Puskás Samu vagy Sam Puskas, ahogy arrafelé hívják, frissen végzett filmszínész, méghozzá nem akárhol, a New York-i Filmakadémia Los Angeles-i kihelyezett tagozatán. Ott áll a startvonal előtt: diplomája, ügynöke, menedzsere már van – a kettő nem ugyanaz, a későbbiekben látni fogjuk –, vízuma azonban még nincs. Eddig tanulóvízummal végezte a kétéves akadémiát és a hozzá kapcsolódó gyakorlati évet, most azonban már munkavállalási vízum kell, egy úgynevezett O-1 tehetségalapú, amelyet majd egy szürke kedd reggelen az USCIS, vagyis a United States Citizenship and Immigration Services erre kijelölt munkatársa – megvizsgálván a jogász által gondosan összeállított dossziét – vagy megad, vagy nem.
Samu két éve gyűjt a jogász több ezer dolláros tiszteletdíjára, magánszemély ugyanis O-1-vízumot nem igényelhet, bár ő éppúgy össze tudná állítani önmagáról szóló dossziéját, de hát mit tegyünk, ha így működik a rendszer. Terveit, céljait, iskoláit, eddig elért eredményeit a jogász úr majd gondosan összeállítja, Samu pedig a négyhetes gyorsított eljárásért még több pénzt fizet, és akkor remélhetőleg szeptember elejére megjön a remélhetőleg pozitív válasz. Ha nem, újabb kisebbfajta vagyonért még mindig lehet újra próbálkozni.
Puskás Samu, akkor még cseppet sem Sam Puskas, amióta az eszét tudja, a legnagyobb elszántsággal autótervező mérnök akart lenni, kisgyerekkora óta rajzolt autókat, embereket, emberek közti pillanatokat, neves rajztanárokhoz járt, amikor egyszer – tulajdonképp véletlenül – Mészáros Márton meghívta Emberség című kisfilmjébe főszereplőnek. Na és akkor megzuhant.
Egyetlen nap alatt forgatták a filmet, hajnali négytől délután ötig, de a színészet iránti, korábban is benne lévő, ám visszaszorított vágy ekkor úgy elburjánzott, mint a csalán.
Két évre a rajzolás is abbamaradt, és jött az az őrlődés, amely minden fiatalembernél eljön a személyiségfejlődés során: hogy a két szerelem közül akkor most melyik is a valódi. Mi lesz az autótervezéssel, melyiket válassza, válasszon-e egyáltalán, vagy megúszhatja, és lehet-e két életet élni? A felnőtté válás azonban arról szól, hogy az ember keserűen megállapítja, az utóbbi kérdésre egyedül a nem válasz adható meg.
Puskás Samu egyet tudott, ő külföldre megy. Ott volt apja példája, aki szintén tizennyolc évesen, a katonasággal szakadt el korábbi életétől, családjától, de úgy, mintha sorsának fonalát szikével vágták volna el. Onnantól egyedül kellett élni, boldogulni, emberré válni, és ez a példa Samuba annyira beleégett, annyira tisztelte apját ezért, hogy maga is úgy gondolta, eljön az idő, amikor el kell tépni a köldökzsinórt, mert ha az ember nem teszi meg, nem lép át abba a világba, amelyet felnőttségnek, önálló életnek nevezünk, nem lesz a lábán megálló ember.
Volt azonban egy talán még ennél is nagyobb motiváció.
Amikor már eldőlt, lélekben legalábbis, hogy Puskás Samu nem autótervező lesz, hanem színész, nagyjából ezzel párhuzamosan dőlt el az is, hogy ez nem itthon fog megtörténni.
Merthogy azt még nem említettük, hogy Samu anyukája az egyik legnagyobb magyar színésznő, apukája pedig az egyik legmenőbb belvárosi színház, a Centrál igazgató-rendezője.
