Van egy kép Mészöly Miklósról. Profilkép. Egyszerűen félelmetes. Olyan, mintha fölnevetne rajta, fel az égre; felszabaduló, felszakadó, mélyről jövő igazi életgesztus – pedig akkor készült, amikor beteg volt, és annyira szenvedett, hogy alig kapott levegőt. Akár öröm, akár bánat, a féktelenség látszik a képen, és mindenképp valami határhelyzet, valami katartikus szituáció. Ez a fotó Mészöly egész lényének, életművének szignifikáns esszenciája lehetne, a szép ember, aki szélsőséges helyzeteket él meg, amiből szélsőséges művek születnek. Ha lehet ezt így mondani.

Mészöly Miklóst lehet ismerni, nem ismerni, a mélyén mindig rejtély marad. Az írásaiban is, a novellának hosszú, regénynek éppen hogy – csupa rejtély. Mindenképp más, eddig nem hallott, senkiéhez nem hasonlítható, egyszerre szikár, mély és cizellált próza. Tele lélekkel, szellemmel, ezek különös egyvelegével.

MM is változtatott a magyar mondaton. Nem szelídítette meg, mint a zseniálisan plump Mikszáth, nem bontotta ki, mint Krúdy, nem nyeste meg, mint Kosztolányi, ennyi tér már nincs. Húzott rajta egy kicsit. Megfeszítette (magát, hogy stb.). Lett egy kis hajlás a mondatban; mint egy íj, pattanás előtt. Robbanás előtt. Valamit matatott ott belül a molekulák közt, amitől telitöltődött energiával a mondat

− írta Esterházy Péter Mészöly Miklós tündöklése című esszéjében. Ezt a hajlást, ezt a matatást kell felfejtenie annak, aki meg akarja Mészöly prózáját fejteni, és akkor még csak a mondatnál vagyunk, hol az egész és ami mögötte van?

A Petőfi Irodalmi Múzeum most valamennyire próbálja feloldani ezt a rejtélyt, ha nem is a mondatét, ha nem is a prózáét, inkább a személyét, az emberét, a jelenségét, próbál fogódzót nyújtani, például hogy kik hatottak rá az írók közül, és ő kikre hatott. Hatott például az ifjú Kukorelly Endrére, Németh Gáborra, Márton Lászlóra, Krasznahorkai Lászlóra. Voltaképp egy egész generációra. Hatott nyilván Nádas Péterre is, akihez különös viszony fűzte. Mester-tanítvány, apa-fiú, mentor, barát.

Ez is hozzátartozik a kivételes találkozásokhoz, Mészöly volt a mesterem, akinek Camus volt a mestere

− írja Nádas az Egy író titkos önarcképében 1996-ban, de sajnos őróluk mindössze ennyit tár fel a kiállítás, egy idézet a falon, a hozzá tartozó képek már nem őket ábrázolják. Pedig milyen jó lenne többet tudni, élet- és irodalomtörténeti momentumait látni, felfedezni, megérteni lényegét ennek a kapcsolatnak, amelyről maga Nádas is mesélt Mészöly halálakor és nemrég, az évfordulóhoz kapcsolódóan.

Mindent, amit írtam, az ő nyomában írtam. Ugyanakkor ellenére. Amit én csináltam, az a háború utáni redukcionista nemzedék látásmódja elleni lázadás. Ők lemondtak az érzelmi életükről, hogy ne fájjon annyira. Csak a jeleit hagyták meg, de számomra ezek a jelek kevésnek bizonyultak. Az irodalom nemcsak redukcióból él, hanem a bővítmények tömegéből. Éjszakákat vitatkoztunk, ordítoztunk arról, hogy Miklós erotikus ábrázolásai vajon elégségesek-e. Nem tartottam elégségesnek. Hogy egy női köldökbe valaki vizet hordjon, ez nagyon szép, ha megvan a köldök környezete a papíron, ha tudjuk, mi van a női köldök fölött, a női köldök alatt, hogy aztán gyűszűvel vizet hordjon valaki ebbe a kútba. Ha van szövegkörnyezete, akkor erotikus, izgalmas, ha nincs érzelmi környezete, akkor modoros. Az sem volt elfogadható, hogy amikor két emberi test egyesül, akkor félrenézzünk. Íróilag nehezen követhető szituáció, ez igaz, de ha nem követed, akkor annak megvannak a súlyos következményei. Írói, filozófiai, politikai, embertörténeti következményei. Nagyon sajnálom.

Mészöly 1957-ben, még alig kezdődik el pályája, szinte egyből megreked Sötét jelek című kötetével, amelyről a Népszabadság feljelentő kritikát közöl, s mely után Mészöly évekig nem írhat irodalmat. Felnőttirodalmat legalábbis. Nem is ír egy ideig, 1959-ben viszont Jancsó Halhatatlanság című filmjében főszerepet játszik. 1960-tól Porkolábvölgybe, egy Szekszárd melletti kis faluba vonul vissza alkotni. 1966, 1967-ben jön elő Az atléta halála, a Jelentés öt egérről novelláskötet és a Saulus regény, ezek megjelenésével széles körben ismertebb szerzővé válik. 

