Állatfejes maszkokban bulizó emberek, alkohol, szex, szerelem. Hedonizmusba menekülők, lassan alakult fasizálódás, náciszimpatizánsok, élet és halál. Megnéztük a Vígszínház Kabaré-bemutatóját a mesés Margitszigeti Szabadtéri Színpadon.
Ha az ember úgy dönt, hogy a Margitszigeti Szabadtéri Színházba látogat nyáron, számolnia kell néhány dologgal. Például tető híján bármikor elmoshatja az eső az előadást, ha invázió van, szétcsíphetik a szúnyogok, illetve a hatalmas tér adottságai miatt nem olyan könnyű egybeolvadni a nézett előadással.
Viszont aki mer, az nyer, méghozzá egy olyan élményt, amit az év más szakaszaiban nem lehet megtalálni.
Mikor megérkeztünk a Kabaré margitszigeti bemutatójára, zuhogott az eső, és szorgos vaku módjára villámlott az ég. Mégis töretlenül bíztunk benne, hogy a tomboló vihar továbbhalad, hitünk pedig beigazolódott, a kezdés időpontjára elállt az eső, a felhők pedig Disney-mese égboltjára emlékeztető színben és formában köszöntötték a nézőtérre özönlő tömeget.
A Vígszínház idén ünnepli 125. születésnapját, mégis ez az első alkalom, hogy produkciójával vendégszerepel a város szívében. A Kabarét Béres Attila állította színpadra Vörös Róbert dramaturggal.
A színpadkép egy letűnt kor érzetét kelti, ami naplemente utáni sötétben, jól irányzott fényekkel eleinte pompásnak, egy idő után pedig szomorúan lepusztultnak hat. A díszlet többemeletes, a tetején egy vonat robog jobbra-balra kitartóan, ami néhol az utazás varázsát idézi, viszont a második felvonásban inkább szimbolizálja a menekülés utolsó reményét, illetve azt az eszközt, ami emberek tömegét szállította el egy olyan útra, ahonnan sosem térhettek már vissza.
A darab Seress Zoltán Konferansziéjával kezd, a vonatállomáson pedig Brasch Bence robog be a színpadra mint Clifford Bradshaw, ahol egyből lehúzza cigivel az öntörvényű, valóságból a hedonizmusba menekülő Sally Bowles, akinek lehengerlő személyisége egy újabb törzsvendéget vonz a Kék Angyal bárba.
A darab első felvonása olyan, mint egy masszívan átmulatott éjszaka, amire másnap reggel maximum a telefon galériájában fellelhető homályos fotók, a tükörből visszaköszönő nyúzott arc és az elhúzódó másnaposság emlékeztet.
Ez persze részben jó, hiszen a szünetre távozva kap az ember egy ismert érzést, viszont olyan szempontból hátrány, hogy az amúgy nagyon hosszúra nyúlt első felvonás maradandó jelenetek nélkül készít fel a második etapra. Talán egy olyan dal van, ami kitartó libabőrt hagy maga után, ez pedig a felvonást záró Maybe this time című nóta Szilágyi Csengétől.
A szereposztás rendben van, és pont ezért nem lehet rá sok jót mondani. Mert rendben van. Seress Zoltán mint Konferanszié pontosan azt hozza, amit elképzelünk, ha már láttuk színpadon vagy filmben a színészt. Amit csinál, az jó, de talán pont ez az a szerep, ami elbírna még többet, valami még merészebbet, újat. Mintha Béres Attila biztonsági játékot játszott volna. Ugyanez következtethető Brasch Bence Cliffordjából. Bence talán a legegyértelműbb választás volt erre a szerepre, ez a testhezállóság pedig kiölte a karakterből a tüzet.
Az első felvonásban szinte egy párhuzamos darabot játszott Kern András és Igó Éva. A zöldségkereskedő Herr Schultz és a panziótulajdonos Fraulein Schneider szerelmének bár sokkal jobban lehet drukkolni, mint Cliff és Sally párosának, az első felvonásban mégis annyira külön életet élnek, a darab stílusától és világától függetlenül, hogy erősebb kettősük gyengíti a Kit Kat bár jeleneteit.
Kern újfent belecsempészi karakterébe a magyar Woody Allent, amitől úgy tűnik, már nem tud szabadulni, viszont ehhez a bohókás, kedves, vicces szerephez ez passzol.
