Úgy tűnik, Enyedi Ildikó A feleségem története című filmje tegnap este elnyerte a cannes-i publikum tetszését, és a díjra is esélyes. Igen ám, de a külföldi média azért nem tűnik ennyire könnyű közönségnek...
A The Hollywood Reporter úgy fogalmazott, hogy Enyedi Ildikó, Kelet-Európa egyik leginkább magával ragadó rendezőjének szerzői hangja nemcsak elhalkult, de kissé elavult is. Füst Milán leghíresebb regényének Enyedi-féle adaptációja ahelyett, hogy regényszerű lenne, olyan, mint egy tárca, amelyben a szereplők a hűtlenség gyanúját boncolgatják.
A dizájnra és a kellékekre nem lehet panasz,
a külalakot klasszikusnak és gyönyörűnek titulálják, Léa Seydoux pedig önmaga elég ahhoz, hogy a film a csúcskategóriás szolgáltatók figyelmét is megragadja.
A kosztümök és Rév Marcell operatőri munkája hibátlan, az igazi Enyedi-rajongók azonban eltöprengenek azon, hogy a rendező egyéni hangja vajon szabadságra ment-e, miközben A feleségem történetén dolgozott.
Habár Füst Milán regénye egyes szám első személyben meséli el a kapitány történetét, Enyedi filmje hamiskásan, egyhangú személyiséggel és viselkedéssel ruházza fel a karaktereket – ez pedig számtalan kérdést felvet azok terveiről és döntéseiről – írja a lap.
A rendezőnő maga adaptálta a regényt, ám a portál szerint Enyedi és a szereplők is eltévedtek az angol nyelv útvesztőjében: a karakterek közötti kommunikáció minden, csak nem zökkenőmentes.
A párbeszédek nem hangzanak hitelesen, legalábbis nem annyira, hogy beleilljenek az 1920-as évek stílusába (vagyis a korhű angol nyelvi közegbe).
A szereplőket mintha jobban érdekelné, hogy minél hamarabb túl legyenek a szövegen, mintsem az, hogy szünetekkel és hangsúlyozással a szavak különféle jelentéseit próbálnák megteremteni.
A forgatókönyvben ismétlődő mozzanatok, valamint az irónia és a könnyű humor hiánya miatt a film sokkal nehezebben emészthető, mint az egy ilyen kategóriájú filmtől elvárható. Az alkotás majdnem három óra hosszú, így az „erőltetett menet” még tovább nyújtja az eleve hosszú filmet.
A Screen Daily szintén az angol nyelvű előadásban rejlő nehézségeket említi a film kevésbé megnyerő részeként. Amikor idegen anyanyelvű színészek kénytelenek angol nyelven játszani, kevés az esély arra, hogy hiteles, meggyőző és átütő élményt nyújtanak a nézőknek, továbbá hogy bebizonyítják, a filmben felmerülő problémákat igenis komolyan kell venni. Enyedi döntése, hogy angolul forgassák a filmet, megnehezíti a saját dolgát, vagyis hogy az anglofón területeken is könnyen eladható legyen a produkció.
A Jakob Störr kapitányt alakító holland Gijs Naber imponáló megjelenésével szemben Lizzie (Léa Seydoux) aprócska, törékeny teremtés. Egy karakter, akit nem dolgoztak ki tetőtől talpig, így „befejezetlen” maradt, ennek ellenére sokkal érdekesebb a higgadt Jakobnál.
A Variety szerint a film képi világa önmagában elegendő ahhoz, hogy egy remekül nézhető filmet eredményezzen, bár A feleségem története aligha mondható úttörő alkotásnak.
Egy olyan hajó, amely lassan közeledik a háromórás határ felé, miközben a víz folyamatosan szivárog a hajótestbe.
Az, hogy Enyedi más szerző regényét vitte filmre, megszakítja a rendezőnő egyéniségét, saját történeteinek különlegességét. A film a regényadaptációk csapdájába esik: egyes jelenetek túl hosszúak, túl sok szereplővel dolgoznak, a párbeszédek pedig inkább hangzanak felolvasásnak, mintsem zökkenőmentes kommunikációnak.
A portál szerint nem a különféle angol akcentusokkal van a probléma. Jakob és Lizzy eszmecseréi harsányak, és egyik karakter szájából sem hangzanak természetesen: legfeljebb egy narrátor hangjához lehetne hasonlítani a kapitány kedvelt kifejezéseit és szavait. Enyedi Ildikó azonban még így is mestere annak, hogy szavak nélkül közvetítse elképzeléseit: a vizuális elemek gyönyörűek, és az operatőri munka sem hagy kívánnivalót maga után.
(Borítókép: Jelenet A feleségem története című filmből. Fotó: Csata Hanna)