Jövőtervezés, közösségépítés – szép gondolatok. Az embereket azonban tényleg érdekli a jövő?

Amikor a Brain Bar programját elkezdjük összerakni, a kollégáimtól azt szoktam kérni, hogy egyszerre két irányból induljanak el. Nézzék meg, hogy a fiatalok mire vágynak, de azt is, hogy mitől félnek, mitől szoronganak; ezekhez a témákhoz keressenek erős állításokat megfogalmazó, de vitára is nyitott véleményvezéreket. Az emberek ugyanis a vágyaikon és félelmeiken keresztül viszonyulnak a jövőhöz. A mi közönségünk különösen kíváncsi, és éhes az új információra, akár erősíti, akár cáfolja a már meglévő véleményüket. Ennek tudom be, hogy a mítoszromboló tartalmak, amikor konszenzusosnak hitt vélekedéseket szedünk ízekre a színpadon, minden évben a legnépszerűbbek.

Csak azért kérdeztem, hogy az embereket érdekli-e jövő, mert legtöbbjüknek a jelennel is sok a gondja, legyen az egészségügyi, egzisztenciális vagy szociális. Vagyis ha jövőt tervezünk, valójában a jelent építjük?

Hat évvel ezelőtt, az első Brain Baron felírtunk a falra egy mondatot: Élj érdekes korban! Ez egy kínaiaknak tulajdonított, egyébként nyugati eredetű mondás, amit attitűdtől függően sokan átoknak, mások jókívánságnak tartanak. Én az utóbbiak közé tartozom. Meggyőződésem, hogy az emberi történelem legérdekesebb korszakában élünk, és döntő jelentősége van, hogy ehhez a körülményhez mekkora tudatossággal viszonyulunk.

Ez azért szinte minden korszakra érvényes lehet a maga módján.

De az információs vihar új jelenség. Minél ügyesebben rendszerezik a fiatalok az információt, minél inkább meg tudják különböztetni az igazit a manipulációtól, annál eredményesebben élhetnek a lehetőségeikkel a karrierjükben és a magánéletükben. A Brain Bar ennek a tudatosságnak az erősítésében segít. Az életmód, amit választunk, egyben személyes spekulációnk a jövőről.

És mit kezdjünk azokkal az ideákkal, amelyek szerint az ember elsősorban biológiai lény, és csak utána társadalmi, s hogy a technológiai fejlődés üteme gyorsabb, mint hogy biológiailag, pszichikailag alkalmazkodni tudjunk hozzá?

Legalábbis sokan ezt állítják.

Ezt magam is tapasztalom.

Nem olyan egyértelmű a dolog. Peter Thiel szerint a technológiai fejlődés üteme valójában már az 1960-as évek óta stagnál; amikor 1969-ben leszálltunk a Holdra, az ígéret úgy hangzott, hogy a XXI. századra repülő autóink lesznek, ehhez képest kaptunk 140 karaktert – utalt ezzel a Twitterre. Miközben a valóban forradalmi jelentőségű fertőtlenítőt 160 éve találták fel, ma sokan okosjógamatracot értenek innováció alatt. A helyzet persze nem fekete-fehér, a biotechnológia például látványos eredményeket tud felmutatni, de ettől még tény, hogy a befektetői figyelem, a finanszírozás aránytalanul nagy mértékben koncentrálódik a média- és szórakoztatóiparban, s ennek hasznossága a civilizációnk szempontjából minimum vitatható. Emellett jelen van a vágyvezérelt gondolkodás is. Az idei Brain Baron velünk lesz Erik J. Larson mérnök-filozófus, akinek startup cégeibe az amerikai védelmi minisztérium fektetett be. Szerinte túlértékeljük a mesterséges intelligenciát, mert az emberi nyelvet, a szintaxist, a szemantikát a gépek még beláthatatlan ideig képtelenek lesznek utánozni. Azt is állítja, hogy a bombasztikus szalagcímek dacára a valóságban távolodunk az önvezető autók bevezetésétől, mert minél mélyebbre ásunk a megvalósításban, annál több kulturális gáttal szembesülünk. Izgalmas és konkrét témák ezek, jó illusztrációi annak, hogy a jövőre nem absztrakcióként érdemes gondolni, le lehet bontani átbeszélhető ügyekre.

A Brain Bar idén a magyar nyelvre is kitér, azt vizsgálja, hogy lehet-e szerepe mondjuk az angol nyelv mellett.

Ez az egyik legkedvesebb témám. Talán azért, mert az innováció világa, amivel mi foglalkozunk, tele van elviselhetetlen jövevényszavakkal. Meggyőződésem, hogy az anyanyelv szerepét és a benne rejlő lehetőségeket ma alulértékeljük. A nyelv egyfajta szoftver, a logikánk és a gondolkodásmódunk egyik meghatározója. Amikor néhány évvel ezelőtt a világ egyik legnagyobb pénzügyialap-kezelője Budapesten nyitott fejlesztőközpontot, megkérdeztem a vezérigazgatót, miért döntöttek Magyarország mellett. Azt válaszolta, hogy angol nyelvterület szóba sem jöhetett, hiszen az angol anyanyelvű munkaerő sosincs rákényszerítve, hogy új nyelvek tanulásával tréningezze az agyát. Így is maradt pár alacsony adókulcsú opció, s ők kifejezetten azért jöttek a mi fővárosunkba, mert a legeredetibb logikát és megközelítést már a kinti főhadiszálláson is a magyarul beszélő munkatársaknál tapasztalták. Ebben a témakörben meghívtunk nyelvészeket, programozókat, slammereket, de velünk lesz Berecz András mesemondó is, aki a közönséggel együtt rögtönöz majd mesét a jövőről.

