A Kortárs Ékszerhét Budapest / Budapest Jewelry Week (BJW) nevű kiállításra Budapestre érkeznek a világ vezető ékszertervező művészeinek alkotásai. Az Idol című nemzetközi tárlat augusztus 28. és szeptember 12. között a Ráth György-villában várja az érdeklődőket.
A tárlat átjáró a jelen és a múlt, a közel és távol között, hiszen egy helyszínen állítják ki az elmúlt negyven évben alkotó ékszertervezők munkáit. Tizenkét országból mintegy harminc alkotó érkezik Budapestre – mindannyian olyan kiemelkedő nemzetközi művészek, akiknek munkássága meghatározta a kortárs ékszer fejlődését. A bemutatott alkotások között szerepelnek Gijs Bakker, Otto Künzli, Ruudt Peters és Giovanni Corvaja ékszerei is. A programsorozat ideje alatt nemzetközileg elismert ékszertervezők és kurátorok tartanak online és személyes előadásokat, angol és magyar nyelvű tárlatvezetéseket.
Az ékszer a dekoráció univerzális formája, amely ősidők óta elkíséri az emberiséget: a kutatók őskorból fennmaradt, kagylóból, kőből és csontokból készült ékszereket is találtak. Az ékszer az emberi történelem kezdetétől fogva a vizuális kommunikáció egyik formája volt, a személyes kötődés mellett egyfajta státuszszimbólumként szolgált. Habár a modern ember szemében az ékszer inkább esztétikai fogalom, egykor az élet veszélyei ellen védő tárgyként vagy státuszszimbólumként viselték a díszes kiegészítőket.
Az ékszerkészítésre utaló első bizonyítékok Afrikából származnak, méghozzá kagylóékszerek formájában, amelyek közel 75 000 évvel ezelőtt készülhettek. Később már Egyiptomban, a Nílus deltájában is találtak ékszereket: ezek időszámításunk előtt 3100 környékéről maradtak fenn. Az egyiptomiak szinte mindenből dekorációt készítettek, legyen az faág, kövek vagy csontok, amelyeket tehénszőrre vagy lenszálakra fűztek.
Az egyiptomi Újbirodalom idején felvirágzott az ötvösmesterség: arany, ezüst, achát és türkiz is díszítette az ékszereket és az egyéb használati tárgyakat. Az ókorban a fém megmunkálása – pontosabban a technika kifejlesztése – fontos állomás volt az ékszerművészet fejlődésében. Idővel a technikák kifinomultabbak lettek, a díszítés pedig egyre bonyolultabb eljárások mentén zajlott.
Európában a görögök és a rómaiak uralták az „ékszerpiacot”. A legtöbb csecsebecsét smaragddal, zafírral és gyöngyökkel díszítették, népszerű kiegészítőknek számítottak a karkötők, a kitűzők és a pecsétgyűrűk.
A középkori Európában viselt ékszerek tökéletesen tükrözték a hierarchikus társadalmat. Az uralkodók és a nemesek aranyból és ezüstből készült, drágakövekkel kirakott ékszereket viseltek. A társadalom alacsonyabb rétegeinek csak rézből vagy ónból készült ékszer jutott, ők ugyanis nem jutottak hozzá nemesfémekhez. Néhány ékszert rejtélyesnek vagy mágikusnak vélt felirattal láttak el – ezekről úgy vélték, hogy megvédik viselőjüket.
A XIV. század végéig a drágaköveket főleg csiszolták, az értéküket pedig méretük és csillogásuk (színük) határozta meg. Már ekkor is számos olyan technikával rukkoltak elő a különleges hatás elérése érdekében, amelyet ma is világszerte alkalmaznak. A zománcolás például lehetővé tette az ötvösök számára, hogy az ékszereket óhajuk szerint színezzék tovább.