Eddigre már nyilván kitalálták, a Básti Juli – Puskás Tamás házaspárról van szó. Van, aki ezt kihasználná, meglovagolná vagy pusztán a nevét viselve egyenest besétálna a Színművészeti Egyetemre, és van, akinek ez kolosszális teher, nyomasztó szorongás, bizonyítási kényszer, a debütáló években biztosan. A legendákba foglalt név nimbuszát aztán persze őrizni kell, keresztül a hosszú évtizedeken.
Samu ezt nem akarta, különösen hogy ezt az érzést másodlagosan már megélhette korábban, édesanyját látva, akit egészen a közelmúltig, amikor interjút adott, még mindig kérdeztek az édesapjáról, Básti Lajosról is. Így ezt duplán élte volna meg, mert nemcsak az édesanyja, de a nagyapja is színész, ráadásul hasonlít is rájuk; és két óriás árnyékában vajon megfér-e egy harmadik?
Samu nem akarta a Karinthy Márton-féle létérzést egy életen át hurcolni, és idejében eldöntötte, Magyarországon ő nem lesz semmi, színész aztán meg pláne nem.
Először nyilván nehéz volt, de mára a szülei is így-úgy-amúgy megbékéltek ezzel. Persze ez nem Magyarország-specifikus, Jane Fondának is jóformán egy élet kellett, mire apja, Henry Fonda árnyékától el tudott távolodni.
Az igazgató apa az elején józan és kemény volt, azt mondta, ha már a rajzolásba annyi időt és energiát fektetett, megborulás ide vagy oda, egyetemre mindenképp ezt a képességét gondozó szakra menjen. Így jelentkezett Samu Londonban öt dizájnegyetemre, fel is vették mind az ötre. A családdal járták végig mind az ötnek a campusát, és magasan a Middlesex nyert. Itt Samu elvégezte a három évet, csak épp nem volt felkészülve az angol iskolarendszerre, amely arról híres, hogy az ifjú nebuló határait a végsőkig tologatja, és ha egy falat áttört, tűzszünet nélkül ront neki a következőnek. Igen ám, de mi történik, amikor valakinek nincsenek odabent falai, személyiségéből adódóan nem láttat tűréshatárt, masíroz tovább, amíg nem mondják, állj, amíg össze nem esik? Akinél ez az egyetlen fal, a legvégső fal. Akkor bizony ebbe a rendszerbe az ifjú nebuló beleroppan, depressziós lesz, s jó, ha maradandó lelki-fizikai sérüléseket nem szenved. Samu érezte, itt a vége, illetve már azon is túl, leült hát a tanárával beszélni, és elmagyarázta neki, hogy határt ért, ha egyetlen nappal tovább hajlítják, eltörik. A szülők is látták a telefonképernyőről, hogy a fiukkal valami nagyon nincs rendben, minden energiája elfogyott, valamit lépni kell. Mindezt egy kétméteres, kisportolt, atlétatermetű, épphogy felnőtt produkálta húszévesen. Szerencsére a tanár átérezte a helyzetet, a diploma nem szenvedett csorbát.
De eddigre már az is eldőlt, hogy a következő lépés a filmszínészet, Firenze, a New York-i Filmakadémia három hónapos kihelyezett kurzusa, ahonnan lehet dobbantani Los Angelesbe.
A mozi fellegvárában tárt karokkal várják a vagyonos szülők gyermekeit, a színészpalántákat, csakhogy Samu szülei nem vagyonosak.
Kapott viszont ő is és az öccse is, Dávid, jelentős ösztöndíjat, amivel mindketten kimehettek, méghozzá két évre. A két év után jött volna az egy év gyakorlat, de közbeszólt a Covid, így csak fél év adatott, kinek-kinek saját szervezésben, akárhogy könyörögtek, kérvényeztek, folyamodtak a megfelelő szervekhez hosszabbításért, nem volt könyörület.
Dolgozni persze muszáj volt, hisz valamiből élni kell. Samu online marketingmunkája mellett a statisztálást választotta, amit ott kinn azért korrektül megfizetnek, csak az a gond vele, hogy ha épp akkor van meghallgatás, azt bukja az ember. Mert nem lehet kiugrani a forgatott jelenetből, hogy kérem, én most castingra megyek, még fél órára sem, mert több statiszta munka akkor bizony nem lesz.