Igó Éva pedig felcsillantja a boldogság reményét még a kőszívűekben is.
Szilágyi Csengére viszont nem lehet rosszat mondani, a lelkét teljes egészében kirakja a színpadra a nézők elé, és még ha néha hangtechnikailag kicsit csúszkál is a dalokban, az a mennyiségű érzelem, amivel megtölti a sorokat, egyértelműsíti, hogy miért őt választották erre a szerepre. Vad és nyers, egy vérbeli nő álcája mögé menekülő kislány, aki úgy kezd el nevetni, hogy másokat is erre sarkall, így senkinek sem tűnik fel, hogy nevetése kétségbeesett hahotába csúszik át. A darab legnagyobb pozitívuma az ő személye, egy üde színfolt a magyar színjátszásban. Egyszerre furcsa, hogy nem ő köszön vissza mindenhonnan, másrészről viszont szuper, hogy nincsen „túlhasználva”.
A Margitsziget varázsa bár néha nagysága miatt kicsit kizárja az embert az előadásból, de olyan elemekkel tarkítja az ottlét élményét, amit egy kőszínház sem képes megteremteni. A színpadra ömlő rengeteg lufi például a szél hatására önálló táncba kezd, meglepve ezzel a rendezői bal oldalra tömörült zenészeket az árokban. Ugyanez a fuvallat a nézőtéren kiterített esőkabátokat is pengeti, ami az egyre komoruló égbolt alatt új szintre emeli az érzékelést. Mindeközben pedig felvillanó szentjánosbogaraknak tűnnek azok a rovarok, amik átrepülnek a reflektorok fényén, hogy kialudjanak, amint elérik a túloldalt.
Megosztó ez a kettősség, mert ezek a pillanatok valóban kicsit elidegenítik a nézőt a színpadon zajló eseményektől, de olyan érzékeket és gondolatokat kapcsolnak be, amelyek sterilebb környezetben nem léteznének.
A második felvonás sokkal összeszedettebb az elsőnél, a mondanivaló erősebb, és nem csak a darabból következtethető gondolatok érnek jobban célt. Itt mutatkozott meg, mi az, ami miatt ez az előadás a mai napig érvényes, mitől tud egy a harmincas évek Berlinjében játszódó darab a múlttal tanítani:
Menni vagy maradni? „Á, ők csak gyerekek, játszanak” – hangzik el Schultz szájából a mondat a horogkeresztes karszalagot viselő éjszakai kergetőzőkre.
Menni vagy maradni?
Maguk nem élhetnek szabadon ebben az országban? Hiszen azt csinálnak, amit akarnak
– szólal meg Ernst Ludwig náciszimpatizáns karaktere a színpad oldaláról, miután a Konferanszié egy majomnak öltözött táncoslánnyal „majomkodik”, miközben arról énekel, hogy ha mi is ismernénk, értenénk, hogy miért szereti. De ha nem is értjük, csak fogadjuk el.
Menni vagy maradni? Tűrni, elbújni, remélni, szembeszállni, meglapulni vagy küzdeni? „Ébredj fel, Sally, ez csak egy rossz álom.”
A jelmezek sajnos kihagyott ziccernek tűnnek, nagyjából teljesen feledhetőek a ruhák, kicsit olyan érzetet keltenek, mintha nem lett volna rájuk elég keret. A koreográfia is hagy kivetnivalót maga után, helyenként inkább hat improvizációnak. Az átrendezések közötti vallatófény semmi esetre sem mondható néző-, illetve retinabarátnak, egyedül a darab elején és végén éreztem, hogy az érkező vagy távozó sziluettek megkövetelik a szemgolyóm fájdalmát. És bár a szereposztásra ráfért volna némi merészség, ahogy a rendezés is rutinnak tűnt, összességében egy jó előadás született, ami biztosan másképp él majd meg a Vígszínház falai között, de a Margitsziget hamis szentjánosbogaraival és lufikat táncoltató szellőjével kiegészülve egy Aladdin szőnyegén repülő „új élményt” adott.
Azt pedig biztosan elérte, hogy nézőként hazafelé sétálva, miközben eleget teszünk a napi lépésszámnak, elgondolkodjunk olyan társadalmi kérdésekről, amiknek fájdalmát jó lett volna a szereplőkkel együtt a vonat robogó hangjába üvölteni.
(Borítókép: Karip Tímea / Index)