A Brain Bar fesztivál helyszíne felé caplatva úgy érzem magam, mint a könyvbeli gyermek, aki a szekrény hátulja helyett egy varázsvilágban találja magát, csak az én Narniám a Millenáris Park parkoló feletti területe. A felújítás óta még nem volt arra dolgom, cserébe mikor még zajlottak a munkálatok napi szinten kellett átverekednem magam a homokdombok és munkagépek tengerén.

A Brain Bar szervezői úgy hirdették a fesztiválnak újonnan helyszínt adó Millenárist, hogy tökéletesen passzol az ő szemléletükhöz, hiszen a felújított parkban egyszerre fér meg a régi és az új. Hangzatos mondat, de történetesen tényleg igazuk volt. A park pozitívan idegen a várostól, mintha Magyarország megérkezett volna a jelenbe, ami nyugati országokban persze már a múlt, itthon viszont kevés olyan belvárosi épített zöldterület van, ami a metropolisban lakó és dolgozó hangyának tűnő tömeg kicsiny oázisa lehet.

De a szekrény túloldala a fesztivál első napjának végéig kitart, csupa olyan beszélgetésen és programon vehetek részt, ami kiemel a hétköznapok szürkeségéből. Bár az első előadásom felé menetelve van bennem némi félsz, ugyanis Benji Backer beszél a klímaváltozás elleni harcról, a téma pedig rendszerint instant gyomorgörcsöt és napokig tartó szorongást tud okozni.

A 23 éves előadó Amerikában alapított konzervatív környezetvédő mozgalmat, a beszélgetés fő érdekessége, hogy hogyan fér meg egymás mellett ez a terület a politikával, egyáltalán lehet-e a témáról pártelfogultság nélkül beszélni, és hogy a nukleáris energia miért segíthet a környezetvédelmi harcban. Legalábbis ez volt beharangozva, és bár a témákat érinti is, előadásában sokkal hangsúlyosabban és tanulságosabban domborodik ki az a gondolat: számít az egyén szerepe, hisz mindenki más körülményeket tapasztal, a lényeg, hogy merjünk benne lenni a párbeszédben, mert anélkül automatikusan vesztettünk.

A generációs szakadék szerinte is jelen van a klímavédelem kérdésében, de ezt természetesnek tartja. Ez a fiatal srác egy élet bölcsességével a hangjában tudja motiválni a nézőközönséget. Magabiztosan beszél arról, hogy a legjobb dolog, amit tehetünk, ha belevágunk a cselekvésbe, csak a gyors elhatározás mellett legyünk végtelenül türelmesek, mert egy este alatt nem fogjuk megváltani a világot.

Ez pedig egy olyan tanulság, ami nem csak klímavédelmi kérdésekre, hanem az élet összes területére igaz.

Kevés olyan klímaváltozással kapcsolatos előadás van, ami után az ember nem azt érzi, hogy nincs joga ezen a bolygón létezni, mert két hete a vásárlása mellé odacsapott egy műanyagzacskót, hanem inkább azt, hogy ő is ugyanúgy számít, és rá is szükség van.

A szervezők idén is kitettek magukért, a parkban elhelyezett állomások érdekesek, a beszélgetések pedig gördülékenyen haladnak minden helyszínen. Bár a beharangozó cikkben azt írtam, hogy végre nem kell döntéseket meghoznunk, csak jelen lenni és okulni, mégsem lett igazam; mind a speakerek, mind az előadások izgalmasak. Mivel időnyerőt nem kapni a boltokban, így sajnos nem tudunk egyszerre több helyszínen jelen lenni. Az eseményhez a Brain Bar létrehozott egy applikációt, ahol viszont könnyen megtervezhetjük, melyik előadásokon szeretnénk részt venni, ettől pedig egy fokkal átláthatóbb a napirend.

Legalábbis ha valaki tényleg jó vezető akar lenni, akkor nem a munkatársak megfélemlítésén keresztül vezet ehhez az út — tudjuk meg Békeffy Balázstól. Ha valaki, hát ő biztosan érti is amit beszél, hiszen 29 évesen lett vezérigazgató-helyettes, és 34 évesen vezérigazgató a horvátországi OTP-nél. Fiatal lendülete és döntései is őt igazolták. Igaz, ebben több kötelezően átmulatott éjszakai is volt, amikor horvát népdalokat kellett énekelni üzletfelekkel a bizalom kiépítésének céljából. Szükség volt hosszú évek kemény tapasztalataira is, melyek megtanították arra, hogy beismerje, ha téved, és – az állítása szerint nem létező – érzelmi intelligenciáját is fel kellett fejlesztenie.