Az európai kereskedők már a XV. században írtak díszítésre szánt afrikai aranytárgyakról. Afrika legtöbb lelőhelyét felfedezték, így a gyarmatosítás előtt már az arany vált a legfontosabb nyersanyaggá. Ennek ellenére az arany ritkaságnak számított, így hát nagy becsben tartották. Ezeket az ékszereket a halottal együtt temették el, hogy az a túlvilágra is elkísérje viselőjét. Rengeteg feltárt sírból került elő arany ékszer – a szokás Ghánában és Kínában volt a legszembetűnőbb, de Délkelet-Ázsiában és Afrika egyéb régióiban is előszeretettel temették el az elhunyt ékszereit.
Vitathatatlan, hogy a reneszánsz ékszerek beleillettek a pompás korba. A zománcolt csecsebecsék egyre bonyolultabban megmunkáltak, egyre színesebbek lettek, a csiszolási technikák fejlődése pedig felerősítette a kövek csillogását.
A képzőművészeti alkotásokon (festményeken vagy szobrokon) kívül az ékszerművészetben is hatalmas szerepet kapott a vallás. Nemcsak az egyházi, hanem a világi hatalom is magáénak vallotta az ékszereket: látványos és csillogó darabok jelezték a politikai hatalmat. A dizájnok tükrözték a világ iránti újdonsült érdeklődést, így a mitológiai figurák és jelenetek népszerű témává váltak. A drágakőmetszés ősi művészete újjáéledt, az apró portrék megjelenítése egy másik kulturális irányzatot tükrözött – az egyén fokozott művészi tudatosságát.
Egyes kőfajtákról vagy mintákról úgy vélték, hogy védelmet nyújtanak bizonyos betegségek és veszélyek ellen. A skorpió például hosszú ideig hírnévnek örvendett, hatásos védő amulettként szolgált. Úgy tartották, hogy a skorpióval „fémjelzett” ékszer meggyógyítja a betegeket, továbbá a Skorpió csillagjegy szimbólumaként a vízzel is összefüggésbe hozható, ezért hűsítő hatása révén csillapítja a lázat. A mérgezés elleni orvoslást a skorpiók olajba és gyógynövényekbe való belemártásával is végezték.
A XVII. század közepére a divattal együtt az ékszertípusok is megváltoztak. Míg a sötét szövetek igényes arany ékszereket kívántak, a lágyabb, pasztelles árnyalatok kecses háttérként szolgáltak a drágakövek és gyöngyök számára. A lenyűgöző ékszerek gyakran fűzőkön vagy melldíszeken kaptak helyet: ezeket az ékszereket a merev ruhaszövethez kellett rögzíteni vagy varrni. Az ékszerekkel való díszítés felvirágoztatta a növénymintát mint dekorációs elemet.
Az évszázad végére a gyémántok úgy csillogtak, mint korábban soha, és hamar elfoglalták az ékszertervezés képzeletbeli trónját. A csodálatos gyémánt ékszerek elengedhetetlenek voltak az udvari életben. A legnagyobb gyémántokat a mellényen viselték, míg a kisebb köveket „elhintették” a többi ruhadarabon.
A XIX. század az ipari és társadalmi változások időszaka volt, az ékszertervezés terén azonban mintha megállt, pontosabban visszafelé haladt volna az idő. Az első évtizedekben népszerű volt a klasszikus stílus, az ókori Hellászt és Rómát idéző ékszerek reneszánszukat élték. Ezt a régiségek iránti érdeklődést a friss régészeti leletek keltették életre. Az ötvösök megkísérelték újjáéleszteni az ókori technikákat, és olyan ékszereket készítettek, amelyek a régészek által fellelt csecsebecsékre hajaztak.
A századbeli ékszerek a középkori és a reneszánsz korszak ihlette formákból és motívumokból is táplálkoztak. A naturalista ékszerek, amelyeken egyértelműen felismerhetők a virág- és gyümölcsmotívumok, szintén népszerűek voltak ebben az időben. Ezek a motívumok először a század első éveiben váltak divatossá, a botanika iránti széles körű érdeklődés és a romantikus költők, például a brit William Wordsworth hatására.
