Alföldi Róbert West Side Story rendezése olyan, mint a tüsszögés, ami csavarja az ember orrát, mégis beszorul. Ez az előadás sem született meg igazán, pedig benne volt a lehetőség. A történet ennél aktuálisabb nem is lehetne Magyarországon, Alföldi pedig az a típusú rendező, aki nem fél egy klasszikust újragondolni, ám valami miatt mégis azt az utat választotta, hogy az írott darab beszéljen mindenki más helyett.

Az amerikai környezetbe Stephen Sondheim szövegével adaptált és Leonard Bernstein zenéjével musicalbe öntött Romeo és Júlia történetet 1957. szeptember 26-án mutatták be a New York-i Brodway-en. Hatalmas siker volt, így nem csoda, hogy 1961-ben filmet forgattak belőle, ami 11 Oscar-jelöléséből tízet díjra is váltott. Majd 1965-ben ezzel a darabbal indult a Szegedi Szabadtéri Játékok musicalprodukcióinak sora, a West Side Story többször is visszatért, vagyis a Dóm tér nem először változott az összetört szerelemek, szertefoszlott álmok és értelmek halálok helyszínévé.

A színpadkép letisztult: szürke, magas falak, a háttérben tűzlétra. A díszlettervező Kálmán Eszter láthatóan együtt élt a darab és a rendezés koncepciójával. A falak az égbe nyúlnak, mintha ezzel két dolgot jeleznének; az egyik, hogy a küzdelem, amit látunk, szinte a semmiért zajlik; a másik, hogy ebből a sötét veremből egyetlen út vezet kifelé, az pedig csakis az ég felé van. Szép szimbolika.

A hatalmas fal átkarolja a színpad három oldalát, azt az érzetet kelti, hogy a nézők mögött a betonrengeteg folytatódik. Hiába hatalmas a Dóm tér, hiába magasodnak a színpad fölött templomtornyok, a horizont megszűnik létezni, a helyszín beszűkül.

Ebbe a szürkeségbe tódulnak a szereplők színes ruháikban és töltik meg a teret élettel. A két ellenséges csapat, a Jets és a Cápák tagjai uralni akarják az utcát, és mint vörös ingesek a Pál utcaiakkal küzdenek a zsebkendőnyi Grundért.

Az ember alaptermészete az, hogy keresi a célt, az okot, amiért érdemes élni. Ám ha ez az ambíció nem szól másról, mint uralni valamit, vagy uralkodni valakin, akkor ehhez a fegyver a gyűlölet lesz. Márpedig a két csapat gyűlöli egymást, mert máshonnan jöttek, más a bőrük színe, máshogyan beszélnek, táncolnak – hiába éreznek és léteznek ugyanúgy.

A darab elején megismerjük az ellenséges bandák vezetőit. A New York-i bandavezér Riffet Brasch Bence alakítja, Bernardot a Puerto Rico-i oldalon Medveczky Balázs. Mind a két srác, mind a hátterüket erősítő színész és táncos csapat az első pillanattól a tapsig hihetetlen energiákat mozgat meg.

A koreográfia lendületes, tartalmazza a tipikus West Side Story-s elemeket, néhol kicsit néptáncos elemekkel fűszerezi. A verekedések és az összetűzések ebből a koreográfiából olvashatók ki. Az ütéseket és rúgásokat nem mímelik, ettől pedig – hiába nincs fizikai kontaktus, mégis – érezhető a feszültség. Mindkét csapatnak megvannak a maguk elemei, jelmezszínei, táncmotívumai, így miután mindenki becsődül a színpadra, akkor is könnyedén meg lehet őket különböztetni. A jelmez Tihanyi Ildikó, a koreográfia pedig Vári Bertalan munkáját dicséri.

A szürke fal rengeteg ajtót rejt, azok csukott állapotban elvesznek a betonmintázatban, ám remekül szolgálják azt a célt, hogy a szereplők másodpercek alatt meg tudják tölteni az üres teret. Szemet gyönyörködtető látvány, ahogyan két és fél másodperc alatt tódulnak a színpad közepére. Az a pár átdíszítés, ami általában húsz széket és pár italos dobozt jelent, nagyjából két és fél másodperc alatt megy végbe, mindenki befelé és kifelé menet profin begyakorolva hoz be vagy visz ki magával valamit. Varázsolni sem lehetne gyorsabban.

Ezen kívül a falba vájt ajtókon keresztül néha begurítanak kétoldalú kerítés elemeket, azokkal rengeteg módon, ötletesen és kreatívan játszanak. Ezek a díszletelemek, ha kell, határt szabnak, elválasztja a feleket, egy varroda épületének belső falainak illúzióját keltik vagy csak szimplán alakítanak a téren.