A Brain Bar mindig a jövő felé kacsingat, de mindezt a múlt értékeivel cinkos összefogásban teszi, ezért is volt magától értetődő, hogy Győri Zoltán a Mit Játsszunk? Youtube-csatorna egyik tagja tartson előadást a társasjátékok szerepéről az életünkben. Felüdülés hallgatni, ahogy gyermeki lelkesedéssel egy férfi komolyságával mesél a táblajátékok összekötő erejéről. Úgy fogalmazza meg, hogy a társas egy eszköz, ami összeköti a feleket, ellentétben a videójátékkal, ahol  a játékkal játszunk, nem az emberekkel.

Szerencsére nem csak színpadi jelenlétével tudja alátámasztani az elhangzottakat, a fesztiválon külön helyszínt kaptak a csatorna másik arcával Rékával, ahol olyan játékokkal szórakoztatják a népet, amik gyorsan játszhatók, és azonnali élményt nyújtanak.

Majd egy rövid időre újra gyermekek lehetünk, mikor a nagyszínpadon Berecz András mesemondó ad elő pár tanulságos történetet. Ízes beszéde, nyitottsága, kedvessége és lenyűgöző bajusza mosolyt csalt az összes száj sarkába. Előadásával a legnagyobb probléma az, hogy véget ér. Viszont egy közmondással köszönt el, ami így hangzott: „Egy fa kidől, messze hangzik. Nő az erdő, ki hallja?"

Az értelmezésében ez azt jelenti, hogy bár a rossz dolgok  mindig nagyobbat szólnak, jó dolgok folyamatosan történnek, és még ha nem is olyan hangosak, próbáljuk meg észrevenni őket. Berecz András olyan felvezetést kapott, akár egy rocksztár, és úgy is távozott, már csak a mikrofon hanyag eldobása hiányzott performanszából. A szervezők azért is hívták el az eseményre, mert felvetésük és kérdésük volt, hogy kikopik-e a meseolvasás a szokásainkból a rengeteg képernyőnek és digitális tartalomnak köszönhetően? Ez az előadás bizonyítja, hogy van, amit csak mesélve, az élő szó erejével és a szavak aktuális hangulatunk megfűszerezésével lehet csak igazán átadni. Ahogy Berecz András mondta:

A programok közelsége néha csöppnyi káoszt eredményez, például mikor Szabó Mátyás a háttérben szóló, és az ebédszünet hangulatával tökéletesen összhangba kerülő reggae zenére kezdi el előadását arról, hogy hogyan adaptálódott a saját erősségeihez, nem pedig a világ elvárásaihoz, mint grafikus, láthatóan nehezebben veszi fel saját előadásának fonalát, de a közönség kitartó figyelme mégis segíti, hogy könnyebben görgesse azt a gombolyagot.

A Brain Bar egyik idei hívószava az anyanyelv. Delután a nagyszínpadon Makovecz Benjamin műfordító, Sena Dagadu zenész és Bárány Bence slammer elmélkedik arról, van-e rá esély, hogy a magyar nyelv kihal, ez problémát jelentene-e, és hogy az idegen szavak begyűrűzése a közbeszédbe romboló hatással van a kommunikációra, vagy nincs erről szó? Mindhárom speaker rendkívül izgalmas gondolatokkal támogatta meg a beszélgetést, aminek egyik különlegessége volt a színpad elé állított mikrofon, aminek segítségével a vállalkozó szellemű nézők is tudtak tőlük kérdezni.

Bárány Bence nem sokkal később a Forum Színpadon is tiszteletét teszi, ahol két másik slam poetry előadóval, Kemény Zsófival és Gergály Norberttel fejenkét két saját művet adják elő. Mind a hat elhangzott szöveg remek. Irodalomórán verselemzésnél a leginkább bicskanyitogató mondat, a „mire gondolt a költő?", de a slam az a műfaj, ahol ez a kérdés valóban lényeges. Azért fontos, hogy saját maguk adják elő a szövegeket, mert a hangsúlyozás, a rövid szünetek dramaturgiailag pontos helye választ is ad erre.

Tilesch György a Mesterség és Intelligencia című könyv szerzője arról beszélget a Brain Bar egyik házigazdájával, hogy van-e félnivalónk, és hogy mi, egyszerű földi halandók mit tehetünk azért, hogy felvértezzük magunkat. Az elmélkedés kifejezetten érdekesre sikeredik, köszönhető ez az izgalmas alanyon kívül a remekül megfogalmazott kérdéseknek is, bár Tilesch megnyugtató dolgokat nem igazán mond. Alátámasztja a közönség morajából ítélve többségi félelmet, hogy ezek olyan vívmányok, amiknek negatív következményeire már most fel kéne készülni. Nem szerencsés két évvel az után nekilátni a fejtörésnek, amikor már beütött a baj.

Beszámolónk hosszúra nyúlt, de a rendezvény is ingerdúsra sikeredett, és még hátra van egy teljes nap. A pénteki tapasztalatokkal szombaton jelentkezünk.

(Borítókép: Brain Bar)