−A dugó miatt kicsit elkéstem, és amúgy sem szeretek nyilvánosság előtt beszélni

– mondta Örkény István özvegye, a dramaturg Radnóti Zsuzsa, aki Budapesten, a Rózsavölgyi Szalonban hagyományosan átadja a magyar drámáért járó díjat. Persze ezt nem ilyenkor, szeptemberben, hanem februárban teszi, 1967. február 24-e ugyanis a Tóték bemutatójának napja (Thália Színház, rendező: Kazimir Károly), de a Covid-járvány miatt most elcsúszott a díjátadó. Persze soha rosszabbat, mint a magyar dráma napja.

Mindegyik író, aki eddig jutalmat kapott, olyan drámát írt, melyek számomra roppant fontosak és mindig valamiféle közösséghez szólnak, és ez a közönség minél szélesebb, annál időtállóbb a dráma. Számomra a dráma társadalmi, politikai jelentősége a legfontosabb. Az eddigi díjkiosztók során magát a drámát megtámogatta egy-egy színházi előadás, most azonban olyan művek indultak leginkább, amelyeket csak papíron ismerhetett meg az olvasó. Bár Spiró drámáját januárban kezdik próbálni Zsámbéki Gábor rendezésében

– mondta a díjakat átadó Radnóti Zsuzsa.

Garaczi László darabja, a Veszteg pályázatra született karanténdráma. Garaczi azt mondja, smakkolt neki ez a forma, és az, hogy online mutatják be, meghatározta a mű kereteit. Amikor bejött a karantén, Garaczi felfüggesztette a regényt, amelyen dolgozott, márpedig vele ilyen még sosem fordult elő. Úgy érezte, a járvány és az egész körötte lévő helyzet valami nagyon speciális dolog. Már március közepétől elkezdett jegyzetelni, figyelte az embereket, a beszámolókat, vírusnaplókat olvasott, majd néhány héttel később meglátta a kiírást.

A Veszteg egy szerelmes darab, egyfajta Rómeó és Júlia-történet, de a szerelmesek nem találkoznak, a belső monológjukat halljuk. Mindkét szereplő teljes izoláltságban él, gondolnak egymásra, reménytelenül, túl vannak már a szerelmen és a lehetőségen, hogy történetük legyen. A posztdramatikus színház, amely Garaczit érdekli, egyik jellemzője, hogy a konfliktusok nem feltétlenül manifeszt módon jelennek meg, hanem gyakorlatilag prózai szövegek, monológok következnek egymás után, és ezek sorozatában van a feszültség. Garaczinak már korábbi darabjai is ilyen típusú szövegeket voltak.

A Covid rám nézve nagyon termékeny volt, sokkal többet dolgoztam

– mondta az Indexnek az író, aki hozzátette, ezt a rászánt időt a jövőben is szeretné megőrizni: „A drámaíró és a színház között mindig is volt egyfajta feszültség, egyik a másikon mindig próbált fogást keresni. A színház mindig kicsit idegenkedik a drámaírótól, hogy miféle szövegeket hoz oda neki, az író meg tart attól, mivé lesz a szövege a színházban. De ez ősidők óta így van.”

A díjat odaítélő kuratórium tagjai Csizmadia Tibor rendező, Nánay István színikritikus, Lőkös Ildikó dramaturg és Németh Gábor író volt. Csizmadia Tibor az átadón azt mondta, hogy eddig a zsürorok színházba jártak, és ráböktek a díjazottakra, a két csonka Covid-évad után viszont erősen szükség volt a fantáziájukra – ami más egy rendezőnél és más egy dramaturgnál. Elmondta, hogy rendezőként Garaczi szövegével nem tud mit kezdeni, de látja, hogy rendezőtanítványainál működnek az ilyen típusú szövegek. A Kádár-trilógiáról pedig úgy fogalmazott, hogy az majd az előadás során nyeri el végső formáját, ahogyan a Csirkefej se létezne a nyolcvanas évek előadása nélkül (Katona József Színház). Szerinte az autentikus előadást olyasvalaki viszi majd színre, akinek fogalma sincs Kádár Jánosról.

Spiró György arról beszélt, hogy azért választott vegyes formát drámájához, mert úgy látta, hogy Kádárt és a kor szereplőit sokkal jobban jellemzik saját szövegeik, mint az, amit ő bármelyikőjük szájába tudna adni. Spirónak muszáj, hogy lássa a szereplőket maga előtt, a színpadot, az erőtereket, amelyek előadás közben kialakulnak. Lelkileg azonosulnia kell azzal a szöveggel, amivel mélységesen nem ért egyet.

