Könnyű az újságíró dolga, ha az említett épülettől egy saroknyira lakik, és nem kell a Ráday utcából induló sajtóbusszal a helyszínre furikáznia. Még könnyebb az újságíró dolga, ha az említett épületet már többször körbejárta, hiszen korábban itt üzemeltette a kávézóját egy kedves ismerőse. És még annál is könnyebb az újságíró dolga, ha szereti is, amit csinál, és nem csak az említett két ok miatt látogat el a kiállításra, hanem mert valóban érdekli, amit látni fog.

Hűvös, szeles őszi időjárás fogadta augusztus 28-án a Techno Worlds kiállításra érkezőket, ám a szürke felhők sem zavarták az épületbe sereglő műkedvelőket. A főépületbe lépve azonnal érzékelhető, hogy az ember furcsa világba csöppent: a falakon baktériumra hasonlító felvételek sorakoznak, a kopott gerendákat feliratok tarkítják, a szemközti terem falán fotókollázs díszeleg, az egyik sarokban egy faliszőnyegre hajazó, a másikban egy időgépre hasonlító hangszer, tévéképernyők, kábelek, sistergő hangok és villódzó fények. Olyan ez, mint egy álomkép, abból is a nyakatekert verzió – egy alternatív valóság leképezése 2021-ben, Budapesten. 

Egy szubkultúra születése

A Techno Worlds című kiállítást a müncheni Goethe Intézet felkérésére német kurátorok állították össze, a magyar bemutató után pedig a tárlat az Amerikai Egyesült Államokba utazik. Az art quarter budapest termeiben több mint 20 látványos videó, fotó és installáció várja az érdeklődőket.

A legtöbb ember számára a techno nem több, mint egy elektronikus, monoton hangzású zenei műfaj, a kiállításból azonban kiderül, hogy a techno ennél sokkal szerteágazóbb valami. A techno globális jelenség, a zene, a művészet, a popkultúra, a média, a politikai médium és a technológia síkjain mozgó stílus. 

A techno először az 1980-as években indult világhódító útjára, méghozzá Detroitból, azonban a politikai médium szerepét leginkább a 20. századvégi Németországban öltötte magára, és a Keletet és Nyugatot összekötő elemként működött: Berlin máig a világ egyik, ha nem az elsőszámú techno fővárosa. Az európai techno egyidős a rendszerváltással – a kiállításon felelevenednek a szocializmus és a kapitalizmus elemei is.

Ez már kész szentségtörés

Az első termet – és a feminizmus témakörét – körbejárva kiderül, hogy az elektromos gitár igenis lehet csajos hangszer, ehhez az elmélethez pedig a Chicks on Speed zenei és művészi formációs 2003-as We Don’t Play Guitars videója adja az aláfestő zenét. Pontosabban a vizuális demonstrációt. Sőt, egy faliszőnyegre hasonlító hangszer is bebizonyítja, hogy nem minden az, aminek látszik. 

Ezután a pincébe vezet az utunk – Budafok méltán híres a (boros)pincéiről, természetes hát, hogy itt is van látnivaló bőven. Lőrinc Lilla és Borsos János (Borsos Lőrinc) installációja, a Moses techno névre keresztelt hangszer tulajdonképpen nem más, mint egy óriási kődarab – egy műszikla –, amit egy apró fémpálca ütöget. Dum, dum, dum – hangzik az ütemes dobolás: lüktet, mint egy metronóm, a háttérben pedig villódzó fények váltják egymást a ritmussal párhuzamosan. Mi lett volna, ha Mózes dobolni kezd azon a bizonyos sziklán? Hát, a művészek szerint valami ilyesmi... Pár látogató táncolni kezd, úgy tűnik, egyesek ismerős közegbe kerültek, alig lehet őket kicsalogatni a barlangból...

Az épület negyedik emeletén folytatódik a túra, ám előtte a földszinten bepillantást nyerhetünk egy szellőzőrendszerbe „épített” kijelzővel. A negyediken azonban megint eláll az ember szava. Félkész állapotban levő, keltetőre emlékeztető átlátszó zsákok, amelyek csak arra várnak, hogy gigantikus nadrágok töltsék meg őket. Bakelitlemezből kirakott fal, amely valójában egy keresztrejtvény, csak a fekete kockákat detroiti hanghordozók helyettesítik. Sőt a teremben helyet kap Zuzanna Czebatul hiperrealista, felfújható, mentazöld ecstasy tablettát ábrázoló szobra is. A végső állomás pedig a tetőtérre vezet, ahol eszem, iszom, dínom, dánom, Csepelre néző kilátás és egy szőrös mamut (?) szobor köszön el a sajtó képviselőitől.

(Borítókép: Gáll Anna / Index)