Enyedi Ildikó legújabb filmjében főként külföldi színészeket láthatunk, ám eddigi munkái a magyar színészszakma krémjének adtak lehetőséget. A Testről és lélekről című film Borbély Alexandrával a főszerepben bejárta a világot, a Terápia című sorozat pedig a legkiválóbb magyar színművészekkel népszerűsítette a pszichológiát a tévében.  Arra kértük Marozsán Erikát és Nagy Ervint, pár mondatban beszéljenek a magyar rendezőről, akinek öt percen keresztül állva tapsolt a szakma Cannesban. 

Rajta kívül még sosem szúrta ki senki, ha eltévedt bennem egy gondolat

Nagy Ervin a Terápia című sorozatban, illetve a Testről és lélekről című filmben dolgozott együtt Enyedi Ildikóval. Mind a két produkcióban teljesen különböző arcait tudta megmutatni, a Terápiában pedig olyan felismerései voltak, amik azóta is végig kísérik a gondolkodását:

A Terápia egy olyan munka volt az életemben, amihez hasonló talán még sosem adatott meg nekem azelőtt.

Azt, hogy színészként negyven percen keresztül izgalmas tudok lenni egy fotelban ülve, ennek a sorozatnak, pontosabban Ildikónak köszönhetem. Mindig azt gondoltam, hogy az a hiperszenzitivitás, amit ő képvisel, a szakma csúcsa. Nem azért, mert színházban nem tudtam megtapasztalni, mit jelent a legmagasabb minőség, hanem mert a filmezésnek van egy olyan fajta játéktechnikai minimalizmusa, amit a színházi téren keresztül ritkán lehet működtetni.

Azt hiszem, hogy rajta kívül még sosem szúrta ki senki, ha eltévedt bennem egy gondolat. Hibás helyről született meg a fejemben, nem is beszéltem, csak átfutott valami az agyamban, és ő rögtön észrevette. A nőket nem csak a küllemükért csodálom, hanem mert ennyi „csáppal” kizárólag ők tudnak figyelni, érzékelni. A művészetben is van szerintem egy olyan szegmens, amit csak nagyon okos, érzékeny nők ismernek. Ez a tartomány férfiak számára elérhetetlen, és ezt Ildikó uralja. Nagyon bízom A feleségem történetének sikerében mert ez a film harminc éve dédelgetett álma. Remélem, a következő nagy dobását magyarokkal forgatja majd. Nagy szüksége van rá a hazai szakmának.

Különös adománya az életemnek, hogy dolgozhattam vele. Hangos szó nem hangzott el tőle soha, egyetlen egyszer volt, hogy elküldött sétálni öt percre, hogy lehiggadjak, mert azt érezte, tévesen ítélek meg egy helyzetet. Nagyon ritka, hogy valaki erőfeszítés nélkül ennyire higgadt, tiszteletteljes légkört tudjon teremteni maga körül. Minden vele töltött pillanatra hálával gondolok és nem titkolom el: remélem megadatik még az életemben egy olyan Enyedi-film, amiben játszhatok."

Árad belőle egy guru vagy Buddha békessége, mégis minden falat kettétör

Marozsán Erikában  is mély nyomott hagyott az Enyedi Ildikóval közös munka. A színésznő Az én XX. századom című film óta rajongója Enyedinek, a Terápia című sorozatban pedig azt is megtapasztalhatta, milyen, amikor rendez.

Marozsán Erika, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem előtt, a Táncművészeti Főiskolán tanult,  egy táncművészeti hasonlattal kezdte:

A rendezés, a rendezők munkája a balettintézetet juttatja eszembe.

Ott több évtizedig rakosgatja össze az ember az izmait, a mozdulatait, és egy végtelennek tűnő türelem kell ahhoz, hogy az ember készen álljon. Mikor Ildikót figyelem, nekem ezek a balettintézetes éveim jutnak eszembe, mikor növendékként kezd az ember dolgozni, de pontosan tudja, hogy legalább tíz év múlva leszünk készen. Így képzelem a rendezést, hogy amikor nekivágnak egy munkának, ugyan úgy apró darabokból kell építkezniük és összerakni valamit, ami érvényes lesz több tíz év múlva is akár.

Ildikó olyan, mint egy puzzle játékos, végtelen türelme van. Színészekkel, kollégákkal, producerekkel, zeneszerzőkkel, bárkivel. Egy pillanatra sem láttam elveszíteni a hitét, pedig ismerve a karrierjét, ő tényleg sokat várt arra, hogy ezek a csodálatos pillanatok az életében újra megtörténhessenek vele. Ez a végtelen türelem és halkszavú csöndesség, ami egyébként megmozdíthatatlan kőszikla szilárdságú, ez a visszafogott erő tulajdonképp egy egész hadseregnyi emberrel elbír.

Árad belőle egy guru vagy Buddha békessége, mégis minden falat kettétör. Ez a kettősség benne az egyik legcsodálatosabb, és azért jó mellette lenni egy kis időt is, mert elleshetjük, eltanulhatjuk, ha nem is mélységében, de fortélyait ennek a csendes tudásnak.

Az én XX. századom az egyik legcsodálatosabb filmje.

Nem az a kérdés, hogy Ildikó miért most ennyire releváns és sikeres, hanem az, hogyan létezhet egy olyan szakma, amelyik húsz évig megvonta tőle a szót.

Az ember azt hinné, hogy ilyen soha nem fordulhatna elő, de mégis van. Nagy és kitartó tehetségek évtizedekig csak várnak, és közben nem rúghatnak labdába. De ez megint csak a puzzle játékos nyugalma és a hit, hogy ez a több ezer darabka egyszer mégiscsak ki fogja adni ezt a képet. Annyira örülök, hogy Ildikónak sikerült kivárnia és kiraknia a saját képét, és megy tovább.

Az eredményhirdetés szombaton lesz, a magyar színészeinkkel együtt mi is lelkesen drukkolunk Enyedi Ildikó új filmjének, amin bár hosszú percekig állva tapsolt a közönség, a nemzetközi sajtóban mégis megjelent pár negatív észrevétel is.

(Borítókép: Enyedi Ildikó és Gijs Nabe sajtótájékoztatón vesz részt a cannes-i filmfesztiválon 2021. július 15-én. Fotó: John MACDOUGALL / AFP)