Milorad Krstić 1952-ben született Jugoszláviában, szülőhelye ma Szlovéniához tartozik. Szülei szerbek, Tito veterán partizánjai, akikkel a horvát Pulában töltötte gyerekkorát. Jogból diplomázott, de festőművész lett. 1989-től kezdve Budapesten él és alkot.

Nem a jugoszláv testvérháború, hanem a szerelem vezette el Magyarországra.

Radmila budapesti lány volt, beleszerettem, és idejöttem egy évvel a háború előtt. Először úgy gondoltuk, továbbmegyünk, de Budapest nagyon jó hangulatú hely volt, tele energiával. Maradtunk, és még mindig jól érezzük itt magunkat

– mondja némi akcentussal ejtett, de tűpontosan használt magyar szavaival.

Feleségével és testvéreivel, Roczkov Herminával és Angélával létrehozzák az első pesti magángalériát az Andrássy úton, fest, rajzol, filmez, neves színházi előadások látvány- és díszletterveit készíti el. My Baby Left Me című animációs rövidfilmje 1995-ben Ezüst Medve díjat kap Berlinben.

Könyvben, kiállításon, interaktív CD-n foglalja össze saját XX. századáról vizionált „képkönyvét” a Das Anatomische Theater nevű, másfél évtizeden át fejlesztett projektjében.

Így számomra Hitler harcászati utasítása 1943-ból, hogy 300 ezres példányszámban nyomtassák ki Karl May Winnetouját, és osszák szét a fronton a katonáknak, hogy ezzel emeljék a harci kedvüket, így az igazságos harcba vetett hitüket, sokkal érdekesebb, mint az ugyanabban az évben lezajlott sztálingrádi csata, amelyet egyáltalán nem becsülök le. Hitler winnetous ötlete felülmúlta a zürichi Dada fantáziáját, és megérdemli, hogy az én 20. századomnak része legyen

– mondta egy Kurdy Fehér Jánossal készült hosszú interjúban.

Lubickol a világban és a művészetben és Radmila iránt érzett szerelmében, de közben folyton azt vizsgálja, hogyan hatnak egymásra a dolgok. Fizika és pszichoanalízis. Hatás-ellenhatás, rezgések, melyeket úgy tesz láthatóvá, hogy saját magát használja fényvisszaverő felületként, majd különféle technikákkal rögzíti az így nyert képeket.

A Ruben Brandt, a gyűjtő című pszichoanalitikus akcióthrillerének alaptézise, hogy

A főszereplőt gyermekkorában úgy manipulálja az apja, hogy híres műalkotások képeit rejti el kedvenc rajzfilmjeibe, hogy azok bevésődjenek fia tudatalattijába.

Miloraddal is érdemes vigyázni, mivel több száz festményt, plakátot, grafittit és számára fontos filmrészletet villant fel három éve készült egész estés filmjében. Mivel Kecskeméten kiállította azóta készült grafikáit, festményeit, digitális képeit, a RUBENsremBRANDT című tárlaton kényelmesen megfigyelhető, hogyan kapcsolódnak össze nála a dolgok.

A cím a Rubens utolsó és a Rembrandt első három betűjét használva forrasztja össze a tulajdonneveket, ám az így kirajzolódó szó a művész számára személyes jelentés is hordoz. Szülei a vajdasági Szerémségben születtek, aminek a szerb neve Srem.

Szürreális képei valójában egy olyan világ valósághűen rögzített képei, amit mindannyian ismerünk, de ébredés után hajlamosak vagyunk elfeledkezni róla.

„Krstić »lényei« gyakorta ismert művészek, tudósok, politikusok portréi, amelyeket Krstić előszeretettel nevezi »önarcképnek«, például valakivel (Önarckép Matisse modelljével) vagy például valaki nyomán (Önarckép Da Vinci nyomán). Az eredmény egy »univerzális művészi önarckép«, egy eddig ismeretlen portrétípus, amely leginkább a művészeti manifesztumokkal rokon, sőt a képek nézői »művészet-portréknak« is tekinthetik ezeket a képeket, Krstić egyfajta művészetről vallott személyes manifesztumának” – írja Kurdy Fehér János költő, művészeti író, producer, aki a kecskeméti kiállítást is megnyitotta.

