Mindig is sejtettem, hogy Jo Nesbø menthetetlenül perverz, máskülönben hogy az ördögbe találna ki olyan szofisztikáltan gonosz kínzóeszközt, mint például Lipót almája a Leopárdban. De ha esetleg lettek volna kétségeim napjaink egyik legjobb krimiszerzőjének rendhagyó lelki beállítottságáról, akkor ezek végképp eloszlottak, miközben egy ültő helyemben fölfaltam a Mester legújabb, A féltékenység-szakértő és más történetek című opuszát.
Mi ötvenmillióan – ennyi példányban adták ki eddig Nesbø könyveit a világ ötven nyelvén – idestova két éve várjuk, hogy Harry Hole újból életjelt adjon magáról. Ennyi idő telt el azóta, hogy hazánkban is piacra dobták az alkoholista mesterdetektív eddigi utolsó kalandját, a Kés című könyvet. Egyelőre tovább nyúlik a várakozás, a tavaly ilyenkor megjelentetett Birodalom ugyan pótszernek megfelelt – Nesbø egyszerűen nem képes rossz könyvet kiadni a kezéből –, de kábé olyan volt, mint egy Rolling Stones-fannek kiszúrni a szemét egy Kis Grófo-CD-vel.
Már a hazai könyvesboltokban is megjelent A féltékenység-szakértő és más történetek című, hét kriminovellából álló gyűjtemény. Még ez sem Hole, ráadásul a Mester addig feltérképezetlen vizekre evez – novellákkal korábban még nem kényeztette el olvasóit. Itt is magabiztosan kormányozza hajóját, a sztorik többsége lebilincselő, és akad közöttük egy-két egészen kimagasló is, ami igazán nem rossz arány.
Főleg, hogy a perverzió, mint alapmotívum – a féltékenység mellett – mindegyikben tetten érhető.
A kötet első, London című darabja ismeretterjesztő szempontból sem haszontalan. A félelmetesen művelt és tájékozott szerző ugyanis azonnal megoszt egy fontos adatot az olvasóval, nevezetesen, hogy egy repülőgép utasának a statisztikák szerint egy a tizennégymillióhoz az esélye arra, hogy a gépe lezuhanjon. Ennél még az is nyolcszor valószínűbb, hogy menet közben szívrohamban elhunyjon. (Ennyit a repüléstől kényszeresen rettegő embertársaink megnyugtatására.)
Ennél sokkal többet a spoilerezés veszélye miatt nem árulhatok el, túl azon, hogy a szerelem, a féltékenység és a perverzió, mint alapmotívum a nyitó novellából sem hiányzik.
A címadó kisregény, mely a maga 130 oldalával már túllép a novella terjedelmi keretein, hamisítatlan Nesbø-remekmű. Nem hiányoznak a visszatérő kellékek:
A Sorban állás mindössze nyolc oldal, ám Nesbø bebizonyítja, hogy ilyen rövid terjedelemben is lehet sokkolni az olvasót. Mi, újságírók tudjuk, hogy ez igazán a bravúr, mert terjengős cikket mindenki tud írni, de rövid ütőset csak a profik. És a Mester profi a javából.
A Hulladék gyomorforgatóan gusztustalan, ráadásul az utolsó sorokig tévúton járunk a kukás fickó sztorijának olvasása közben, szóval a szerző elemében van.
A Vallomás perverzitásában már-már a nagy műfaji elődöt, Roald Dahlt idézi, tudják, a Szuperpempő szerzőjét. (Talán nem véletlen, hogy az állampolgárságára nézve brit Dahl norvég bevándorlók kifacsarodott lelkületű gyermeke volt, ha úgy tetszik, Nesbø földije.)
A sorozat utolsó előtti darabja, az Odd betekintést enged az írói lelkivilágba, miközben Nesbø, az örök ismeretterjesztő a pszichológia területére is elkalauzolja az olvasót. És kiderül, mi az a fordulat, ami a legjobban segíti egy életmű eladási statisztikáit. Kérdezzük csak meg Ernest Hemingwayt, Virginia Woolfot vagy Sylvia Platht. Már ha tehetnénk...
A záródarab, A fülbevaló sem rossz, de egy picit túlságosan is borítékolható a végkifejlet.
Sebaj, ennyit elnézünk a Mesternek. Összességében bőven fogyasztható A féltékenység-szakértő, ugye, azt már korábban leszögeztük, hogy Nesbø nem tud kiadni a kezéből fércművet. Persze nem helyettesítheti a tizenharmadik Hole-könyvet, amelyről még mindig nem tudjuk, hogy mikor jelenik meg – ha megjelenik egyáltalán.
Mint ahogy azt sem tudjuk, mi lett volna, ha egy súlyos sérülés nem szakítja félbe Nesbø ígéretesen induló profi futballista pályafutását. Meglehet, hosszú és sikeres karrier után most ő lenne szíve klubjának, a Tottenhamnek a menedzsere. A norvég Nuno Espírito Santo.
Bár egy sérülés nem kellemes dolog, utólag – ötvenmillió rajongótársammal uniszónóban – azt kell mondanom, a jóisten küldte azt a térdszalag-szakadást.
A feleségem visszatérő makacssággal magyarázza nekem, hogy addig nem akarja örökre lehunyni a szemét, amíg nem látta Rio de Janeirót. Nekem jóval szerényebb vágyam van, bár a norvégiai árviszonyok ismeretében ez sem kétfilléres álom: legurítani egy korsó sört az oslói Schröderben...
(Borítókép: Jo Nesbø. Fotó: Leonardo Cendamo / Getty Images)