Ezek a máig legtöbbet emlegetett művei. Meg a Film, egy évtizeddel későbbről, már 1976-ból a Magvetőtől. A kiállítás ezt a képszerűséget, a művek filmszerűségét próbálja megragadni. De ezek csak kiragadott pillanatok a változatos élettörténetből. Ahogy kiragadás a jogi diploma, a malomőri munkáslét korábbról, a Kossuth-díj, az írószövetségi elnökségi tagság későbbről, vagy a Demokratikus Charta szóvivősége 1993-tól. Egyedül Polcz Alaine-t, a vele való megismerkedést és a vele leélt élet nem lehet kiragadni. Az van, volt, lesz, aminek nyilván külön fejezetet, külön kiállítást lehetne szentelni. Vagy Kisoroszi, az élet- és alkotóhely, innen is vannak képek.

„Nem gondolta, hogy az emberi létezésnek bármi értelme lenne. Idomtalan szenvedéllyel kereste az értelmét. Mindenről és állandóan gondolkodott. Bárkivel, bárhol, bármikor mindent megbeszélt, s mindezt abban a reményben, hogy talán mégis, most, véletlenül, a kegyelem ajándékaként, éppen ő, épp a másik, éppen együtt. Mindenféle kollektivizmust mélyen megvetett, gyűlölte az emberi csordaszellemet. Az állatok minden pillanatban halálra szánt magányát tisztelte. Nem gondolta, hogy az ember bárki szeretetével megváltható lenne.”

Talán ebbe az utolsó nádasi, a Farkasréti temetőben elhangzott mondatba lehet belekapaszkodni, amikor azt keressük, mi lehetne a közös nevező a száz lenne, ha élnén túl Mészölyben és Pilinszkyben. Pilinszky János azért kereste a megváltást, még ha nem is találta.

Én nem kívántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

Ez olvasható Pilinszky Tiltott csillagon című versének utolsó strófájában. Itt azért van némi könyörgésféle. Talán jelent valamit a piaristáknál tett érettségi.

Paradoxonok életműve az övé, az otthonos és idegen, a fényfolt és az árnyék. Menekülés és megérkezés, hit és szorongás, szeretet és bűnösség. Trapéz és korlát.

De nézzük a közös pontokat. Mészölyhöz hasonlóan Pilinszky is jogot hallgat. 1949 és 1957 között ő se publikálhat. 1941-től 1944-ig az Élet segédszerkesztője. 1946-tól 1948-ig az Újholdnál már társszerkesztő. Aztán jelentős felívelés, Baumgarten-díj, ösztöndíjas hónapok Rómában. Eztán jön a csend, 1949-től nyolc évig. A kemény kor nem engedi őket. Amikor Pilinszky szilenciuma befejeződik, kezdődik Mészölyé. Váltják egymást.

Pilinszkynek három házassága van. Egy néhány hónapos Márkus Anna festőművésszel, majd egy szerelem a hetvenes évek közepén Jutta Scherrer német vallástörténésszel, majd a harmadikkal, Ingrid Ficheux francia gitárművésszel talán eljön a megváltás. 

Amikor idén tavasszal Velemen jártunk, Törőcsik Marira emlékezve, a falubeliek minden második szava Mari után Pilinszky volt. Meg a húszéves francia szeretője, akivel elrejtőztek valami házban, és innen járták a vidéket. A velemiek büszkék rá. Rejtélyesen beszélnek róla.

Ő maga így ír erről a szeretőről, aki aztán harmadik felesége lesz, 1978 novemberében Csokits Jánosnak egy levelében.

Nemrég megismertem egy rendkívüli francia lányt, aki a közeljövőben készül feleségül jönni hozzám... Ingridben valahogy külső jelét látom annak, ami szenvedéseim során bennem végbement. Első, aki a világban életem alkonyán elfogad – hasonló ez az utolsó áldozáshoz. Ingrid valójában, akár valamikor a részvét őrületében Nietzsche, egy véresre vert ló fejét öleli át, amikor átölel, mintha mai arcom csak maszk lenne a hajdani, gyerekkorira préselve. Adja isten, hogy neki legyen igaza.

E megrázó sorok alatt ott van Ingrid Ficheux ártatlan, fiatal lányt ábrázoló fotója. Megértjük, Pilinszky mire utal.

Nyugat, Újhold, Vigília. Neki nem jut annyi, mint Mészölynek. Nyolcvan helyett szűk hatvan év. Az se teljességben, Czeizel Endre orvos-genetikus több tanulmányában arra utal, Pilinszky látens homoszexuális volt, ám keresztény értékei miatt ezt az énjét nem tudta megélni. Ilyen mélységekig nem megy el a kiállítás. Mégis érdemes megnézni, mindenféle távlatokat ébreszt.

(Borítókép: Két portré – Mészöly–Pilinszky 100 kiállítás megnyitója. Fotó: Gál Csaba / PIM )