A KAFF keretében megrendezett tárlaton munkásságának legutóbbi, két-három évet felölelő szakaszából készült anyag látható. Az alkotások jelentős részét már Stuttgartban és Berlinben is kiállították, de a kecskeméti anyag tizenöt, nagy méretű digitális technikával készült képpel egészült ki. Ezeket az ötvenes évek francia, amerikai, olasz vintage poszterei inspirálták.

„Negyvenévesen más energiák dolgoztak bennem, az akkori munkáimban erőteljesebben jelentkezett a szex és az erőszak. Érdekelt a veszély. Ebben az anyagban olyan energiákat próbáltam kifejezni, amik nem olyan vadak, mint harminc évvel ezelőtt, most inkább a harmónia érdekel. Szeretem a szép portrékat, de fontos, hogy valami furcsa is legyen bennük” – elemzi az idő múlásával kapcsolatos szubjektív alkotói élményeit az alkotó, majd elmondja, hogy új egész estés filmre készül.

A Mumus meséje az időutazással játszik. Az izgalmas és kicsit sem agresszív történetben két gyerek harcol a rettentő, és a föld szétrombolásán ügyködő Mumus ellen. A tét nyilván a világ megmentése.

„Nagyon szeretem ezt a magyar szót, csodálatos a hangzása: mumus. Ahogy kimondom, már látom is magam előtt a figurát. Ő egy nagyon-nagyon gonosz ember, aki az egész világot akarja manipulálni” – magyaráz, és szinte látni, ahogy képpé alakulnak a fejében a nazális emmek, a mély és magányos u hangok és a susogó essek.

Természetesen ebben a történetben is megjelennek a tőle megszokott kereszthivatkozások. Az időutazás kiváló alkalom arra, hogy megjelenjenek a filmben a történelmi korszakok jellegzetes motívumai az Altamira-barlangtól napjainkig.

Milorad azt mondja, hogy számára természetes, hogy a világot vizuálisan definiálja. Majdnem mindegy, hogy ceruzával készít egy vázlatot, képet fest, képregényt rajzol, animációt vagy filmet készít, mert ezek összeérnek benne. A lényeg a vizuális üzenet.

Néhány vonallal leskiccelünk valamit, és egy gyerek azonnal tudja, hogy az nyúl vagy kutya. Ha nagy a füle, akkor nyúl.

„Tény, hogy a csodálatos 3D-s technológiával már teljesen valósághű tereket hozhatunk létre a virtuális világban, de az igazi üzenet egy ceruzával is működik. Ez olyan, mint a betű – nem biztos, hogy pontosabb üzenetet hozhatsz létre egy csúcstechnikával elkészített filmmel, mint amikor írsz egy levelet. A rajz és a szavak mindig megmaradnak” – szögezi le Milorad.

A Mumus gyártásra vár, de közben a kísérletezést sem hagyja félbe. Az elmúlt évtizedekben számos színházi előadáson dolgozott Horváth Csaba koreográfus-rendezővel. Megcsinálták közösen Dürrenmatt Fizikusait, Ibsen Per Gyntjét és a Ruben Brandt színházi verzióján is együtt dolgoztak.

A színház most pihen, de tavaly egy kisfilmet készítettek közösen. A Tatoo című háromperces munkájukban két táncos bőrén jelennek meg fontos üzenetek.

Milorad fejében már formálódik következő közös munkájuk, egy élő szereplős nagyfilm. A forgatókönyv váza már össze is állt, a színhely pedig Budapest.

Most csak a vége képet mondanám el: valamit visz a víz. Tudja, ez utalás Zilahy Lajos regényére, amit a negyvenes években meg is filmesítettek – nevet a hetvenéves Milorad, aki viccesen beszél magyarul, de úgy olvas, mint Krúdy Gyula, és hihetetlenül sokat lát.

(Borítókép:  Self Portrait with a Model After Matisse, Innana the Goddess of Love and War / Milorad Krstić)