Márton László író laudációjában elmondta, hogy Garaczi László nemcsak pálya-, de nemzedéktársa is, negyven éve ismeri. A nyolcvanas évektől látni színpadi és dramaturgiai érzékét, s ami a leginkább sajátja: a groteszk szemlélet nyelvi alakzatokba rendezése. Ezzel együtt Garaczinak nem volt óriási mozgástere a magyar színpadokon, ezért a Veszteg című drámája igazi előrelépés drámaírói életművében. Olyan formát talált, olyan hangot ütött meg, amelyben nem nehéz ráismernünk az aiszkhüloszi koncepcióra, a műben ugyanis két színész és egy kórus szerepel, csak míg Aiszkhülosznál ez a forma forradalmi újítás volt, Garaczinál forradalmi visszalépés – amelyre a Covid-járvány adott okot. A darabban a város elembertelenedése és a két szereplő magánya mutatkozik meg. A két szereplő elbeszél egymás mellett, miközben nagyon sok közük van egymáshoz, és a kórus is felülről beszél az egészről. Mindezt könnyedebb, ironikusabb, Garaczira jellemző cinizmussal és groteszkséggel, hanyagul adja elő, amely azt sugallja, túl tudunk lépni közös traumáinkon. Márton azt is hozzátette, hogy a kortárs magyar dráma nem kész dolog, szerzőnek, színháznak és közönségnek egyaránt meg kell harcolnia érte.

Garaczi László darabja, a Veszteg olyan aktuális érzelmeket fogalmaz meg, amelyek mindannyiunk zsigereiben vannak. A történet a Covid pusztította Budapesten játszódik, középpontjában egy házaspár áll, amelynek tagjai lázálomszerű monológot adnak elő egy kórus segítségével. Garaczi drámája azt a fajta alapvető szorongást fogalmazza meg, amely mindannyiunkban feltámadt ezekben a hónapokban, ugyanakkor túl is emelkedik ezen.

Závada Pál író laudációjában azt emelte ki, hogy Spiró György drámáinak mindegyik része dokumentációs alapokon nyugszik, hosszú hónapok levéltári munkája fekszik mögötte, ám ennek dacára a benne megjelenő dialógusvilágot maga teremtette. Radnóti Zsuzsa szerint óriási dolog lesz, ha ezt magyar színpadon bemutatják, mert a közelmúltunkat érinti.

Spiró György drámája erős közösséget érint, a szocializmus évtizedeiről szól, azon belül is Kádár János útját mutatja meg – a kezdetektől az 1989-es rémisztő beszédig. A darab egy különös temetői látomással végződik.

Spiró György így kommentálta korszakot meghatározó darabját az Indexnek:

Ha jól írtam meg az alakot, Kádár Jánost, akkor pontosan ki fog derülni, milyen embert állítottam színpadra. Nagyon bízom Zsámbéki Gáborban, aki majd megrendezi. Ez a dráma azt a különös, pártszerű gondolkodást mutatja meg, amit a kívülállók nem nagyon ismernek, az emberiségnek egy egészen különleges állapotát. Ha ezt olyan színészek játsszák, akik éltek a Kádár-korban, fennáll a veszély, hogy elkezdik utánozni őket, ezért sokkal jobb, ha semmi közük nincs Kádárhoz. Szerintem ez a két darab van olyan jó, hogy jó szerepet biztosítson színészeknek, bár a párom fia azt mondta, hogy egyes szereplőket inkább rajzfilmfiguraként tudna elképzelni. Azt se értem, miért nem írták még meg Horthy Miklóst vagy Ferenc Józsefet. De esetükben se lenne jó, ha azt a maszkot vagy azt az oldalszakállt kapnák meg, amit hordtak. III. Richárdot Shakespeare nyomoréknak írta meg, pedig nem tudták, valójában hogy nézett ki. Ugyanaz a színész játszotta, mint Rómeót vagy Hamletet. Ha olyannak írták volna meg, amilyen valójában volt, zavaróbb lett volna.

Spiró arra a kérdésre, hogy mindezt miért nem regényben írta meg, így válaszolt.

Mert nem tudtam volna. Magam előtt láttam a szereplőket a színpadon. Regényben el sem tudtam őket képzelni, ez engem is meglep, de így van.

Závada laudációjában azt is elmondta, hogy az ő nemzedéke arról ábrándozott, hogy mindazt, amit a Kádár-korszak jelent, idővel drámára, színpadra alkalmazza valaki, és ez Spiró drámáival most végre megvalósult. Spiró eddig negyven-ötven drámát írt, életműve hihetetlen. A Sajnálatos események esetében dokumentumdrámáról van szó Kádár János főszereplésével; szövegének nagy része szó szerinti idézet a Rajk-pertől, az 1956-os forradalomtól kezdve Nagy Imre kivégzésén, majd exhumálásán keresztül Kádár haláláig és csontjainak elrablásáig. A mű az írói fantázia a valóditól megkülönböztethetetlen produktumainak és a hozzáférhető dokumentumanyagnak, valamint egyfajta légköri tudósításnak a szerves szövete. 

(Borítókép: Kincses Gyula)