Mintha már a film forogna: a mondatok képkockák, az oldalak jelenetek, a könyv meg kész mozi. Ilyen Paula Hawkins legújabb, immár magyarul is megjelent könyve, a Lassan izzó tűz.

Mondjuk a szerző másik műve, A lány a vonaton is ilyen volt. Filmszerű. Le is forgatták. De alighanem ez Hawkins trükkje: regényt ígér, de filmes élményt ad. Pedig a krimi; mert a Lassan izzó tűz krimiként regisztrált, miközben kriminek sem klasszikus, mint inkább filmszerűen pörgő. Mert gyilkosság van benne, de ettől még nem kellene kriminek lennie. Rendőrök is vannak benne, de egy regény még ettől sem válik krimivé. Sem a vértől, sem a letartóztatásól. Krimivé attól válik, hogy a történetvezetés célja az, hogy kiderüljön, ki ölte meg Daniel Sutherlandet, és erre – elvileg – a könyv végéig nem kapunk választ, ám addig számos szereplőről el tudnánk képzelni, hogy ő tette.

mert a könyv ettől ugyan kaphatna némi sematikusan szexi csavart, de a Lassan izzó tűzben nem sok kertész karakter jelenik meg, mondhatni, egy se, így mindenki bátran rágja át magát az oldalakon, és garantáltan választ kap arra a kérdése, ki a gyilkos.

Még az is kiderül, miért tette – az már az elején, hogy mivel és hogyan –, ám ha valahol, éppen itt lehet rámutatni a regény egyetlen és legnagyobb gyöngeségére, az ok és okozat előkészítetlenségére. Mert Hawkins ugyan meglehetősen sok betűt és gondolatot szán regénye több karakterének, amelyek segítségével megismerjük őket, és ezért lehet is őket kedvelni, szeretni, utálni, hiszen plasztikusan, valóban szépen megjelenített szereplők társaságában tölthetünk el néhány könnyed órát, napot – köszönhetően a fordító Tomori Gábor munkájának, aki éppen annyi könnyed nyelvezettel magyarított angolból, hogy közben mélységet is adott és hagyott a mondandónak –, ki milyen tempóban halad, csak épp az áldozat karaktere marad kidolgozatlan.

Az írónő ugyan erre is ad választ, de messze nem olyan mélyen előkészítetten, mint amennyire például tökéletesen megformálja Laurát, a kicsit félbolondnak tartott, testileg és lelkileg is sebzett, ám mélyen érző fiatal nőt. Vagy Irenét, a tipikus angol öreg hölgy karakterét. Az arisztokratikus Carla és az írói lét könnyűségében élő Theo már elmosottabban, epizódokban viszont kifejezetten erősebben jelenik meg, Miriamból pedig épp csak annyit kapunk, amennyi a regényben felbukkanó, krimikhez elengedhetetlenül fontos konfliktusok megmutatásához szükséges.

A fő történettel párhuzamosan fut egy másik is, egy régmúltból elő-előtörő, ráadásul az is halállal végződik. Ezt erősíti a könyv a könyvben technika alkalmazása, az Aki elmenekült sztori párhuzamossága, ami némileg zavaróan hat olvasás közben, de ez egyben ügyes írói technika is arra, hogy elterelje a figyelmet, vagy azt érezzük, hogy a történetek, bár párhuzamosnak tűnnek, még a végtelen előtt összeérnek, és valóban: a regény végén kapunk egyfajta kibontást – miközben ebből a sztoriból simán lehetne rendesen megírt spin-off regényt írni. Igaz, olyan történetet mintha már írtak volna, nem is egyet.

De mindez csak azt az érzést erősíti, hogy ez a krimi mintha egy film – első és mindjárt második draftjánál tartó – forgatókönyve volna, és mire kiderül, hogy a gyilkos nem a kertész, már futhat is a stáblista. Ennyi erővel a regény kaphatna egy vége főcímdalt, amely az utolsó könyvlap átfordításával csendülne fel.

Ám még mielőtt ötleteket adnék egy majdani könyvpiaci fejlesztéshez, maradjunk Paula Hawkins regényénél. Mert tény, könnyed olvasmány, amelyben a krimi a szereplők karakteréből és főként tetteiből és párbeszédeiből bontakozik ki. Itt a rendőrök csak statiszták, a nyomozati munkát nem ők végzik, hanem maguk a szereplők. Csupán azzal, hogy élik hétköznapi életüket, amely most azzal terhelt, hogy választ, magyarázatot keresnek arra, ki ölhette meg Danielt. Öt nő és két férfi halálos lélekjátéka ez, rokonok és ismerősök történeteinek összefonódása.

A krimi címe viszont – Lassan izzó tűz – telitalálat abból szempontból, hogy a bűn gyakran éppen olyan könnyen, egyszerűen és érthetetlenül születik, ahogy a gyűlölet és a kétség ébred a kimondott vagy soha le nem írt szavakból. Hawkins írja is, ahogy a betűk tűnnek el a régi nyomtatványok oldalairól, mert lassan izzó tűz pusztítja őket, és a lapok morzsálódni kezdenek ujjaink között.

A Lassan izzó tűz esős délutánokhoz, ködös nappalokhoz ajánlott olvasmány. Kár, hogy Paula Hawkins éppen azt hagyja ki a regényből, hogy regényt írjon, de történetnek biztosan népszerű. Hiszen olvasás közben mintha már a film forogna: a mondatok képkockák, az oldalak jelenetek, a könyv meg kész mozi.

(Borítókép: Paula Hawkins: Lassan izzó tűz.  Fotó: Kaszás Tamás / Index)