Először úgy érezzük, Pataki Márk és Pálfi Balázs impozáns keményfedelűje valami nagyon niche kiadvány, valami nagyon réteg dolog, ami tényleg a játékőrülteknek szól, azon belül is a játékterem-univerzum saját fejéből kilátni képtelen megszállottjainak, konkrétan a flipper szenvedélyes rajongóinak, akik megálltak valahol az időben, ott a 80-as évek környékén Balatonföldváron, szimatszatyrukkal és alföldi papucsukkal leparkoltak egy gép előtt, elővették maradék bélásaikat, majd erőből jól meghúzták a kart. Kilökték a golyót, és azóta ott lökdösik vele a bikinis nőket, a Star Wars-feliratú figurákat, a vörös szájú szőke pipit, aki persze szintén nem öregszik azóta, épphogy 23, Silvester Stallonét Rocky bokszkesztyűjében, a lángmintás Cadillacet, vagy hogy már valami igazi hungaricum is legyen, Attilát, a hunok királyát, amint egyik karján a feszülő tricepszét mutatja, másikkal meg magasba emeli a lándzsát. 

és kevés már a kóla, valami erősebb szomjoltó kell, kipattan hát az első Balatoni világos.

És nem is érezzük rosszul, mert ez tényleg a vájtfülűeknek, a nagy játékosoknak szóló kiadvány, de közben ki ne szeretné a flippert, és ahogy olvassuk, haladunk előre a flippertörténetben, mely valójában először tivoli- meg jágótörténet, na nem az a Jágó, hanem a játékgolyó, ezzel játszott Karinthy és Gombaszögi Ella is, csak később válik flipperré, szóval csak később vesszük észre, hogy mint minden jó, szenvedélyes szakkiadvány, ez a könyv is kultúrtörténet és korrajz is, pesti flasztertörténet és Kádár-korszak, és nem csak, ahogy alcíme mondja, a magyar játéktermek képes krónikája. Persze a képanyag gazdag és igényes, jobbára a szerző urak által vezetett flippermúzeum képanyaga, jók a vágások, jók a fények, de nem csak a képekről van itt szó, igenis ez egyfajta történelem.

Ahogy történelem az, hogy

• már a húszas években betiltják a játékautomatát a Harmadik Birodalom előszobájába lépő Berlinben, mert óriási botrány kerekedik, amiért a játékosok panaszt tesznek, hogy a kijelzőkön a narancs, szőlő, barack és cseresznye figurák szinte soha nem olyan sorrendben érkeznek, hogy az nekik kedvezzen;
• 1936-ban New York polgármestere társaival 300 gépet dob a tengerbe, s az erről készült fotó végigmegy a világsajtóban, mert a szerencsejátékgépek készítését és üzemeltetését a törvényhozás büntetendő cselekménynek nyilvánítja;
• Karinthy Frigyes, mikor Királyhegyi Pált egy játék után felhívja otthonába, így mutatja be a családját s otthonát a vendégnek: „A feleségem, Aranka, nem panaszképpen mondom, és a fiam, a Cini. Ez meg itt a zongora. De a flipper szebben szól.”
• a mai Írók boltja helyén a Liszt Ferenc téren akkor a híres Japán kávéház állt, ahol három kategóriában jágóztak (színészek, színésznők és írók-újságírók), és ahol Rejtő Jenő, amikor nem volt pénze, novellákkal fizetett a vacsoráért, és amelynek telefonfülke ablakát Rippl-Rónai tervezte, és Roth Miksa kivitelezte;
• az első játékgépet Magyarországon a Belkereskedelmi Kölcsönző Vállalat a József körúton avatja fel 1962-ben;
• hiába a rendőri ellenőrzés és a mindenféle biztonsági előírás, 1977-ben csak kiderül, hogy a vállalat alkalmazottai sikkasztanak;
• 73-ban akkora verekedés tör ki egy flippernél, hogy az egyik embernek leharapják a fülét;
• 83 után sokan vágnak bele, hogy flippert üzemeltessenek;
• az Ötvös Csöpi, alias Bujtor István fémjelezte A Pogány Madonnában a rosszfiúk is flippereznek.

Summa summarum, érdekes olvasmány, a nagyon részletekbe vesző játékgéptörténetet, aki akarja, ugorhatja, de az érzés, amit a szerzők mind a múzeummal, mind a könyvvel kreálni akartak, a gyerekkori utazás és az önfeledt nosztalgia megszületik már az első lapoktól fogva.

A könyv második fele tulajdonképp egy kis önpromó, a múzeumot magát, annak létrejöttét, a gépek sokszor nehézkes beszerzését, a gyűjtemény megszületésének útját mutatja be, a szentélyt teremről teremre, ahová 3500 forintért beugorhatunk, és ahol szabad játékra vannak állítva a gépek. És ahol büfé is van, mert nincs nagyobb fényűzés, mint evés közben olvasni, talán csak enni olvasás közben, az olvasás flipperezéssel behelyettesítve.

Csak fel ne ugorjunk rájuk, mint Terence Hill tette a Különben dühbe jövünkben.

(Borítókép: Huszti István / Index)