Ha a járókelőt azzal szondáznánk a 2021-es Budapesten, hogy említsen egy híres portréfotóst a XX. századból, Székely Aladár neve valószínűleg elég nagy találati arányban hangozna el. És ha utána egyik alanyára kérdeznénk rá, aki lencséje túloldalán ült, akkor tutira Adyt mondaná. Egy kortársuk találóan meg is jegyezte, Székely Aladár képei majdnem olyan jók, mint Ady versei, és ez bizony helytálló kijelentés. Ady hálás lehetett Székelynek a több tucat portréért, melynek köszönhetően arccal, fizikai valójában lehetett jelen az irodalmi közéletben, amikor más fórum erre még nem létezett, Székely pedig Adynak, hiszen ő tette híressé. Ady előszeretettel járt Székely műtermébe, aki pedig utánaküldözgette a képeket oda, ahová éppen utazott, Párizsba, Nagyváradra, Érmindszentre.
Székely volt az a fotós, akivel arca lett az írónak, a művésznek, a Nyugat legnagyobb nemzedékének, Adyn kívül Molnár Ferencnek, Karinthynak, de portréin szembenézhetünk Kosztolányival, Babitscsal, Szép Ernővel és Bródy Sándorral is, és pózaik mögött felfedezhetjük az embert.
Mert voltak azért pózok bőven, Molnár Ferencet például sikerült kiédesgetni a műteremből a természetbe, ahol blazírtan egy fához dől monoklijával, vagy legalábbis nagyon koncentrál, hogy blazírt legyen, Szomory Dezső pedig annyira szigorú, annyira zord, hogy nem szívesen szólítaná meg az ember.
De Székely emléket állított asszonyaiknak, múzsáiknak és kísérőiknek is, ki ne fürkészte volna hosszan azt a képet, mely Ady és Léda szerelmét oly különös megvilágításba helyezi, mintha kettejük közül Ady lenne a szerelmesebb, a rajongóbb, Léda pedig a nagyasszony, aki, na jó, elviseli ezt a fene nagy rajongást – szigorral, józansággal, jégcsaphűvösséggel. Ez által a kép által jobban megértjük a Héja-nászt az avaron és az Elbocsátó, szép üzenet
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért
sorait is.
A kép üvegnegatívját a pár később széttörette Székellyel, a kattintás pillanatában ugyanis Diósyné Brüll Adél Adyval közös gyermeküket várja, talán azért is néz rá Ady ilyen lágyan, ilyen szerelmesen. A kép 1907 nyarán készült, de a gyermek később, augusztusban halva született. A pozitívból mindössze két példány maradt, az egyik a PIM-be került, ez lehetett Ady példánya, a másik, Lédáé az Ady Múzeumba. De sokat elmond Móricz és felesége, Holics Janka viszonyáról is a Székely műtermében készült fotográfia, látszik, micsoda egy rátarti asszony volt ez a feleség, szerkesztő, kritikus és anya egy személyben, a sors mentsen tőle.
De megfordultak Székely műtermében a Nyolcak, gyorsan soroljuk fel a nevüket, ha valaki csak hetet tudna: Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan, Tihanyi Lajos, és ide jártak a Nemzeti Színház művészei is.
...Tíz-tizenkét éve annak, hogy első voltam fővárosunkban, a ki új szempontokból az arcfotografálást művészeti feladatok szolgálatába állítottam...
– írja magáról Székely bevezetőjében az Írók és művészek című album elé, s tényleg, ő nem pusztán fotografálta a művészeket, de képeivel a kor művészeti tendenciái mögött álló érzékeny művészt s annak változásait is megörökítette, lehetővé téve, hogy szélesebb közönséghez jusson el ennek kapcsán akár egy-egy regény, novella vagy vers. Kép és irodalom összejátszott, Váci utcai műtermének kirakatában olyan jó érzékkel rakta ki az épp aktuális portrékat, mint manapság egy bulvármagazin a címoldalára a celebeket, csak akkoriban még nem tortát sütöttek, keresztbe rakták a lábukat a kanapén, vagy seggre estek a jégen, hanem regényt írtak, vagy a színdarabjukat mutatták be. Székely jó értelemben véve csinált sztárt, ismert embert az erre érdemes művészekből, méghozzá finom eszközökkel, sosem a szenzációt hajhászva.
Most a PIM az Új vizeken című kiállításban (kurátor E. Csorba Csilla, Kovács Ida) összegyűjtötte Székely felvételeit. Címével a tárlat egyszerre utal Ady Új vizeken járok kötetére és arra, hogy Székely szakított a korabeli fényképészeti hagyományokkal, és valami újat, valami mélyebbet szeretett volna adni elődeihez, kortársaihoz képest. A tárlat aktualitását Székely Aladár születésének 150. évfordulója adja, ismert és eddig ismeretlen képeket tartalmaz.
Az írószerepek megváltozását taglaló s a Nyugat felfokozott szellemi levegőjű világát megmutató, a kiállításhoz méltó estet kanyarított „illusztrációnak” a PIM nyári fesztiválja keretében, mely illusztráció olyan jól sikeredett, hogy még a kiállítást is túlszárnyalta. Pózban és póztalanul – zenés kultúrtörténeti lóugrás egy részben.
Itt van mindjárt Fesztbaum Béla, aki zenét szerez Ady költeményéhez, méghozzá hangulatában hozzá illőt, és el is játssza zongorán, Benedek Miklós, akit hosszú idő után végre újra színpadon láthatunk, méghozzá pont neki való, a Nyugat termésének legjavából szemezett csipkelődő vagy szatirikus írásokkal, vagy Pápai Erika, aki még mindig nem vesztette el kislányos báját, és valószínű, most már nem is fogja. És még a hangja is a régi. Sőt. Jobb tolmácsolója nem is lehetne A nő kora című vicces tárcának vagy annak az írásnak, melyben Karinthy kiválóan elmagyarázza,
miért fessebb a férj, mint a szerető, legalábbis az utóbbinak mutatott fényképen, és hogy az sosem véletlen, ha egy nő elejt egy cédulát.
Kerekes József pedig még a tévesztésében is bájos új, kupléelőadó szerepében. Mindezt a kritikusok kritikusa, László Ferenc fogja egybe, és így nem is tűnik lóugrásnak.
A tárlathoz könyv is tartozik: Új vizeken – Írók és művészek Székely Aladár műtermében, szerző E. Csorba Csilla
(Borítókép: Birtalan Zsolt / PIM)