Érdekes felvetés, hogy a szocializálódás mellett a nyelv is meghatározhatja a kreativitás mértékét.

Nemrég olvastam, hogy a beszélt nyelvek száma az Egyenlítőhöz közeledve fokozatosan növekszik, hasonlóan a biodiverzitáshoz. A biológiai sokféleség jelentőségéről sokat hallunk, helyesen, de érdemes beszélni a nyelvek sokféleségének értékéről is. A jövőről való gondolkodás nem lehet egyenlő a változás ünneplésével, az újdonság kritikátlan elfogadásával, hiszen önmagában nem érték, ha valami megváltozik. A kérdés az, hogy az új szállít-e többletet a kultúránk szempontjából. A Brain Baron ugyanakkor erről sem kultúrpesszimista, hanem kifejezetten lehetőséget kereső testtartásból beszélünk. Ahogy Sebő Ferenc fogalmazott: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg, nem is őrizni, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket.”

Beszélgetésünk elején említette a tudatosság szót, ez azonban egyfajta elköteleződést is jelent a változás mellett. Ebben mi, magyarok hogyan állunk? Gondolok arra, nagyon leegyszerűsített példák alapján, hogy azt mondjuk, óvjuk a légkör tisztaságát, de közben autót vezetünk; azt mondjuk, nem veszünk többé palackos vizet, de mindennapi eszközeink műanyagból vannak; félünk a mesterséges intelligencia uralmától, és közben nyomkodjuk az okostelefont.

Az emberi természet tele van ellentmondásokkal, amiket a fesztiválon igyekszünk kisarkítani. Környezetvédelem ügyében meghívtunk egy tizenkét éves srácot Amerikából, aki ennyi idősen már saját vállalkozását vezeti, ami az óceánpartokról összegyűjtött hulladékot hasznosítja újra. Egy fiatal magyar gyógyszerész-mérnök, Madaras Liz is velünk lesz, aki a barátaival saját pénzéből, iskola mellett fejlesztett olyan baktériumkoktélt, ami konkrétan műanyagot eszik. Amit ők tesznek, azzal sokszorosan hitelesebbek bármilyen nagyvállalatnál, ami drága és álságos PR-offenzívával próbálja magát zöldre festeni.

Pedig régi felismerés, hogy sosem valami ellen kell küzdeni, hanem valamiért és valahogyan. Ha pedig világosságra vágyunk, nem a sötétet kell legyőzni, elegendő volna fényt gyújtani.

Egyetértek, de az ellentétpárok felmutatása, az azokról folytatott vita ezzel együtt hasznos.

Az idei kínálatba beemelték a home office kérdéskörét is. Tavaly a járvány miatt a Brain Bar is monitorra kényszerült, a témaválasztásban benne van némi önfelismerés is?

Hadd pontosítsak, a témánk nem önmagában a home office lesz, hanem a fizikai hely szelleme és jelentősége a digitális korban. A nemzetközi fősodorban ugyanis töretlenül népszerű az az állítás, hogy a globalizáció eredményeként a hely elveszíti jelentőségét. Az evangelizáció valahol Thomas L. Freidman könyvével, az És mégis lapos a Földdel kezdődött, s folytatódik ott, ahogyan a globális brandek szajkózzák a home office előnyeit. Ezzel szemben azt gondolom, hogy az életünk mélységét és minőségét továbbra is a hely és szűkebb értelemben azok a terek határozzák meg, amikben élünk. A munkahelyek vagy az iskolák mindenekelőtt nem funkcionális, hanem közösségi felületek, olyan találkozások helyszínei, ahol ott van a spontán kapcsolódás lehetősége. Egy átlagos napot olyan dolgok tehetnek érdekessé, amiket reggel még nem látunk jönni. A digitalizációnak stabil korlátai vannak, amikről lehet és érdemes beszélni.

Ahogy a szólásszabadságról is, ezért idén elővesszük az internetes monopóliumok demokratikus jogokat érintő gyakorlatát. A vélemények sokfélesége is alapvető érték, márpedig ez lassan a világon mindenütt ostrom alatt áll. A legnagyobb közösségimédia-cégek mindenféle kontroll nélkül dönthetnek arról, miről lehet és miről nem lehet beszélni, kinek a véleménye hány emberhez juthat el.

Mondana példát?

