A szeptember 11-i események visszavonhatatlanul és megmásíthatatlanul rányomták bélyegüket az egész világra. Közvetlenül a támadásokat követően az emberek elsősorban a szomorúság, a fájdalom és a trauma feldolgozására összpontosítottak, ez pedig meglátszott az irodalmi műveken is. Idővel azonban – a testi és lelki sebek gyógyulásával – a narratíva, a történetek is egyre bonyolultabbá és megosztóbb hangvételűvé váltak. 

Szeptember 11. felgyorsította azt az eleve felszálló tendenciát mutató folyamatot, amely az amerikai szépirodalom kiterjesztését tűzte ki céljául a korábban marginalizált költők és írók számára, valamint megszilárdította azt a bizonyos kalandos amerikai hangvételt, amely kihalófélben volt. Előtérbe kerültek a bevándorló szerzők, akik teljesen másnak látták az országot, mint az államokban született honfitársaik.

Mohsin Hamid Kétkedő fundamentalista című regénye is erre példa. A pakisztáni Lahorban játszódó sztori olyan találkozások köré épül, amelyek egy amerikai „idegen” és egy Changez nevű pakisztáni férfi között zajlanak – a név (changes = változások) utal a szerző identitására és az elbeszélés megbízhatatlanságára is.

Ugyanakkor bármiről is szóljanak a szeptember 11-i eseményeket feldolgozó könyvek, visszatérő téma (volt) az amerikai értékek elutasítása: de nem ám a szélsőséges kívülállók, hanem az amerikaiak részéről! Ezekben a munkákban a növekvő terrorveszély iránti közömbösség egész egyszerűen a bosszúnak engedett utat. 

Ahelyett, hogy a nemzet értékeit énekelte volna meg, a szeptember 11-i terrortámadás visszhangja éppen a nemzet legrosszabb tulajdonságait tárta fel: a megtévesztést, a brutalitást, az arroganciát, a tudatlanságot, a téveszmék gyártását és a más kultúrákra odafigyelés hiányát. Ezt a következtetést igazolta az elmúlt két évtized 9/11-es irodalma – az újságírók és egykori kormánytisztviselők oknyomozó cikkei, memoárjai és elbeszélései, amelyek feltárták a tragédiáig vezető utat, a korai reakciókat, beszámoltak az Afganisztánban és Irakban zajló konfliktusokról, valamint betekintést nyújtottak a terrorizmus elleni folytatott harcba is. Igen ám, csakhogy a kritika a történtek után hirtelen etikátlanná vált...

Don DeLillo Falling Man című könyve nem egészen az a fajta szeptember 11-i regény, amelyet az olvasók vártak az írótól, aki évtizedek óta a hatalom és a terrorizmus témáit veti papírra. A Falling Man ugyanis egy meghitt könyv a támadások után megkopott, majd megjavult kapcsolatokról.

Rémhírek nyomában

2003 augusztusában, közel két évvel a 2001-es támadások után a leukémiában szenvedő Edward Said palesztin irodalomkritikus Portugáliából utazott vissza New Yorkba. A repülőtéren tolószékbe ültették, majd a kapuhoz kísérték, és nagyjából eddig volt zökkenőmentes az utazása. A kapunál ugyanis közölték vele, hogy nem engedik fel a gépre, mert a neve gyanúsan cseng. A biztonsági őr a beteg ölében pihenő gyógyszerek és könyvek között kotorászott. Az Orientalizmus és a Culture and Imperialism (Kultúra és imperializmus) szerzője elmagyarázta a személyzetnek, hogy amerikai állampolgár, aki fél évszázada az Egyesült Államokban él. A személyzet végül beadta a derekát, de a férfi méltóságát porrá zúzták. 

Chimamanda Ngozi Adichie Americanah című regényében Ifemelu, az Afrikát elhagyó és Amerikában tanulni vágyó nő szomorú sors elé néz: első szerelme nem csatlakozhat hozzá, mert elutasították a vízumkérelmét: a regény központi témája tehát az, amit Edward Said is megtapasztalt. Míg Ifemelu Nigériában nem találkozott a faji kérdéssel, addig az Amerikában tapasztaltak megváltoztatták az önképét. 

Nem gondoltam magam feketének. Csak akkor lettem fekete, amikor Amerikába jöttem.

Ez az elképzelés és történetvezetés azonban teljesen érthetetlennek tűnt néhány író számára. Ők úgy reagáltak szeptember 11-ére, hogy túlzó, sokszor valótlan képet festettek az „egzotikus idegenekről”. John Updike A terrorista című 2006-os regénye az extrém elidegenedés ábrázolásának különösen kínos iskolapéldája volt. Főhőse egy egyiptomi–ír amerikai tinédzser, aki robotfanatikusként jelenik meg, majd hirtelen átalakul az erőszakos fantáziáját kiélni vágyó karakterré.

Előítéletesség, könnyek, megszakadt kapcsolatok és közfelháborodás: sokan máig emésztik a húsz évvel ezelőtt történteket és annak utórengéseit, például az írók is, akik a szakértők szerint még évtizedekig „csámcsogni fognak a témán”. A dolgokat nem lehet elsietni: álljon itt példaként a Háború és béke, az a zseniális regény, amelyet Tolsztoj csak 50 évvel az után vetett papírra, hogy Franciaország megtámadta Oroszországot...

(Borítókép: Universal History Archive / Universal Images Group / Getty Images)