Hamarosan lehull a lepel az idei Arany Pálma díj győzteséről.
Magyarország négy filmmel van jelen, Enyedi Ildikó „A feleségem története” című alkotását nagy favoritként emlegetik. Több megosztó, tudatosan provokatív film is versenyez még Cannes-ban a fődíjért.
A provokatív stílusáról ismert rendező, Paul Verhoeven ezzel a francia nyelvű, 17. századi apácákról szóló – igaz történeten alapuló – drámával rukkolt elő. A főszereplő Benedettát (Virginie Efira) vallási nézetei, na meg persze a homoszexualitása miatt támadják.
Köztudott, hogy a rendezőt egész életében lenyűgözte Jézus Krisztus lénye, végül ebben a leszbikusságot megfilmesítő alkotásban „élte ki” magát. A filmet Benedetta Carlini, egy 17. századi olasz apáca története ihlette, aki azt állította, hogy látomásai vannak Jézusról, és akit szexualitása miatt büntettek meg. Testiség, erőszak, árulások, erkölcsi kétértelműség, képmutatás – és persze egy vibrátorrá alakuló Szűz Mária szobor – is megjelenik a filmben.
Az inkább szatirikusként jellemezhető alkotás minden bizonnyal sokaknál kiveri a biztosítékot, így kérdéses mind a fődíj, mind pedig a film további sorsa a tengerentúlon.
„Lusta, fantáziátlan, és képtelen kifejezni a rendező, Mia Hansen-Løve csodálatát Ingmar Bergman iránt” – írja a deadline.com a filmről, amely egy olyan párról szól, akik a Feröer szigetekre zarándokolnak. A képi világ persze szép, ám a film inkább turistaszemszögből megnyerő, mintsem szakmaiból.
Olyan filmről beszélünk, amelynek derűs álmossága meghazudtolja témái egzisztenciális irányát: művészet, szerelem, munka, emlékek, identitás, ambíció, rögeszmék és az életben maradás kínzó, mégis izgató kihívása. A nézőponttól függően a szereplők viszonya az európai mozi óriásához egyszerre elbűvöli a nézőt, és rámutat a világban a felmerülő problémák véget nem érő sorára.
Egy film fájó igazságokról, ennek ellenére könnyed hangvételű alkotás. Egyértelmű szerelemgyermeke a rendezőnőnek, akinek a munkássága mindig inkább az életrajzi művek felé hajlott. Ez az első Hansen-Løve film, amely Franciaországon kívül készült, és az első angol nyelvű alkotás is. (Az pedig, hogy a film amolyan turistahangulatot áraszt, nem teszi kevésbé görcsössé a mozit...)
Jacques Audiard, az eklektikus veterán rendező ismét magasabb fokozatra kapcsolt Adrian Tomine amerikai képregényíró történetének adaptációjával. Audiard filmje összekapcsolódó történeteket mutat be – toronyházakban élő, különböző hátterű párizsi fiatalok életét. Furcsán tagolt történet, amely sok szexet tartalmaz. A fekete-fehér film azonban inkább ízletes csemegézés a svédasztalról, mint egy teljes fogás vagy laktató étkezés. Nehéz még egy olyan filmet találni, amelyben ennyi testiség van, mégis morcosan hagyja a résztvevőket.
A színészi játék és a vizualitás olyan minőségű, ami elég ahhoz, hogy a sztorit így is elvigye. Egy aggodalomra okot adó film, amelyben olyan dolgokról van szó, mint a modern kori törekvések, a kölcsönös megvalósulás és az odafigyelés (hiánya). Az epizodikus jelleggel azonban van egy hiba: annak ellenére, hogy a képernyőn gyakran összeérnek a szálak, egyetlen drámává mégsem áll össze a történet.
Kirill Szerebrennyikov legújabb, nosztalgiával átitatott meditációja egy frenetikusan energikus új film az oroszországi életről, amelyet Alekszej Szalnyikov regénye ihletett. A posztszovjet Oroszországban az influenzajárvány és a teljes társadalmi összeomlás idején az emberek valamilyen okból azt motyogják, hogy szebb időket élnek, mint korábban.
A bravúros technikai elemek ellenére emészthetetlen, túlfeszített és furcsán elnyomónak titulált filmről van szó – írja a The Guardian. Senki sem vonhatta kétségbe a film technikai elemeit és merészségét, ám néha olybá tűnik, hogy két és fél órán keresztül sugározza azt az érzést, hogy a néző is influenzás: a forrongó hőmérséklet, az izzadtság és a kényelmetlenség egy jól berendezett, de levegőtlen betegszobához hasonlítható atmoszférát áraszt.