási formákat vezetett be, fejleszti a Kincsem Parkot. Le a kalappal előtte. Ezt csak szenvedélyesen lehet csinálni, és benne ez a szenvedély megvan.
Mint ahogy Hesp Józsefben is, aki búcsúzóul még dedikálja nekem A magyar galoppsport történetét. Aztán kihörpinti a kávéját, és itthagyva a felejthetetlen kétórás beszélgetés emlékeit, távozik az asztaltól.
(Borítókép: Hesp József. Fotó: Kaszás Tamás / Index)