Weiler Péter Üdvözlet Aligáról című kiállítása több okból is különleges. Az első ok, hogy gurul – mármint nem a kiállítás, hanem a képek otthonául szolgáló színpompás lakókocsi. A második ok, hogy a magamfajta, húszas évei elején járó fiatalokat is magába szippantja a nosztalgia, holott a déjà vu érzete teljességgel lehetetlen, tekintve, hogy nem éltünk a Kádár-korszakban. A harmadik ok pedig, hogy olyan képi világgal mutatja be a Club Aligát, ahogy azt még biztos nem láttuk. 

Üdvözlet Aligáról

Weiler Péter és Balatonaliga kapcsolata nem új keletű, hiszen a művész 20 éve járt először az egykori pártüdülő környékén, amely aztán Üdvözlet Aligáról című képsorozatát ihlette.

Én vitorlázom, és az itteni kikötőben tudtam elhelyezni a pici vitorlásomat. Akkor még éltek azok a kikötőmesterek, akik már Kádár idején is itt dolgoztak. Ez a szocialista kiszolgálásmód rajtuk keresztül túlélte a rendszerváltást Aligán. Mindenért könyörögni kellett, semmi soha nem működött magától. Ennek ellenére mégis szép évek voltak, a Balaton és a táj lenyűgöző. Később évekig itt sportoltam, valamint sok-sok estét eltöltöttem a Club Aliga ikonikus vörös bárjában is. A Balaton egyébként az életem egyik központi része, azt szoktam mondani, hogy itt nőttem fel. Ez – mármint a Balaton – az ország biztosan olyan területe, ami mindenkit boldoggá tesz. A tó amolyan közös nevező a magyarok életében 

– mesélt az Aligához kötődő viszonyáról a képzőművész.

2017-ben már volt egy Üdvözlet Aligáról című kiállítása, igaz, akkor Budapesten láthatta a képeket a nagyérdemű. Négy évvel később azonban, mondhatni, hazaértek a képek, hiszen a lakókocsi leparkol a Club Aligában, és egy darabig ott is marad. 

Van egy lakókocsim, amit Piknik Galériának hívok. Úgy alakítottam át, hogy lehessen benne kiállításokat tartani. Az a legjobb, hogy ezt a lakókocsit – és a képeket – Budapestről így egyben le tudom vinni a Balatonra. A lakókocsinak is van egy sajátos kis belső világa, hangulata.

Pétert mindig is érdekelte a szocialista dizájn és annak látszólag kiirthatatlan világa, ez az érdeklődés pedig nemcsak az Aliga köré csoportosuló művein, hanem sok más képén is tetten érhető. A Club Aliga ötvözi a magyarok számára kedves Balatont, és konzerválva visszaadja, kicsit skanzenként azt a korszakot, amelyet talán végleg magunk mögött hagytunk, hiszen jó 30 éve már, hogy megtörtént a rendszerváltás. 

Művészként nagyon érdekel és foglalkoztat a gondolat, hogy ki lehet-e jönni a szocialista mentalitásból, és hány generációnak kell még eltelnie, hogy elfelejtsük azt a fajta neveltetést, amelyet az 1950-es, 60-as, 70-es években született emberek kaptak. Szüleink, nagyszüleink és részben még én is egy erősnek látszó, sokáig legyőzhetetlennek tűnő rendszerben nőttem fel. A kiállítás kapcsán foglalkoztam az üdülő történelmével, a drótkerítésen kívüli és belüli élettel. Az államrendszeren belüli posztokkal járó hierarchia határozta meg azt is, hogy ki, hol és miként nyaralhatott Aligán belül. Művészként az itt történteket kicsit kiszíneztem, bizonyos abszurd elemeket kiemeltem, és még abszurdabb jeleneteket találtam ki hozzájuk, szerintem például Fidel Castro az aligai moziban 3D-s filmet nézett. Ez részben igaz is lehet, hiszen járt Aligán, és moziban is volt. És tekintve, hogy itt minden mindig a legújabb volt, az üdülő mozijában olyan filmeket vetítettek, amiket más nem láthatott, szóval akár a 3D filmet is nézhetett…

Annak ellenére, hogy fél évszázada Aliga sokak számára elérhetetlen paradicsomnak tűnt, a szegregálás az üdülőn belül is gőzerővel dübörgött. Nyugati cigaretta, ritkaságnak számító mozifilmek – olyan jólétben és nyugalomban élt itt a kommunista politikai elit, hogy az a falakon kívül tengődő átlagpolgár számára elképzelhetetlen volt. 

A Club Aliga a kikapcsolódásról, a tiltott élvezetek halmozásáról, a féktelen dorbézolásról is szólt. A szocialista elit fényűző életének halványuló lenyomatai máig tetten érhetők a környéken. 

A hazai eliten túl a nemzetközi politikai „sztárok” is szívesen töltötték itt a szabadidejüket. Aliga partján olyan külföldi pártvezérek fordultak meg, mint a szovjet Nyikita Hruscsov, Leonyid Brezsnyev, Mihail Gorbacsov, no és a kubai diktátor, Fidel Castro.

Mindig érdekesnek találtam, hogy az üdülőn belül volt egy sorompó, amely elválasztotta egymástól Aliga 1-et és Aliga 2-t. Az egyik oldalról sóvárogva leskelődtek Kádár és a többi csúcsvezető életmódja után, és ez szerintem nagyon jól mutatta, hogy milyen is volt akkoriban Magyarország.

Kézfogás a banánfákkal című alkotásáról így mesélt a művész:

Fidel Castro látogatása nagy esemény volt Aligán. Itt nyaralt egy hétig, és sajátos kikapcsolódásához alkalmazkodott mindenki. Néha éjszakákon át kellett vele pingpongozni, és a magyaroknak kellett folyamatosan biztosítani a megfelelő játékpartnert. Úgy képzeltem, hogy a Balatonba banánfákat is telepítettek, hogy számára még otthonosabb legyen a környezetet. A banánfa nyilván teljesen tájidegen a Balaton partján, de mivel ne tudna megbirkózni a szocialista akarat?

A képek egyszerű, közérhető módon ábrázolják a jeleneteket, így a befogadó számára is sokkal könnyebb megérteni azok esszenciáját. Inkább a történetmesélés a lényeg. Péter számára kedves ez a stílus, a pop art és a cartoon- (képregényes) hatású, kétdimenziós ábrák a mély érzésű, az ember szívéhez és lelkéhez közel álló groteszk témákat – elsősorban az elvágyódást – örökítik meg. 

A DJ az Öbölben rendezvény szeptember 4-én, a Club Aligában várja az érdeklődőket.