Az 1850-es évekre a finom, korai tervek után teret nyertek a virágok és a lombozat extravagánsabb és összetettebb kompozíciói is, ugyanakkor a virágokat a szeretet és a barátság szimbólumaként használták. A természet színeihez azonos árnyalatú drágakövek illeszkedtek. A korábbi időszakokkal ellentétben a giccsesebb ékszereket szinte kizárólag nők viselték.
A tehetősebbek bonyolult és részletes ékszertervekre vágytak, hogy kiemelkedjenek az új középosztályból, így megnőtt az egyedi darabok száma és jelentősége is.
1837-ben Charles Lewis Tiffany megalapította a Tiffany & Co.-t, ezzel az Egyesült Államokat az ékszerkészítés élvonalába helyezte. 1847-ben Pierre Cartier Franciaországban megalapította a Cartier-t, majd 1884-ben a Bulgarit Olaszországban. Ez a három márka máig a világ legnívósabb ékszerműhelyei közé tartozik.
A XIX. század utolsó éveiben robbanásszerűen fejlődő, Arts and Crafts (művészetek és kézművesség) nevű újító mozgalom az iparosodott világ iránt érzett nyugtalanságon alapult. A kor ékszerészei elutasították a gyári rendszert, és inkább az egyedi kézműves ékszerek készítésére összpontosítottak. Úgy vélték, hogy ez a folyamat javítja a munkás lelkét és az ékszer végső formáját. A kézműves ékszerészek kerülték a nagy, csiszolt köveket, ehelyett a cabochon (formázott és csiszolt) drágakövek természetes szépségét használták ki.
A szecesszió kora drámai változást okozott az ékszertervezésben, amely 1900 körül – a párizsi világkiállítás idején – élte fénykorát. A stílus követői kanyargós, organikus darabokat hoztak létre. Az erotika és a halál megjelenítése a korábbi generációk virágmotívumaitól igencsak távol eső világ volt. A szecessziós ékszerészek (például René Lalique) szintén eltávolodtak a hagyományos drágakövektől, és nagyobb hangsúlyt fektettek az üveg és a zománc használatára.
Habár a fellendülés, az azt követő nagy gazdasági világválság és a háború nyugtalan időket eredményezett, az ékszertervezés az 1920-as és 1950-es évek között továbbra is innovatív és elbűvölő volt. Éles, geometrikus minták ünnepelték a gépkorszakot, míg a Közel- és Távol-Kelet ihlette egzotikus alkotások arra utaltak, hogy az ékszerdivat valóban nemzetközi. A divat központja címért New York és Párizs vetekedett. Az arany 1933-tól visszatért a divatba, részben azért, mert olcsóbb volt, mint a platina.
A XX. század közepén (az 1950–1970-es években) Amerikában divatba jöttek az extravagáns ékszerek. Népszerűek voltak az élénk féldrágakövekkel díszített, háromdimenziós, egzotikus állatok is, például Cartier leopárdjai és párducai, Van Cleef & Arpels szárnyas lényei és Bulgari kígyói. Ezek a házak, valamint a Boucheron is innovációkkal rázta fel korábbi elképzeléseit, miközben a feltörekvő tervezők – Paul Flato, Fulco di Verdura, David Webb, Jean Schlumberger és Elsa Peretti – újraértelmezték a vintage ékszereket az új generáció számára.
A század második fele óta az ékszerkészítés íratlan szabályai folyamatosan változnak. Az új technológiák és az olcsóbb anyagok – műanyag, papír és a textíliák – megdöntötték az ékszereknél alkalmazott „státus” fogalmát. Az elmúlt 40 évben az ékszerművészet hatalmas változásokon ment keresztül mind technikában, mind formában, mind funkcióban, a lényege mégis ugyanaz maradt: a test díszítése.
(Borítókép: Látogató nézelődik az egyik standon a 32. Nemzetközi Ékszerkiállításon Tokióban 2021. január 13-án, a háromnapos rendezvény első napján. Fotó: MTI / EPA / Franck Robichon )