Essze kellett csapni az ántivilágnak, hogy megszülessen belőle az új, Babba Mária által patronált Magyarország, s isten kegyelméből áll es ezer éve, s még kétszer ennyit es fog, csak má egymást ne bántsuk, met itt ebbe a csuporodott kicsi Kárpát-medencébe béke kell az esszes ittlévő népeknek. Met lássa csak meg, Európa térdre rogyott s, hogy annak idejin Esvánnyak segéltek, most rejánk lesznek szorulva, s mük nem késlekedhetünk visszaadni, amit kaptunk. Áldja meg megikot ott Pesten a jó Isten, me be szép emberek vannak ott es, véreink, úgy gyönyörködök bennik, amikor odamegyek, úgy beszélnek ott es mind itt mük, hát annyi a derék magyar mindenfelé, járjanak Isten hírivel

– mondja nekem egy csángó asszony népviseletbe öltözve, a Sepsi Aréna flaszterén koncertre várva. A gigantikus városszéli placcon az izgalom, a csendes várakozás a jellemző. A készülődésből ítélve, ahogyan a parkolókba vezényelnek, majd a szektorokba, betartva minden óv- és biztonsági intézkedést, felvonultatva rendőröket, mentőautókat, tűzoltókat, látom, profikkal lesz dolgom. A producer, Dancs Zsolt fáradtan, de jókedvűen fogad, és még mielőtt bármit is kérdeznék, sorolja az adatokat, amelyekre amúgy is kíváncsi lennék:

nagyjából 400 ember, előadóművész, szervező, illetve szakember, önkéntes ragasztotta össze az előadást ebben a formájában. Szavába vágva mesélem neki, hogy minap, akár derült égből villámcsapás, Koppány sétált be a tusnádfürdői hegyi lakom udvarára, megivott egy kávét, belelkesített mindenkit, aztán sebtében beutazott Sepsiszentgyörgyre kántorpróbára. Dancs Zsolt mosolyogva mondja, hogy a művészek közül senkit nem szeretne kiemelni, de a Koppány szerepét játszó egyik előadó, Dombi Sándor talán a legtöbb áldozatot hozó énekes, aki az ide hat óra utazásra lévő román tengerparti városból járt a próbákra, valahányszor csak igény volt rá. De a többiek is egytől egyig sokat beletettek, mindenki a teljesítése határán felül adja magát, fáradhatatlanul.

Este jön a katarzis, újratölt, és megyünk tovább

– meséli a producer.

Az aréna mintegy háromezer férőhelyes, de a járványügyi előírásoknak megfelelően a terem kapacitásának csak a háromnegyedét lehet használni. Így minden koncertre 2100 jegyet kínáltak eladásra, és azok az értékesítés megkezdése után két nappal az utolsó darabig elfogytak. A koncertre kíváncsi látogatóknak nem szegte kedvét az sem, hogy a beltérben mindenhol szigorúan kötelező az arcmaszkviselet, a kapuknál lázat mérnek, de ahogyan megtudom a lázmérő önkéntes hölgyektől, senkit sem kell visszafordítani. A székelység makkegészséges, legalábbis láztalan, és a látvány- és zenekavalkádtól annyira lázba jönnek, hogy számlálhatatlanul hosszú percekig éljeneznek, és tapsolják vissza az előadókat. A magyar és a székely himnusz alatt azért lekerül a maszk a közönség arcáról, és úgy szól több ezer torokból az ima, és úgy jár át bizseregtetően az összetartozás élménye, hogy én ezt eddig a világ egyik szegletében sem tapasztaltam.

– így summáznám a Dancs Zsolttól hallottakat. Amikor az ötletgazda Szilágyi Zsolt Herbert felkérte, hogy készítsenek egy csak és kizárólag erdélyiekkel játszó előadást, egyrészt őrültségnek tartotta, másrészt vállalhatatlan feladatnak, pedig akkor a járványnak még se híre, sem hamva nem volt. Az tűnt lehetetlennek, hogy ennyi pénzt és embert viszonylag rövid idő alatt meg lehessen mozgatni, másrészt akkoriban sok volt a producer munkája.

Ám a bezártság más alapokra helyezte a gondolatokat. Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere és a Kovászna megyei önkormányzat is szívvel és lélekkel beleállt, ahogyan a székelyföldi előadók is. A járvány miatt sokszor csak tízesével, húszasával lehetett próbálni, időközönként tartottak nagyobb létszámú workshopokat is, ott derült ki, hogy milyen fergeteges élni vágyás és alkotásöröm van ezekben az együttlétekben. Az ötlet az eredeti jogdíjakat kezelő Zikkurat Színpadi Ügynökségnek is imponáló volt, a szerzőpáros és Rosta Mária producer is sokat bábáskodtak, segítették a székelyeket, hogy a végére minden klappoljon.

A pandémia miatt a Bródy–Szörényi szerzőpáros – bár nagyon szeretett volna – a premieren nem tudott részt venni, a két zenész videóüzenetben bátorította a produkcióban részt vevőket, és kívánt sikert.

Orza Calin rendező visszanyúlt az 1983-as királydombi előadáshoz, csipegetett az általa koreografált 2003-as, csíksomlyói grandiózus előadásból is, úgy tette egyedivé a mostani díszletet és táncokat, hogy azok külön-külön, betétenként is megállnák a helyüket, akár minikoncertekként is.

A látogatók nehezen szivárognak el a helyszínről, tucatjával várják türelmesen az átöltöző művészeket, hozzátartozóikat. Az arénán belül a kórus többször is a darabból vett meglepetés dalokkal ünnepeli és éljenezi a produkció ötletgazdáját, zenei vezetőjét Szilágyi Zsolt Herbertet.  

A koncert előtt és után bóklászom az előadók, a látogatók között, szinte tapintható az a fajta izgalom, amely körüllengi a szemük előtt születő közösségi élményt: mindenki az első nagy székelyföldi produkció részese szeretne lenni, hangjával, táncával, jelmezeivel, színpad-, fény- és videótechnikájával vagy csak tapssal. 

(Borítókép: Codra Botond / Székelyföld Nagyprodukció)