A nyár eddigi legüdítőbb előadásán járunk, a kifejezés pedig több szempontból helytálló. A jegy mellé minden néző választhat magának a helyszínen egy levendulás italt, vagy ha már elmúlt tizennyolc, nem vezet haza és kedveli a magyar szőlők ízeit, akkor borospoharat.

Aki még soha nem járt Soharóza koncerten, annak nem árt tisztában lennie azzal, hogy a csapat olyan fűszere a magyar színjátszásnak, mint a só: amíg nem ismeri az ember, eléldegél, de ha már tudja, milyen ezzel ízesíteni az ételt, nem szeretne többé lemondani róla.

Halas Dóra és Nagy Fruzsina 2016-ban a Tabu kollekció címűelőadással új műfajt teremtve írta be magát a képzeletbeli színházi nagykönyvbe. Megszületett a catwalk koncert koncepciója, ahol a kórustagok nemcsak énekesekként vannak jelen, hanem modellként is: a dalokon kívül a jelmezként felvonuló ruhák is üzenettel bírnak. Most maximumra emelve a műfaji kavalkádot, Mautner Zsófi gasztrobloggerrel kiegészülve a konyhaművészetet vették terítékre.

A budapesti tömegközlekedést választva, borkedvelő emberként határozott mozdulattal kerülöm a levendulás üdítő italt, hogy egy még üres öblös poharat vegyek a kezembe. Gasztroszínház, szóval, ha már lúd, legyen kövér!

Miután helyet foglalunk a nézőtéren, pincérnek öltözött lányok és fiúk gondoskodnak arról, hogy a kézbe vett borospoharak ne maradjanak üresek. Miután mindenki megkapta az aranyló fehéret, kezdődik az előadás.

A színpadkép egyszerű, és ezért nagyszerű, a hangsúly catwalk koncertnél amúgy is a felvonuló szereplőkön van. Csupasz villanykörték lógnak a színpad fölé, ami függönnyel leválasztva csak egy keskenyebb sávot enged a fellépőknek. A nézőtér első sorai bárhangulatot kölcsönöznek kerek asztalokkal és a körülöttük ülő várakozó nézőkkel, akiknek itt nem jutott hely, hátrébb, a klasszikus színházi székeken foglalnak helyet.

Kórusszínház és divatbemutatóból született torz, de mindenképp különleges és szerethető színpadi varázslat, a szereplők hangjukkal teremtik meg a hangulatot, látványos, mókás és nagyon menő jelmezekben vonulnak fel, miközben a konyhanyelv segítségével írt dalokat éneklik. A közönség nevetéssel egészíti ki a kavalkádot, miközben felvonul pár ember, gyertyatartóval, salátástállal, koktélos pohárral vagy villákkal díszített ruhákban. Ez akár lehetne A szépség és a szörnyeteg egyik jelenete is, de itt az ember ember marad, nem válik szalvétává, csak evőeszközzel díszíti magát.

Az első blokk remekül alapozta a hangulatot, a közönség boldog, felengedett állapotban ül, és nem a bortól. Ugyanis amikor a pincér-ruhások körbejárnak a poharakat újratölteni, sokan konstatáljuk, hogy a színpadon történtek annyira lekötötték a figyelmet, hogy a bor alig fogyott, így mindenki ilyenkor tünteti el, ami a poharában maradt: vagy saját magába, vagy a körbehordozott üres kancsóba öntve. Bár ez utóbbit kevesen veszik igénybe.

Miközben a fehéret rosé váltja, Fejérvári Gergő sommelier lépked a színpadhoz. A borkóstolás műfaját pillanatok alatt leemeli a sznobizmus felső polcáról, és olyan közérthető, humoros és mégis intelligens formában tálalja, hogy a levendulás üdítőt szürcsölők is nevetve értelmezik sorait, miközben jó katonaként az egész közönség kisujj eltartva okul a poharába csempészett nedűkről. Mondandójában nincsenek „gömbölyű savak” vagy mediterrán gyümölcsök, nem kapunk információkat a föld ásványtartalmáról sem, viszont amit mond, azt a tapasztalt ízek tökéletesen alátámasztják. Szerencsére a lassú kóstolgatás olyan műfaj, ami fizikailag nem tömíti el annyira a szájüreget, hogy Fejérvári humorának az orrlukakból visszaköszönő ital essen áldozatul, így mindenki elegánsan kortyolgatva képes hahotázva felröhögni a sommelier poénjain.

Fejérvári minden blokk után beavatja a nézőket az éppen aktuális kortyok mögötti borok titkaiba, a poharak négyszer telítődnek, fehér, rosé, vörös és desszert borok kísérnek minket, át a darabon.

Az első tömegjelenet után egy lány lép a színpadra, szoknyája többfunkciós: asztalként pakolható, zsebének rejtélyei pedig szó szerint varázslatosak, ezt az ének közben lazán kivitelezett bűvésztrükkök is alátámasztják. Mindenki éléskamrája ott terem a színpadon jelmezbe csomagolva. Az előadás minden perce kincs, de talán ez az a dal, ami még így is képes kiemelkedni, nem is feltétlenül füleket gyönyörködtető dallamával, de intelligens humorával és a kedves-nosztalgikus érzésekkel, amiket a nézőkben generál, maradandó élményt kölcsönöz.

Egy rendes spejz nem közröhej, ő élő test, egy porhüvely,

Megízlel, szaglász, lát, fülel, és tapogat, tipp-topp ő.

Egy rendes spejz az lexikon, tud mindent rólad, úgy bizony,

ő téged táplál és viszont, ő teveled egyenlő.

Felvonul a darabban minden, ami étkezési szokásainkat tekintve jellemző volt a karanténidőszakra. Élesztőt nevelgető lányok a kenyérsütés csúcsán, balkonos paradicsomtermesztők, ökotudatos „nempazarlók”, akik pár hónap bezártság után egy életre megváltozott hozzáállással lépnek ki  a négy fal közül.

Szintén remek jelenet, mikor a megnövekedett ételrendelésre reflektál a darab; öt különböző ország képviseletében jelennek meg énekesek a színpadon, olyan nemzetközi ételeket szimbolizálva, amiket egy kattintásra rendelhettünk haza. A sushinak, sült krumplinak vagy ételes dobozba rejtett rántott húsnak az édesség utáni sóvárgás vet véget, mikor a karanténfelesleg okozói, a teasütemények lépnek színpadra. Az előadás egy pontján a pincérek még a borokon kívül is emelik az este fényét.

Aki kíváncsi rá, hogy milyen egy gasztronómiai élménnyel egybekötött előadás, 2021. augusztus 18-án a Városmajori Szabadtéri Színpadon megtalálja a Soharózát.

(Borítókép: Jekken Péter)