Egészen közeli példával szolgálhatok: a Brain Bar hirdetéseit, amikkel a szólásszabadságról szóló vitánkat hirdettük, csípőből letiltotta a Facebook. Hangsúlyozom, ezekben a hirdetésekben semmit sem állítottunk a vállalatukról, csupán a tényt közöltük, hogy az óriás techcégek és a szólásszabadság viszonyáról bizony beszélgetni fogunk.

Vagyis elfújták a lángot.

Így történt. A vitán egyébként részt vesz a Facebook politikai hirdetésekért felelős korábbi igazgatója, mellesleg egykori CIA-ügynök; az a blockchain-vállalkozó, aki Amerika leggyorsabban növekvő alternatív közösségimédia-platformját építi; Mark Zuckerberg „etikus cégműködésért” felelős főtanácsadója, egyben a Guardian volt főszerkesztője, meg egy rebellis akadémikus, aki szerint a nemzeteknek ki kell vívniuk a digitális szuverenitást. Ebből is látható, hogy nem engedjük a mellébeszélést. Nem mondjuk meg, hogy a közönség mit gondoljon, azt viszont nagyon is ösztönözzük, hogy legyenek saját kérdéseik és gondolataik.

Igaz, én kanyarodtam el, de visszatérnék a tudatosság témaköréhez és ahhoz: hogyan is állunk ezzel mi, magyarok?

A Brain Bár közelről figyeli az Y és a Z generációkat, saját adattudósunk vezetésével kutatjuk a szokásaikat, attitűdjüket a munka- és életmódkérdésekhez. Azt látjuk, hogy a magyar fiatalok a határokat nem ismerő divathullámok eredményeként a konformitás, a szellemi homogenizáció tekintetében hatalmas nyomás alatt állnak. Olyan világban élnek, amelyben kereskedelmi márkák és valós teljesítmény nélküli influenszerek próbálják megmondani nekik, hogy mit gondoljanak egyes társadalmi kérdésekről. Ennek ellenére a legtöbben kíváncsiak és nyitottak a nonkonform megközelítésre. Ezt az öntudatot és autonómiát kell erősíteni bennük.

Ön gyerekként, fiatalon mennyire élt tudatosan, hogyan emlékszik vissza erre?

Ami az adott életkorban leginkább érdekelt, annak a mélyére ástam, a dinoszauruszoktól a hiphopon át a geopolitikáig. A fiataloknak ebben egyre nehezebb dolguk van. Az elmúlt száz évben az emberi tudatot érő nyomás megsokszorozódott, ebben rendet vágni lelki és fizikai erőfeszítést igényel. A Brain Bar azoknak szól, akik nem akarják megspórolni ezt. Sok olvasás, jó viták mellett persze másra is szükség van, elegendő időt kell tölteni sporttal és a természetben is.

És mit akar megmenteni: az emberiséget vagy a józan ész kultúráját?

Senkit nem lehet megmenteni akarata ellenére, és nem is kell. Mi egyszerűen csak a magyar fiatalok tájékozottságát szélesítjük.

Értem, hogy az egyén ébredése, tudatossága fontos, de mi a helyzet a tömeggel? Karinthy Frigyes megírta, hogy amikor a tömeget arról kérdezték, kit engedjenek szabadon, a názáretit vagy Barabást, egyenként mindenki názáretit mondott volna, a tömeg mégis Barabást kiáltott.

Ennél sokkal jobb véleménnyel vagyok a közönségünkről. Amikor kitaláltuk a Brain Bart, nem konferenciát, hanem egy igazi fesztivált akartunk látni. Olyat, ahol egyirányú kommunikáció helyett a közönség tagjai is felmehetnek a színpadra, kérdezhetik, sőt meg is kérdőjelezhetik az előadókat. Kezdetben szinte kizárólag a külföldi fiatalokban volt meg a bátorság ehhez, náluk nem mutatkoztak olyasféle gátlások, mint a magyar egyetemistákban. Mára ez látványosan megváltozott, ők is ugyanolyan aktívan részt vesznek a vitákon. Ken Goldberg feltaláló kétszer is járt a Brain Baron, ő úgy fogalmazott, hogy egész pályafutása során Budapesten kapta a legjobb kérdéseket – pedig a világ egyik vezető egyetemén tanít robotikát.

Nem feltétlenül erre a massza-egyén kérdésre gondoltam, hanem arra, hogy amikor – hasonlattal élve – a csepp visszatér a tengerbe, vajon eltűnik-e, feloldódik-e benne?

A remény fontos dolog. Hiszünk abban, hogy amikor a Brain Bar véget ér, és a közönségünk tagjai visszatérnek az egyetemre vagy a munkahelyükre, annyi inspirációt visznek magukkal, amivel hatással lesznek a környezetükre is.

Böszörményi-Nagy Gergely 1984-ben született Budapesten. A Corvinus Egyetemen, a CEU-n, a Stanfordon és a London School of Economicson tanult. 2015-ben alapította meg a Brain Bar jövőfesztivált. Emellett a Design Terminal innovációs ügynökség vezetője, a Datapolis adattudományi startup társalapítója és a MOME alapítványi elnöke.

(Borítókép: Böszörményi-Nagy Gergely. Fotó:  Gorondy-Novák Edit / Index)