Szóval a híres színészházaspár gyermeke ott áll a tengerentúlon diplomával, fél évre zsugorodott, félig leállt filmiparban lehúzott gyakorlati évvel, és kellene néhány szerep. Ha az ember nincs ügynökségnél, ez gyakorlatilag lehetetlen, az ügynökségek ugyanis folyamatosan monitorozzák és kiosztják képviselt színészeik közt a listázott szerepeket, és
az ügynök nélküli színészhez már csak a resztli resztlije jut el. Kell tehát keresni egyet.
Hogy a pályakezdő színésszel egyáltalán szóba álljanak, kell egy showreel – ez az, amely nélkül el se lehet indulni. Ez a színészről első benyomást biztosító, különböző arcait bemutató, körülbelül egyperces videó. Ezenfelül kell egy rezümé, ez már mindent tartalmaz a jelentkezőről, korát, nemét, paramétereit, mindent, amit csak tudni lehet. Samu például két méter, ez sok szerepből kizárja, de bizonyos szerepeknél előny lehet. Lehet például gimnazista szívtipró, viking, szörfös srác, fiú a szomszédból vagy akár shakespeare-i hősszerelmes is, ezekre alkata mind predesztinálja. Most már a brit-amerikai keverék akcentusát is kiegyenlítette a gyakorlattal, a kint töltött idővel és egy akcentuscsökkentő kurzus segítségével. Merthogy ott a Sztanyiszlavszkij-módszeren, a Shakespeare-kurzuson és a szinkronizáláson túl még ilyen is van. Ahogy van előadó-művészeti jog is, Samu szerint hallatlanul izgalmas, a hazai színművészetiken szinte ismeretlen.
Szóval Samu ott áll a startvonalnál, most már van ügynöke, aki minden szerepre beajánlja, amit csak a nagy produkciók és filmstúdiók kilistáznak, legyen az reklám vagy hollywoodi szuperprodukció. Sőt már menedzsere is van, aki kicsit hosszabb távon gondolkodik, az ő dolga, hogy miután meghallgatta és megértette a művészt, a kitűzött célok irányába kormányozva segítsen felépíteni. Magyarán ügynök és menedzser célja olykor ütközhet, de ennyire az elején a lehetőségek között még nem lehet válogatni, ami jön, azt meg kell próbálni. Merthogy ekkor következik még csak a casting.
A kortársak, riválisok, pályatársak odakint azt mondják a sztársággal kapcsolatban,
fake it, ’till you make it, vagyis amíg nem vagy sztár, játszd meg,
de Samu elzárkózik ettől a hozzáállástól. Ő az otthonról hozott értékrendjével próbál kint is boldogulni, lépésről lépésre haladni, mert nem az értékeket dobta el, csak a köldökzsinórt vágta el.
Szeptembertől, ha minden jól megy, kilép a nagybetűs életbe. Már van néhány szerződés a zsebében, már ott fog játszani a Ewan McGregor főszereplésével eladott filmben. Van már reklámszerződése is, több hónapra. Angliában nem akar színész lenni, hiába lenne a szülőkhöz egy kicsit közelebb, mert ha már filmszínész a hivatalos mestersége, akkor ott szeretne szerencsét próbálni, a mozi fellegvárában. Vannak már sikerek is, az öccsével, Dáviddal közösen írt kisfilmjük, az Under the Sun egyebek mellett a Cult Critic, a Sand Dance és a Crimson Horyzon fesztiválon a legjobb rövidfilm, a legjobb debütáló rendező és a legjobb színészi alakítás díját nyerte.
Reméljük, azon a bizonyos szürke kedd reggelen a United States Citizenship and Immigration Services irodájában az officernek jókedve lesz. És akkor Sam azt mondhatja büszkén, cinkos mosollyal a szemében: This is the beginnig of a beautiful carreer.
(Borítókép: Puskás Samu. Fotó: Gorondy-Novák Edit / Index)