A művészet, mindegy, hogy az illető festő, szobrász, zenész, író vagy színész, egy egész emberéletet követel, mert a munkához a saját lelkéből szerzi az ember a muníciót. Ezért elengedhetetlen a visszaigazolás minden ilyen szakmában, mert ha azt érzi az illető, hogy mindent belead, de amit csinál az senkit sem érdekel, akkor össze fog roppanni. Viszont: ha pozitív megerősítést kap, lesz ereje újra tölteni a lelkét, hogy utána megint onnan táplálkozzon. Egy ilyen szakmában még a negatív kritika is jobb a semminél, mert

Mindenkinek van egy ismerőse, aki képes úgy beszélni egy témáról, hogy a hallgató fél tudja, ebből minimum egy órás monológ lesz. Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámája is ilyen, csak itt azzal a különbséggel, hogy pár perc után elveszítjük időérzékünket, és haladunk a darab amúgy remekül sikerült tempójával, nem pedig a telefon kijelzőjét nézzük döbbenten, hogy hogyan telhetett el három és fél óra alatt csak hat perc.

A címszerepet Klem Viktor játssza, az ő koncepciója alapján valósult meg az előadás, amit pár évvel ezelőtt a Jurányi Házban mutattak be. 2016-ban a tatabányai Most Feszt legjobb monodráma előadása lett, idén pedig felfrissítve Radnai Márkkal közösen rendezték át a darabot, amit a Tamási Nóra Produkció vitt színre az Aranytíz Kultúrházban.

A nagybőgős órányi monológja olyan, mintha végigkövetnénk egy belső harcot, amit a zenész valószínűleg minden nap lejátszik otthon a négy fal között, embereket képzelve maga köré, hiszen a falakon kívül ezek a mondatok nem hangozhatnak el, mert nincs olyan, akinek elmesélhetné. Ha voltak is próbálkozásai részeg éjszakákon, ezt az embert valószínűleg akkor sem hallgatták végig, ám szobája magányában átveszi a gyeplőt, és úgy mesél, mintha bárki kérdezte volna.

A karakter egy kicsit sznob felsőbbrendűségből kezdi meg a mondandóját, mint a minden tudások atyja, aki van oly kedves, és beavatja a hallgatóságot az élet nagy bölcsességeibe, miközben a cél csak és kizárólag saját hangjának hallatása, hogy végre azt érezze, valamiért fontos, figyelnek rá, és amit mondd, annak van létjogosultsága.

A figurában maximálisan érezhető egy Salieri-vonal, csak itt az egész világ lett Mozart. Hiába érti, ismeri a zenét, azzal és annak él, viszont egy olyan hangszert választott hivatásául, ami nem engedi kitűnni, így tudása hiába lehet nagyobb társainál, csak egy apró fogaskeréknek érzi magát egy jól működő gépezetben, amiben, ha mindent kitűnően csinál, elismerés akkor sem jár a munkájáért.

Hangszigetelt szobájának izoláltsága még inkább ráerősít arra a magányra, amit a zenész érezhet, falán visszaköszönnek nagy zeneszerzőink, akikkel azonosítja saját tehetségét, de közben mégsem. Ugyanis idővel kiderül, hogy tudását gyakorlatinak érzi, így még az a megnyugtató gondolat sem kísérheti végig az életén, hogy a zsenialitás oltárán áldozta fel a boldogságát.

Egyszerre látunk egy kishitű és hiú, szerelmes és haragos, keserű és büszke embert. Legnagyobb hibája talán, hogy nem vállal felelősséget az életéért, mindig másokat hibáztat önnön sikertelenségéért – ha kell, még a nagybőgőt is, amivel viszonya szintén kettős: van, hogy isteníti, és akad pillanat, hogy a pokolba kívánja.

Ezek pedig olyan tulajdonságok, ami miatt megbocsátható, hogy a zenészt nem egy idősebb úr alakítja, mint ahogyan azt a darab írója megálmodta, hanem egy harmincas férfi. Koravénsége izgalmasabbá teszi a karaktert, és nem mellesleg sokkal veszélyesebbé. Nézőként több jövőképet láthatunk:

• a zenész vagy ugyanebben a keserűségében folytatja tovább az életét; a négy fal között élete főszereplőjévé válva, míg a valóságban örök életre saját filmjében is statiszta marad,
• de az is kinézhető a karakterből, hogy a hangszigetelt falak között a nagybőgő vonójával vágja el titokban gyűlölt és csodált énekesnőjének a torkát, hogy valakin megbosszulja saját szerencsétlenségét.

Ez a szín egy idősebb karakternél nem került volna a szerepbe, így viszont egyszerre lehet sajnálni, szeretni, szánni és félni tőle.

A remény, hogy a zenész egyszer még kitör ebből az állandó keserűségből, és felelősséget vállal saját boldogságáért, valószínűleg nem minden nézőben alakul ki. Ez a vetület teljesen nyitottan marad, így az ember saját életére levetítve, tapasztalataiból és gondolataiból táplálkozva döntheti el, hogy képzeletében örökké egy szobában hagyja szenvedni a zenészt, vagy rávezeti a boldogság útjára, és erőt ad neki egy kiáltáshoz. A színháznak alapvetően ez is lenne a célja: nyitott kérdéseket hagyni, hogy a nézők tényleg vihessenek némi útravalót magukkal. 

Sokat beszél zeneelméletről, de nem kell megijedni, mert a fortissimok, kvart hangolások és decibelek mögött valódi történet és dráma van, így sokszor nem az a lényeg, amit mond, hanem ahogyan.

Klem Viktor érdekes kéztartásával becsempészett a karakterbe némi testi rendellenességet is, amitől még kitaszítottabb, társadalmilag még inkább peremen álló figura lett általa a nagybőgős.

A díszlet közepén elhatalmasodva a hangszer is helyet kap, amivel a színész többféle módon is játszik; van, hogy szinte emberi tulajdonságokkal ruházza fel, így lesz partnere egy monodrámában, és van, hogy vonót ragad, és valóban megszólaltatja a nagybőgőt.

Az előadás humora remek, ez egyszerre az írott szöveg, a rendezés és a színészi játék érdeme. Rengeteget lehet nevetni, és ezek a pillanatok egyben fel is szabadítják a nézőt a nyomasztó érzés alól, hogy amit látnak, az egy elpocsékolt, tönkrement, boldogtalan élet. A néző végig reflektálhat önmagára, környezetére, a világra, ám a taps nem hozza le az életről. Így összességében szórakoztató előadást kaptunk, ami mégsem csak bugyuta helyzetkomikumokkal derít jókedvre, hanem a keserűség humorával lát el bennünket, ez a fajta humor pedig a legbölcsebb tanító.

Nem kell zenésznek lenni ahhoz, hogy értsük vagy élvezzük az előadást, mert a nagybőgő egy szimbólum, saját meg nem valósított álmaink, keserűségeink és béklyóink jelképe. A nagybőgő legközelebb szeptember 3-án meséli el mindannyiunk keserűségét az Aranytíz színpadán.

(Borítókép: Klem Viktor. Fotó: Kiss Gergely)