A céltalan gyűlölet ugyan végig érezhető, ám annyira ebbe az irányba billen a sztori, hogy a szerelem nem kap elég hangsúlyt. Fény nélkül pedig az egyre inkább elhatalmasodó árnyék sem olyan szembetűnő. Amikor a Jets vezér legjobb barátja Tony, egy táncesten beleszeret Mariába, a Cápák vezérének húgába, az például teljesen súlytalanná válik. Kocsis Dénes és Ágoston Katalin alakítja a párost.

Kocsis Dénes az első felvonásban többször küzdött mikroport-problémákkal, de ha ez nem lett volna, a hősszerelmes karaktere akkor sem tudott volna kiteljesedni. Az első sorban ülve lehet, hogy másképp hatott a színpadra vitt szerelem, de jóval hátrébb ülve inkább úgy tűnt, nincs meg a kémia a két szereplő között. Valamit kiöltek ezekből a fiatalokból, nem lehetett nekik elhinni, hogy az életük egyetlen pillanat alatt megváltozott, csak azért és ahogyan egymásra néztek. Ez egyszerűen olyan, mintha jeleneteik nem élveztek volna prioritást a darab mondanivalójának árnyékában. Kocsis Dénes azonban az akadozó port ellenére is gyönyörűen énekelt, Tony is ott bujkált benne, ám mégsem tudott igazán a felszínre törni az a szenvedély, amely hitelessé tette volna azt a csőlátást, ami a karaktert a végzete felé tereli.

Emellett Ágoston Katalin megmagyarázhatatlan módon, nyilván akcentust imitálva, parasztlányos tájszólással beszélt. Ennek oka a sztori szempontjából, hogy Bernardo húga csak nemrég érkezett New Yorkba, beszéde még nem alkalmazkodott a városhoz, ahol a nők tíz keresztnév helyett csak egyetlen rövidet használnak. Sajnos így majdnem az összes prózai jelenete élvezhetetlen volt, erőltetett temperamentuma pedig elvette a hangsúlyt a karakter szerethetőségéről. Amikor énekelt, tájszólása semmivé foszlott, ettől pedig olyan érzetet keltett, mint amit a régi Disney mesékben megszoktunk: a figurák dalbetéteit rendszerint nem a szinkronszínésznek adták elő, hanem külön énekest szerződtettek ezekre a jelenetekre. Itt mintha két teljesen különböző lány állt volna a színpadon, és az énekes jelenetekből arra lehet következtetni, hogy Ágoston Katiban több van ennél.

Stohl András játssza a rend őrét, aki valahogyan felejthető karakterré válik a darab végére, jelenléte egészen súlytalan, bár hangjával nagyon próbál fenyegető és kemény lenni, mégsem születik meg a remélt hatás. Nádasi Veronika alakítja Bernardo barátnőjét, a heves és temperamentumos Anitát. Szépen énekel, hangját valószínűleg az ország észak-nyugati csücskében is hallani lehetett, karaktere viszont inkább hasonlított a Grease című musical kemény csajára. Viszont amikor félretéve gyászát megpróbálja eljuttatni barátnőjének üzenetét az ellenséges bandába, ott a rendezés nagyot vállalt, és megtörte a fizikai brutalitás és kontaktusok hiányát, ezzel pedig még tragikusabbá tette a történéseket, és még fájóbbá a céltalan gyűlölet elhatalmasodását és az empátia teljes hiányát.

A bandatagok közül az Akárkié karakterét játszó Hartai Petra jelenlétével izgalmas színt vitt a darabba, az Action mögött megbújó Mikola Gergő pedig egymagában volt olyan energikus, mint együtt az egész stáb, pedig az sem volt semmi. A musical egyik leghíresebb, America című dalában, amit itt csak női karakterek pakoltak fel a színre, egyértelműen volt egy hang, ami „kicsillogott" a többi közül. Bori Réka a példa rá, hogy nincs kis szerep.

Összességében a darab mindegyik perce leköti a figyelmet, de ez sokszor magának az írott szövegnek és a zenéknek a hatása. A katarzis elmarad. Mintha Alföldi Róbertnek vissza kellett volna fognia magát, ami magyarázható azzal, hogy a darabhoz nem lehet csak úgy hozzányúlni, meg kell felelni a jogbirtokosok elvárásainak.

(Borítókép: Szabó Luca / Szegedi Szabadtéri Játékok)